Folyóiratunk minden olvasója óhatatlanul észre fogja venni, hogy megváltozott a Vigilia külső megjelenése. Az átalakításnak, ahogyan normális esetben lenni szokott, nem külső okai és indítékai vannak, hanem az egyszerűbb áttekinthetőséget és a jobb olvashatóságot szolgálja, miközben azt is kifejezi, hogy több évtized elteltével ismét lendületet próbál venni a folyóirat, és igyekszik pontosabban elhelyezni magát abban a korban, amelyhez tartozik, megőrizve a kritikai tájékozódás és a lehetőségekhez képest tág perspektíva igényét. Az elmúlt évben nemcsak a lap terjedelme nőtt néhány oldallal, de új rovatok is indultak. Először az Esszék, majd a Kortárs vers kortárs szemmel című új tematikus egységgel bővültek az eddigi szerkezeti elemek, abban a reményben, hogy közelebbről megismerhetők lesznek a közelmúlt kiemelkedő keresztény gondolkodói, és azzal a célkitűzéssel, hogy a költészet iránt tanúsított elemző figyelem megkapja a maga rangját és jelentőségét.

A szükségesnek tartott formai változtatások és a kívánatosnak tűnő tartalmi bővítések azonban csak akkor töltik be feladatukat, ha az olvasók tetszésével és elfogadásával találkoznak. Miközben hatalmas mennyiségű szöveg válik folyamatosan elérhetővé mindenki számára, s miközben a beszédnek és az önkifejezésnek alig áttekinthető szökőárjai támasztanak igényt a figyelmünkre, mintha egyre kevesebb lehetőség és tér állnak rendelkezésre az érdemi párbeszéd, beszélgetés és eszmecsere számára. Hol találhatnak megfelelő teret az érdemi és tiszteletteljes beszédre törekvők, akik nem azonnal felcímkézni és gyengeelméjűnek minősíteni akarják azokat, akikkel nem értenek egyet, hanem meg akarják hallgatni egymást? Még az egyazon intézményben dolgozók körében sem magától értetődő a gondolatok figyelmes megosztása – és mennyivel kevésbé jellemző az őszinte és tiszteletteljes figyelem azok között, akik fizikailag vagy élethelyzetüknél fogva távol vannak egymástól. Már csak ezért is rendkívül örömteli lenne, ha a Vigilia olvasói kitüntetnék a folyóiratot azzal, hogy gyakrabban és bátrabban nyilvánítanak véleményt a lap tartalmával kapcsolatban, s attól sem riadnának vissza, hogy kifejezésre juttatják, milyen nagy kérdésköröket és jelenségeket tartanak feldolgozásra méltónak.

„Si vis pacem, para bellum – Ha békét akarsz, készülj a háborúra!” A Krisztus előtti 4–5. században élt római író, Vegetius mondása is tanúsítja, hogy az emberiség a békét régtől fogva a háború felől értelmezi, és viszont. Nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen fajunk történelme során mindig is hosszú háborús és rövidebb békés időszakok váltogatták egymást. Nem véletlenül fogalmazott így már Arisztotelész is, négy évszázaddal Krisztus előtt: „Az egész élet [fel]osztható […] munkára és pihenésre, háborúra és békére, sőt a tetteink is szükségesekre és hasznosakra, valamint becsületesekre” (Politika VII, 14). A filozófus emelkedett bölcsességére vall azonban, hogy azt is hozzáteszi: „a háború a békéért van, a munka a pihenésért, a szükséges és hasznos cselekedetek pedig a becsületesekért” (uo.). A háború tehát nem ugyanolyan jogon létezik, mint a béke.

A háború és béke viszonyában történelmi fejlődés figyelhető meg. Bár a szenzációhajhász hírek könnyen megtévesztenek bennünket, az empirikus adatok mégis azt mutatják, hogy a háborús erőszak ma az emberiség sokkal kisebb részét sújtja, mint korábban. „Akár hisszük, akár nem – írja a Harvard egyetemen kognitív pszichológiai kutatásokkal foglalkozó neves szakértője, Steven Pinker – […] az erőszak hosszú idő alatt csökkenést mutat és ma talán fajunk fennállásának legbékésebb időszakát éljük.” E helyt nem térhetünk ki a modern felvilágosodás vívmányai lelkes hívének számító Pinker eredményeinek kritikai felülvizsgálatára (nota bene: túl egyszerű volna azt az Oroszország Ukrajna elleni háborújára való hivatkozással naivitásnak nyilvánítani); és e helyt az általa alkalmazott pozitivista-szcientista megközelítés problémáit sem vehetjük górcső alá. Még ha igaz is a statisztika, az azonban sajnos kétségtelen, hogy a háború a 21. századra is velünk maradt. Ebben a tanulmányban arra szorítkozunk, hogy utalásszerűen áttekintsük az igazságos háború elméletét, különös tekintettel annak teológiai vonatkozásaira.

Mádl Ferencnek (1931–2011), a Magyar Köztársaság második elnökének (2000–2005) ifjúságáról mindeddig keveset, mindössze annyit tudtunk, amennyit erről az időszakról a vele készült interjúiban ő maga elárult. Most azonban, az életrajzának megírásához kapcsolódóan a hagyatékából előkerült magánlevelezése és fiatalkori írásai alapján egy teljesen új kép körvonalai rajzolhatóak meg, amelynek középpontjában a keresztény erkölcs követése, illetve az Evangélium szegények és elesettek közötti hirdetése állt.

Mádl még gimnazistaként került kapcsolatba a Bulányi-féle mozgalommal, és később egyetemistaként maga is több csoport szervezésében és működtetésében vett részt. A szervezőmunka megkönnyítése érdekében 1954–1955 táján egy regényt is írt, amelyet folytatásokban a Vigiliában szeretett volna közölni. Ekkoriban azon is gondolkodott, hogy a lap munkatársai közé áll; ám e terveket az 1956–1957-es esztendők eseményei később felülírták. Az alábbiakban Mádl kiscsoportos tevékenységéről – amelyet ő következetesen „joc-munkának” nevezett – és az ezzel kapcsolatos legfontosabb írásáról, a kisregényéről lesz szó.

A magyar vallási néprajz kutatásának máig legnagyobb hatású alakja, Bálint Sándor Ünnepi kalendárium című művében a téli ünnepkör kezdőnapja kapcsán úgy fogalmazott, hogy a „Szent András alakjához és napjához fűződő moldvai csángó hagyomány egyedül áll a magyar, de tudomásunk szerint a latin szertartású, középkortól ihletett nyugati világban is”, ama reményének adva hangot, hogy e hagyomány kelet-európai kapcsolatainak tisztázása is idővel megtörténik majd. A Bálint Sándor által itt említett székely, gyimesi és moldvai csángó néprajzi adatok közül kiemelkedik az a szüzsészerűen közreadott moldvai csángó monda, amely Szent András apostolt mint a farkasok urát említi. A szerző forrása az a folklórszövegeket is nagy számban tartalmazó nyelvészeti kiadvány, amely a 20. század közepén a bukovinai székelyekkel együtt Magyarországra költözött moldvai magyar telepesektől közölt „népnyelvi szövegeket”. A gyűjtő, Hegedűs Lajos által közölt lábniki monda adatközlője nagy valószínűséggel azonos azzal a dél-dunántúli Egyházaskozáron új otthonra lelt középkorú férfival, akitől valamivel később (az 1960-as években) a jeles néprajzi gyűjtő, Bosnyák Sándor is feljegyezte a történetet. A Hegedűs és Bosnyák által gyűjtött monda Bálint Sándor figyelemfelhívó megjegyzését követően fél évszázaddal is társtalan a magyar folklórban, és csakis a moldvai csángók köréből ismert. Olyan táji/regionális narratív specifikum, mint húshagyat-monda, Nagy István vajda és a forrófalvai leány esete, vagy a kihallgatott rablók kincseit megszerző fuvarosról szóló történet.

Milyen volt az 50-es, 60-as években Kézdivásárhelyen felnőni? Mikor írtad első verseidet, mennyire volt tudatos a pályakezdés?

Utólag visszagondolva, sokszor az az érzésem, hogy valamiféle zárványban nőttem fel. Vagy buborékban, ahogy ma a Facebookon kialakult kisebb-nagyobb csoportokat szokás nevezni. Kézdivásárhely ugyanis bő hétszáz kilométerre van Budapesttől, messzebb, mint München, de gyerekkoromban ez mégis egynyelvű, magyar kisváros volt ott a Kárpátok délkeleti csücskében. Emlékeim szerint csak egy milicista volt román, így hívták akkoriban a rendőröket. A fia velünk járt iskolába, jobban tudott magyarul, mint románul. Valamivel később odakerült még egy román állatorvos, de hamarosan az ő gyermekei is magyarul beszéltek egymás között. Úgy sejtem, hogy akkor még nem volt igazán más Kézdivásárhelyen, a Magyar Autonóm Tartományban gyermekeskedni, mint valahol a vidéki Magyarországon. Ugyanaz a kettős beszéd, otthon egyféleképpen, az iskolában másféleképpen. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a suttogás, ugyanúgy elhallgató felnőttek, ha beléptél a szobába. Magyarul kellett éltetni az iskolai ünnepségeken a kommunista pártot, magyarul kellett énekelni a május elsejei felvonulásokon, hogy: „Föl, föl, ti rabjai a földnek”. Aztán majd kamaszkoromban megtapasztaltam, hogyan szorul lassan-lassan vissza a közéletből a magyar nyelv, és hogyan borul árnyékba az a kis magyar világ.

Igen, nem is olyan könnyű ma már elképzelni egy olyan gyerekkort, amely egyfelől a mohó megismerést, a csillapíthatatlan könyvéhséget, a sebesen gyarapodó tudást jelentette számomra is, másfelől viszont a folyamatos veszteséget, hiszen egy idő után szinte napról napra fogyatkozott a magyar nyelv körülöttünk, még a teljesen magyar Kézdivásárhelyen is, nem beszélve Erdély vegyesebb régióiról. Nehéz úgy optimistának lenni, hogy fokozatosan ritkul a levegő körülötted. Miért is akarna valaki makacsul magyar költő lenni ilyen körülmények között? Talán azért, mert gyerekként, hála istennek, nem a pillanatnyi valósághoz igazítjuk az álmainkat. Én már elég korán megtanultam, hogy mennyi mindenre jó a vers. Elhittem, hogy csak tőlünk függ, és mindent ki lehet mondani, ha értünk hozzá. Később aztán kiderült, hogy ez nem éppen így van, de akkor már késő volt, végképp beleszédültem a költészetbe. Még nem jártam iskolába, amikor anyám a kezembe adta a legjobbakat, elsősorban Arany Jánost. Máig hálás vagyok neki ezért is. Akkor írtam az első verseimet, csupa nyomtatott nagybetűvel, mert csak így tudtam írni az elején, úgy ötévesen. Aztán az iskolában egyfajta csodálattal vagy talán szent borzadállyal fogadták a tanáraim, de a társaim is költői ambícióimat. Vagyis, mindent egybevetve, rossz korban jó gyerekkorom volt szerintem.

A cikk címe a Márk szerinti evangélium leírásában a négyezer ember megvendégelése utáni részre utal, amikor Jézus hajón megy a tanítványaival, akik a farizeusok kovászának említésekor tanakodni kezdenek, hogy nincs kenyerük. A bevezető igeszakasza e résznek: „Pedig elfelejtettek kenyeret vinni, és csak egyetlen kenyér volt náluk a hajóban” (Mk 8,14). Abból, hogy az apostolok utána azon tanakodnak, hogy nincs kenyerük, milyen szépen következik az az értelmezés, hogy Jézus Urunk volt a maga személyében a hajóban lévő egyetlen kenyér. Urunk ma is az egyetlen kenyér a számunkra – legyünk bármelyik Hozzá hű keresztény felekezet tagja. Ebben e szemléletben fogant az a 2022 márciusában a magyarszéki sarutlan kármelita kolostorban tartott ökumenikus lelkigyakorlat az Eucharisztiáról, amelyet vezethettem. Ennek néhány gondolatát osztom meg itt a kedves Olvasóval.

Dale M. Coulter a történeti teológia professzora a clevelandi Pünkösdi Teológiai Szemináriumban. Írását (First Things, 2022. június 6.) azért tesszük közzé, mert fontos szempontokat kínál annak a pünkösdi tapasztalatnak a megértéséhez, amely az Egyesült Államokban jelent meg a 20. század elején. A jelenség meghatározta a század legnagyobb vallási változásait és széles körben terjedt el az egész világon. Ma egyes becslések szerint ötszázmillió pünkösdi keresztény él a földön, akik között magas a katolikus és a történelmi protestáns felekezetekhez tartozó karizmatikusok száma. A karizmatikus lelkiség tehát megérintette a történelmi egyházak tagjait is. Eközben azonban a pünkösdi irányzat komoly kihívást jelent e történelmi keresztény közösségek missziója számára elsősorban a déli féltekén, melynek magyarázata részben ott keresendő, hogy a pünkösdi vallási megnyilvánulások közel állnak az egyszerűbb, törzsi vallási formák gyógyító gyakorlataihoz és extatikus önkifejezéséhez. Azt is látnunk kell, hogy a pünkösdi gyülekezetekben a szegregáció idején együtt imádkoztak különböző etnikai hátterű keresztények, de kiemelkedően fontossá vált a női szolgálattevők szerepe is akkor, amikor ez még igencsak szokatlannak tűnt. A jelenség elemzése tehát megkerülhetetlen a 20. századi vallási változások bemutatásakor. Azzal foglalkozni pedig már csak azért is érdemes, mert a következő évszázadra gyakorolt hatásai kiszámíthatatlannak tűnnek. Az irányzat ugyanis egyre inkább felekezeteken átívelő módon terjed, sőt felekezetek felletti (nondenominational) jellegűvé válik. A pünkösdi teológus, Coulter elemzése nem elfogulatlan, ám fontos megkülönböztetéseket tartalmaz. (A ford.)