Bajosan védhető az az elképzelés, mely szerint egymásnak ellentmondó állítások egyaránt igazak lehetnek, ha ugyanarra a jelenségre vonatkoznak. Vannak területek és vannak kérdések, amelyekkel kapcsolatban szuicid gesztussal ér fel az egyetlen igazság igényének feladása, különösen a vallások területén, különösen a kereszténységen belül. Könnyen úgy tűnhet, hogy az egymással vetélkedő álláspontok párhuzamosságának békés megengedése az életet és a termékeny sokféleséget szolgálja, de hamar kiderül, hogy vannak olyan területek, amelyeken, éppen ellenkezőleg, elsorvasztaná az életet és terméketlenséget eredményezne. Nemcsak a keresztény igazságok ilyenek, de a vallás mégiscsak kitüntetett terepe az egy igazság keresésének: hogy semmiből jött-e létre a világ, hogy három isteni személy van és hogy lehetséges a végső boldogság elnyerése, arra nem lehet többféle választ adni.

De mi van abban az esetben, ha nem ennyire egyértelmű valamely kérdés megválaszolása? Mi van akkor, ha az ítéletalkotás és a tág perspektívájú helyzetfelmérés feladata kerül terítékre? Ilyen esetben nyilvánvalóan nem egyszerűen csak helyes és nem helyes válaszok létezhetnek, hanem olyan sokféleség érvényesül, amelynek az elfojtása ugyanolyan szuicid gesztussal érne fel, mint a vallási igazságok relativizálása. Folyóiratunk karácsonyi körkérdése ebben az évben pontosan ítéletalkotásra bátorította a felkérteket, és már az is eleve beszédes volt, mint minden megelőző évben is, hogy egyáltalán kik álltak készen a feladat elvégzésére. Saját korunk és saját világunk, saját életük és saját környezetük feszültségeiről és a feszültségek kezelési stratégiáiról faggattuk a felkérteket, és ugyanolyan megtisztelő számunkra az, hogy kultúránk számos meghatározó alakja kész volt választ küldeni kérdéseinkre, mint az, hogy őszintén és nyíltan formáltak véleményt. Magától értetődik, hogy a válaszok összképe rendkívül távol van az uniformitástól: az ellenkezője rendkívül lehangoló lenne. És szintén magától értetődik, hogy a válaszok nem a szerkesztőség vagy bármely közösség álláspontját adják vissza, hanem a szellem önállóságának adnak teret.

Apró, fehér kiscsizmában lépdel a megfagyott, kemény tetejű havon. Autók nemigen járnak, a hó szinte szűz, ahogy a kiscsizma is, ami épp most lép ki az utcára, talpa még nem érintette a földet. Nem a sarka, hanem a lábfeje ér le először. A kiscsizma bokáig ér, puha bőrből van, színes vászon a bélése és lapos a sarka. Karácsonyi ajándék volt. Tegnap este várakozott a fa alatt. Két pár, egyik az övé, a másik, kicsit nagyobb méretben a testvéréé. Karácsony első napja van, a legkedvesebb nap a télben. Már vége a sok izgalomnak, készülésnek, kapkodásnak, zsírgőznek, amit éjszakáig sem lehet kiszellőztetni, ma reggel elmosogattak, de a nagy asztal még nyitva, elvégre az ünnep még sokáig tart. És a ragyogó fa büszkén áll, és hetekig fog még, nem csak vízkeresztig, mert a fa örömére és az emberek bánatára a lakásban hideg van, nem hull le a tűlevél.

És vége a reménynek is, mert a remény kéz a kézben jár a csalódással. Zeusz is jól megbüntette Prométheuszt, mert az embereknek reményt csempészett az életébe: „Az emberek lelkébe loptam vak reményt”, mondja a szegény leláncolt Aiszkhülosz tragédiájában. Hát nem minden remény vak? Volna látó remény is? Karácsony első napja, végre nincs mit remélni már. Minden megtörtént.

Fehér kiscsizmában és új, kötött macskanadrágban – az is a fa alatt várakozott, szép is egypár hétig, aztán meg trottyos lesz, az ülepe lógni kezd, mert rossz minőségű kötött áru ez, mást nem lehet kapni, micsoda csalódás megint – mennek együtt, a kis család a másikhoz, a nagyszülőkhöz, ahol Elsőnapján mindig ebédelni szoktak. Vidám, ugrándozós menetelés friss ajándékokba kiöltözve. A csoda megtörtént, és mégsem.

Európai népek közös dilemmája, vajon fecske csinál-e nyarat. Olaszok és franciák már a tavasz előtt felvetik a kérdést. Közös válaszunk szkeptikus.

Pedig a káoszelmélet és az ökológia közösen figyelmeztet rá: akár egyetlen fecske, főként a fecske hiánya felboríthatja az évszakok váltakozását. És a nyárral nem csupán a nyári vakáció tűnik el. A kalász beérése, az aratás, a kenyér is.

Köznevelési rendszerünk szárnyaszegett, súlyosan beteg madár. Sétál, néha felröppen. Hiszen rutinos és alázatos fajta. Vagyis van. Vagyis „nem kell aggódni érte. Legfeljebb nem repül el Afrikáig meg vissza.” Azaz lassan kipusztul. „Van az időjárásnak és a világegyetemnek oly sok más eleme, mely majd segíti túlélésünket”? Veszélyes játék. Tudjuk ugyanis néhányan, hogy ő csinálja a nyarat. Bolondnak nézhetnek minket, elfogultnak, de mi tudjuk. A kenyerünket tesszük kockára, ahogy tétlenül elnézzük szenvedését.

Madarunkat – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem lábon lőtték, nem megsebezték ekkor vagy akkor. Régóta betegeskedik, állapota súlyosbodik, és elmulasztottuk gyógyítását. Ekkor is, meg akkor is. Jó szándékú kúrái kezdődtek, biztos és szakmai alapokon – aztán mindahányszor félbemaradt a kezelés, bűnös mulasztásként. Egyre nehezebb a gyógyítás, mert egyre gyűlnek a bajok. Áttétek, felfekvések. Szinte már nem is tudni, honnan kezdhetünk hozzá a gyógyításnak. Bizonyos, hogy már régóta ornitológusok, szakosodott állatorvosok lehetnek, lehetnének csak azok, akik kezdeni tudhatnak valami betegünkkel. Persze, ha „nem beteg”, mert sétál és néha felröppen, ha használjuk, amíg mozogni képes, akkor nincs szükség kezelésre. Mint Oscar Wilde Boldog hercegének kicsi fecskéjétől, mindig kérünk tőle „még valamit”, és ő szolgálatkészen, erején felül teljesíti azt, amíg csak holtan nem hull hercege lába elé.

A keresztény teológiában a karácsony a Megváltó születésének ünnepe. Más szóval, a karácsony a húsvét felől értelmezendő. Az született, különös körülmények között, aki a zsidóság által várt Messiás. A születés elbeszéléséhez kapcsolódó elemek mind a megváltásra mutatnak. Amikor és ahogyan megfogalmazták a betlehemi epizódot, akkor már a megváltás teológiai keretrendszere érvényesült.

Ha ebből a szemszögből olvassuk Markó Bélának azokat a verseit, melyek legutóbbi két kötetében a karácsonyhoz kapcsolódnak, illetve akár csak előfordul bennük a karácsony kifejezés, akkor ezek karácsony-teológiájában nem találjuk a húsvéttal való szoros kapcsolatot, viszont annál inkább a Nagypéntekkel valót.

Erre talán a legkézenfekvőbb példa az Epiphania Domini című vers, amely az Egy mondat a szabadságról <em>(2020)</em> című kötetben jelent meg, a „Hiszékeny test” ciklus harmadik darabjaként. A vers két fő gondolatkötele a karácsonyfa és a Messiás teste. Ezt a kettőt fonja össze a költő, egyiket a másikkal közelítve, magyarázva. A karácsonyfa-szálhoz tartozik a „színes gömbök” koccanása, melyet ráakaszt a fát díszítő, a csillagszóró szikárázása, a fenyőillat, a Megváltó születése, a karácsonyfa leszedése, amikor már lehet „dobozokba gyűjteni a csillogó / díszgömböket”, melyek habkönnyűek, mint a habcsók. „Feldíszítenek, mint a fenyőfát”, majd „valószínűleg rábíznak a bejárónőre, / aki a tűleveleket is felporszívózza utánad”, végül „majd a szűk ajtónyíláson át szemérmetlenül / kicibálják az ernyedt karácsonyfát”. Minden kellék jelen van a versben, amely a karácsonyfa díszítése, csillogása, megfakulása, leszedése és eltakarítása sűrítve közölt történetét megjeleníti. A másik szálon pedig ott vannak a Jézus-történet kulcsepizódjait jelző hivatkozások. Pilátus, Barabbás, Kajafás, kereszt, Júdás árulása, „öklömnyi piros vércseppek”, Koponyák Hegye, magatehetetlen test. A karácsonyfára kerül az élet minden nélkülözhetetlen tartozéka, ha fa nem lenne, ezek sem lennének, amint Jézusra kerül minden, amit az Evangéliumból tudni lehet, s ha ő nem lett volna, senkiről semmit nem tudnánk, ami miatt lett valami, valaki, örök emlékezetben horgonyzó esemény.

Nemes Nagy Ágnes költőként hatalmas életművet hagyott hátra, amelyben a versek sorát kiváló esszék és jelentős irodalomszervező tevékenység is kiegészítette. Közismert tény, hogy személyesen, úgyszólván családtagként ismerted őt fiatal korod óta. Verseivel mikor találkoztál először? Megismerkedésetek előtt vagy azt követően ismerted meg a verseit? Hogyan olvastad őt a kezdetek kezdetén?

Pilinszkyt olvastam, Ágnesből felkészültem, mondhatnám. Lengyel Péterrel, későbbi férjemmel évfolyamtársak voltunk az ELTE-n. Péter nevelőapja Lengyel Balázsnak, Ágnes férjének bátyja volt. Évfolyamtársam volt azonkívül Tandori Dezső, Ágnes gimnáziumi költő-tanítványa, és Székely Magdi. Vele Kardos László műfordítói kurzusán barátkoztam össze.

Először a Nárcisz presszóban találkoztam Nemes Nagy Ágnessel, ’59-ben talán. Amikor belépett a presszóba, mindenki felé fordult: magas, szép nő, vállára omló, hullámos, sötétszőke fürtök, szűk garbó, széles öv. Nem sok időt töltött Péterrel és velem, valahova sietett, de meghívott magához <em>(magukhoz)</em> a Királyhágó utcába, az Újhold-kör rendszeres találkozóhelyére. Ott került sor a – nem tudom másként nevezni – felvételi vizsgámra. Ágnes megkérdezte, hogy ki a kedvenc költőm, mondtam: Ady. Nem kommentálta. De a kortárs költészetből kicsoda? Pilinszky. Nem mértem fel, hogy mennyire tapintatlan a válaszom, de őszintén szólva eszembe sem jutott volna, hogy más nevet mondjak, jóllehet tudtam, hogy Ágnes jelentős költő. Ismertem a Kettős világban című ’44-es kötetét, és éppen kezembe került az ’57-es Szárazvillám. A Szabadsághoz, A reményhez, a Kettős világban, az Őseimhez című versét túl hagyományosnak éreztem, A szomj című verse viszont lenyűgözött. Ráismertem az Ágnes rajzolta portréban Lengyel Balázs alakjára és gesztusaira: „Hogy mondjam el, a szó nem leli számat. / Kimondhatatlan szomj gyötör utánad. / – Ha húsevő növény lehetne testem, / belémszívódnál illatatomba esten. / Enyém lehetne langyos barna bőröd / kényes kezed, amivel magad őrzöd, / mely minden omló, végső pillanatban: / elmondja, mégis önmagam maradtam…” Bátornak találtam ezt az inkább férfi, mint női szerzőre valló vallomást, lenyűgözött a magánynak tett hűségesküje, hiszen magamnak sem kívántam volna mást, mint a szerelmet és a mindenek ellenére megőrzött magányt.

A kereszténység és a zsidóság hosszú évszázadok óta fennálló ellentétében a 20. század egy reményekkel teli új korszakot nyitott, a kiengesztelődés és a párbeszéd lehetőségét kínálva fel a feleknek. Szomorú tény, de igaz, hogy a Vészkorszak tragédiájából nőtt ki az új típusú találkozás, amely zsidók és keresztények viszonyát a 20. század utolsó évtizedeiben meghatározta: a zsidó–keresztény párbeszéd.

E párbeszéd egyik első, még kezdetleges, tapogatózó, hatásaiban azonban távolra mutató lépcsőfoka volt a svájci Seelisbergben 1947. július 30. és augusztus 5. között megrendezése kerülő úgynevezett Seelisbergi Konferencia <em>(hivatalos nevén Zsidók és Keresztények Nemzetközi Konferenciája vagy Sürgősségi konferencia az antiszemitizmusról)</em>. Rövid írásomban – az esemény 75. évfordulója előtt tisztelegve – a konferencia előzményeit, működését és legfontosabb eredményeit ismertetem.

A Seelisbergi Konferencia nem a semmiből nőtt ki. A 20. század első évtizedeitől kezdődően fejtette ki hatását az a néhány, korát messze meghaladó gondolkodó, akik a zsidóság és a kereszténység egymáshoz való viszonyát fokozatosan új megvilágításba helyezték. Ugyanígy megérezték a két közösség önértelmezésének komplementer jellegét is, és az egymásrautaltságnak ezt a felismerését írásaikban hangsúlyossá is tették. Gondolok itt elsősorban a zsidó Franz Rosenzweig, Martin Buber, Leo Beck, az anglikán James Parker, az evangélikus Paul Tillich, a katolikus Karl Theime, Malcom Hay vagy a budapesti születésű, később Franciaországban tevékenykedő Paul Démann munkásságára.