A mai ember elvesztette kapcsolatát az olvasással. Sokat olvas képernyőre meredve, de ritkán műegészeket. És ha műveket (egyszerű regényeket) kézbe is vesz, nem biztos, hogy művészettel találkozik. Az intimebb, lelkibb folyamatokról szóló alkotások meghökkentik, arra emlékeztetik, hogy igenis van lelke, amely ráadásul másfajta értékmérőt kínál, mint az egyre mechanikusabbá váló anyagi világ, a mindennapi élet.

A mai olvasó elvesztette kapcsolatát a verssel. Különösen a kortárs verssel. Ez korántsem végleges szakadás és szakítás. Csak hasadások gyengítik, hűtlenség és kétely. Az új költők persze rendszeresen hűtlenné válnak az olvasókhoz, akik a már megkedveltet akarják kapni, de a már megkedvelt és megszokott bizonyos új kérdésekre nem adhat válaszokat. Új kérdéseket tesznek fel a költők a versnek, és ezekre a válasz is más lesz, szokatlan, váratlan, felkavaró, felháborító, érthetetlen. Tulajdonképpen mindenki ezt is várja el az új verstől, új művészettől, aztán amikor tényleg megkapja, megzavarodik, felháborodik, értetlenkedik. De ez nem baj. Inkább szidja a költőt, mint hogy közömbösen bele se nézzen a munkájába. De a közömbössel is dolga van a versértelmezőnek. Erről szól a nyugatos, újholdas esszéisták, verselemző-kötetek hagyományát felélesztő új sorozatunk, olvasót és verset akar közelíteni egymáshoz.

A címben szereplő fogalmak és a velük kapcsolatban felmerülő kérdések szorosan összefüggenek egymással. Ez azonban a tudomány és a filozófia történetében nem mindig volt nyilvánvaló, és sokak szemében ma sem feltétlenül az.

Elég a 20. század második felének nagy strukturalista teoretikusaira gondolnunk, akiknek fiatal korunkban magunk is követői voltunk, s akik elvileg elválasztották egy adott dolog, így a nyelv genezisének és történeti fejlődésének kérdését a szóban forgó dolog mibenlétének és struktúrájának vizsgálatától. A nyelv lényegének a problémája ily módon a nyelv strukturális aspektusaira korlátozódott. Korábban ennek a tendenciának – az eredet-probléma kiküszöbölésének – emlékezetes és sokat emlegetett epizódja volt, hogy a Párizsi Nyelvészeti Társaság 1866-ban megtiltotta a nyelv keletkezéséről szóló írások közlését, pontosabban szólva alapszabályában rögzítette, hogy „nem fogad el semmiféle kommunikációt sem a nyelv eredetéről, sem az egyetemes nyelv létrehozásáról”.

De persze előfordult ennek a fordítottja is. Az ember és a társalom természetéről szóló felvilágosodáskori viták, melyek a nyelv kérdését is egyedülálló módon középpontba állították, majdnem kizárólag a nyelv keletkezésének vagy „feltalálásának” problémájával foglalkoztak. Hadd utaljak itt – csak a legfontosabb szerzőket említve – Maupertuis, Condillac, Diderot, Rousseau vagy a németek közül Herder korszakos szövegeire. E szövegek egyértelmű mondanivalója, hogy a nyelvet a természet hozta létre, illetve – ahogyan Rousseau megfogalmazta – a nyelv, mivel az első társadalmi intézmény, csakis természeti okoknak köszönheti létét.

A diák Ludwig Wittgenstein kifejezetten nyersen reagált, amikor George Edward Moore, a konzulense, akivel addigra baráti kapcsolatba került, vonakodott elfogadni a doktori disszertációját, fenntartásait megfogalmazva a „szokásos szabályok” figyelmen kívül hagyása, például az előszó, a lábjegyzetek elhagyása miatt. Igen goromba levelet írt Moore-nak, amely akkor a személyes kapcsolatuk megszakadásához vezetett: „Ha nem érek neked annyit, hogy néhány ostoba részletre vonatkozóan kivételt teszel velem, hát egyenesen a pokolba velem; de ha mégis érnék neked ennyit, és mégsem teszed ezt meg, hát Istenemre, pokolba veled.”

A rendszerbe zárástól-záródástól mindig irtózva menekült („A kereszténység szimbólumai olyan csodálatosak, hogy azt egyáltalán nem lehet szavakba önteni. De minden olyan kísérlet, amely zárt rendszert csinálna belőlük, visszataszító.”), az életművét lekerekítő Philosophische Untersuchungen több száz oldalt kitevő, minuciózus elemzései viszont (bár az eredetiségre való igényét akkor sem adta fel) azt a benyomást kelthetik, hogy végül meghajolt a tudományosság játékszabályai előtt. A forrófejű fiatalnak persze nem volt igaza, de valójában akkor is, azután is ugyanaz az érdeklődés, álom és ambíció vezette, amelyet egy barátja, Paul Engelmann így fogalmazott meg: „Wittgenstein szenvedélyesen hisz abban, hogy mindaz, ami számít az emberi életben, az éppen az, amiről, az ő látásmódja szerint, hallgatni kell. Amikor ennek ellenére rendkívüli gonddal igyekszik körülhatárolni azt, ami nem fontos, nem a sziget partját akarja akkurátusan kikutatni, hanem az óceán határait.” Ha Wittgenstein minta lehet az Isten nyelvéről reflektálásban, hát nemcsak azért, mert életét a nyelv vizsgálatának szentelte, hanem mindenekelőtt ezért a lelkületért lehet az.

Tapogatódzva járunk a hitben. A remény ellenére reménykedés módja szerint. Jó lenne látni, de amire vágyunk, az nem a látás, hanem a rátalálás, nem a látás képessége, hanem a találkozás ajándéka. Simone Weil mintha erről szólna, amikor a vágy és a már-birtoklás kapcsolatát elemzi, és azt sugallja, hogy tanulnivalónk van a vággyal kapcsolatban. „Nem az jellemző az emberre – írja –, hogy vágyja, aminek birtokában van.” Minthogy „az emberi természetben a vágy az egyetlen erőforrása az erőfeszítésnek”, a törekvésnek, amely nélkül „elveszítenénk, amink van”, ha nem tanulunk meg vágyni arra, ami a miénk, a célt tévesztett törekvés önmagunk mókuskerekébe zár. Jézus is meghallgatja a jerikói vak kérését, de többet, mást, az ép szemeken túli valamit ad neki, a hit látását (vö. „Nyomban visszanyerte látását, és követte az úton.” Mk 10,52). Visky András az apjával való első találkozás élményét felidéző „Isten-történetben” erről szól, a „nem ismertük, és megismerjük” pólusainak együttes jelenlétéről, erről a feszültséggel teli ide-oda mozgásról, amely mégsem zár mókuskerékbe. A gyermek, aki hat év elteltével életében először találkozik apjával, apja kérdésére, „Ismered-e az apádat?”, ezt feleli: „Eddig nem ismertem, de most ismerem”. Isten-történetnek mondja ezt a találkozást Visky András, mert „[az] ember által elmondott Isten-történetnek mindig visszatérő eleme és meghatározó motívuma az egymáshoz tartozás és a nem ismerés egész bonyolultsága”. Ez a „nem ismertük, és megismerjük”, a vakság ellenére felismerés a hitről szól, a hit látásáról mint visszanyert látásról.

Az orosz kulturális élet a 80-as, 90-es években, a peresztrojka, valamint a Szovjetunió szétesése idején rendkívül gyorsan alakult át és vált egyre sokszínűbbé. A posztszovjet korszak irodalmában számos irányzat volt jelen (szoc-art, naturalizmus, realizmus, új realizmus, neoavantgárd, szürrealizmus, konceptualizmus, új szentimentalizmus), de kétségkívül a posztmodern játszotta a vezető szerepet. 1990 és a 2000-es évek között számos, az orosz posztmodernnel és annak jelenségeivel foglalkozó monográfia jelent meg, köztük Mark Lipoveckij, Irina Szkoropanova, Vjacseszlav Kuricin, Mihail Epstejn, Mihail Berg munkái. Ezek az írások elsősorban az orosz posztmodern sajátosságait, egyedi jegyeit vizsgálták, ám emellett a posztmodern krízisének kérdését sem kerülték meg, óhatatlanul számot kellett vetniük a paradigmaváltással, új megközelítések térhódításával. A kulturális kontextus változását jelzi a posztmodern irónia, a mindent átható kétely leküzdésére való törekvés, a szöveg referenciális vonatkozásainak ismételt előtérbe kerülése, a transzcendencia, az értékek és az igazság keresése. Az ezredfordulón a posztmodern irodalommal szemben megjelent az új realizmus és az új szentimentalizmus. Az új érzékenység nemcsak a hőstípusokban, szentimentális motívumokban és szüzsékben érhető tetten, hanem a szerzői szólam, az olvasóval folytatott párbeszéd szintjén is. Olyan kortárs, külföldön és Oroszországban egyaránt elismert, többszörösen díjazott szerzőknek, mint Ljudmila Ulickaja, Mihail Siskin, Jevgenyij Vodolazkin és Guzel Jahina regényvilágaiban a személyiségként elgondolt hősök útkeresése és világhoz való viszonya kerül előtérbe. Ebben a hagyományosabbnak tekinthető prózapoétikában a történetszövés jól követhető, valamint fontos szerepe van a környezetrajznak, a szereplők közti kapcsolatok bemutatásának, az emberi sors és a körülmények közötti összjáték vizsgálatának. Ugyanakkor az említett szerzők műveiben is határozottan megragadható a mindent átható idézetesség, a műfaji és nyelvi játék elve és a széttartó diskurzusok vegyítése. A posztmodern szövegalakításra jellemző formai sajátosságok azonban nem dekonstruáló jellegűek, nem hatja át őket a mindenre kiterjedő és felbontó irónia. Ez különösen a transzcendens tapasztalatot, az idő és a történelem viszonyát, testiség és lelkiség összefüggéseit középpontba állító Vodolazkin-regényekre igaz.

Talán ma már általános nézet, hogy a nyelv – a karteziánus elképzelésekkel szemben, inkább humboldti alapokon nyugodva – nem önálló, társadalomtól és kontextusoktól független entitás, se nem kész szabályrendszer, hanem folyamatos mozgásban lévő (épülő és bomló) kommunikációs forma. Hogyan vélekedik a kognitív nyelvészet a nyelvről?

A kognitív (megismerő) nyelvészet a nyelvet tanult tudásnak tekinti. A tanulás egyrészt egyetemes emberi képességeken (absztrakció, sematizáció, kategorizáció, szimbolizáció) alapul, másrészt az adott kultúrának azon a módján (méghozzá többféle módján), ahogy a világot megérti, feldolgozza, tudásában elrendezi és közösségében fenntartja. Mindez az emberi elme által történik, folyamatosan, jórészt nem tudatosan, illetve reflexív módon is. Vagyis egy nyelvközösség tagjai általában spontánul beszélnek, és így tartják fenn a konvenciót, ám közben megint csak többnyire nem tudatosan változtatnak is azon. Ezt hangsúlyozta Wilhelm von Humboldt, és ezt a dinamikát emelte ki Umberto Eco, amikor azt mondta, hogy a jel használója felnyitja a jelet, és mozgatja, élővé teszi. Ez a folyamat a közösségen belül mindig kap önmegismerő és önértelmező válaszokat, főképp a modernség kezdete, a 18. század óta.

A kognitív, tágabban a funkcionális nyelvértelmezés azt mutatja be, hogy a nyelvi tudás az emberi elme, végső soron az emberi test megismerő képességeitől függ, és szoros összefüggésben áll a világról alkotott ismeretekkel, a kettő nem különül el egymástól. A tapasztalatok elvonódott összetevői adják a konvencionált nyelvi jelentések alapját. Továbbá az észlelés és figyelemirányítás módozatai alakítják a nyelvi szerkezetek mint sémák felépítését (például a cselekvő élőlény, ember inkább alanya a mondatnak, mint a ráhatást elszenvedő fizikai tárgy), mindig közösségben. Niklas Luhmann éppúgy kiemeli, mint Jürgen Habermas, hogy a közösség alapja a kommunikáció, a nyelv. A nyelvi tudás részeként a megszokott nyelvi sémákat a beszélők hozzáigazítják az adott beszédhelyzet körülményeihez, interszubjektív módon, vagyis a beszélő és a hallgató együtt hozza létre a jelentést, ezáltal a megértést. Ebben a megközelítésben a nyelvtan nem a beszélőtől független elem- és szabálykészlet, hanem a kifejezendő jelentés szerkezeti megformálásának a rendszere. A funkcionális, kognitív nyelvészet a nyelv tudományos visszahumanizálása, vagyis a nyelv emberi jellegének a visszaállítása a tudományos leírásban, a korábbi, 20. századi strukturalista nyelvelméletekkel szemben, amelyek a nyelvet az élő beszélőktől független entitásként ábrázolták. Ugyanakkor – egyes bírálatokkal szemben – nem is a nyelv viszonylagosítása, gyökértelenítése történik, hanem éppen az emberi megismerés, a nyelv és a kultúra döntő összetartozását mondjuk ki, újra.

A boldogság itala a halál másik oldalán a szemlélés módján nyújt, fog nyújtani végérvényes szomjcsillapodást – ez a meggyőződés magától értetődő és kikezdhetetlen igazságnak számít a nagy hagyományban. Ezt a végső beteljesedésről beszélő eszkatologikus kijelentést azonban mindig úgy értették, hogy az evilági, földi emberről is mond valamit. Mégpedig a következőt mondja: a testben létező, történelmi ember végső soron maga is látásra irányuló és látásra vágyó létező, olyannyira, hogy az emberi boldogság pontosan addig ér, ameddig a szemlélés.

Első pillantásra úgy tűnhet, ez a gondolat oly távol esik az emberre irányuló mai gondolkodás útjaitól, hogy szinte abszurditásnak tűnik. E helyütt ezzel a látszólagos abszurditással kell foglalkoznunk. Több olyan elgondolás és előzetes meggyőződés jár együtt vele, amely egyáltalán nem kézenfekvő. Együtt jár vele például az az elgondolás, hogy az evilági embernek egyáltalán lehetősége van a szemlélő megismerésre, azaz nem kizárólag csak a gondolkodás útján, nemcsak fogalmi erőfeszítéssel és szellem munkával tud megbizonyosodni a valóságról. Együtt jár vele az az elgondolás és előzetes meggyőződés, hogy létezik az egyszerű pillantás és tekintet ünnepe. Ha valaki vitatja ezt, nyilvánvalóan nem tudja elfogadni azt a tételt, mely szerint a szemlélődés teszi boldoggá az embert. Ugyanakkor látnunk kell, hogy e tagadás súlyos következményekkel jár, olyanokkal, amelyek a politika valóságában is éreztetik hatásukat. A munka totális világa például azért is embertelen, mert ebben a világban az ember szellemi egzisztenciájával együtt munkásnak számít, aki megszakítani meg tudja a tevékenységét, de pihenésre nincs módja.