Emberi számítás szerint belátható időn belül sem az emberi szívekben, sem a konfliktushelyzetben lévő emberi csoportok között nem lesz béke. Miközben a fegyverek gyártása és adásvétele soha nem látott méreteket ölt, s a közvélemény atomfegyverek alkalmazásának eshetőségét latolgatja, mérhetetlenül naivnak és erőtlennek tűnhetnek a fegyverkereskedelem beszüntetését és az atomfegyverek kivezetését sürgető katolikus hangok. Ugyanabban a pillanatban érkezik tájékoztatás az országok hatalmas pénzügyi ráfordítással végzett hadifejlesztéseiről és a fegyverkereskedelem ellen felszólaló pápai figyelmeztetésekről – milyen súlya és ereje lehet a pénzzel, a gazdasági érdekekkel és a biztonsági megfontolásokkal szemben ennek az oly naivnak tűnő hangnak? Nem ez a törékenységében is határozott hang az egyetlen, amelyet fel tud kínálni a katolikus szellemiség a mai viszonyok között, hiszen az abszolút pacifizmus ellenzésének is megvan a katolikus hagyománya, mégis olyan eszményt, belátható időn belül teljesíthetetlen eszményt fogalmaz meg, amelyből vétek lenne engedni. A fegyvermentesség naivitása lehet az egyetlen bölcsesség, amelyhez ragaszkodni érdemes.

A negyedik evangéliumban a világot elhagyni készülő Jézus tanítványainak szóló ígérete: „Békét hagyok rátok, az én békémet adok nektek” (Jn 14,27). Később megpróbáltatásokkal teli jövőt vázol előttük. Hagyatéka – amit mondott – bátorítás: „azért mondtam el nektek, hogy békességetek legyen bennem” (Jn 16,33). Jézus e békeígéretének ellentmondani látszik a szinoptikus hagyomány. Máté evangéliumában Jézus – amikor bárányokként küldi tanítványait a farkasok közé (Mt 10,16) – kijelenti: „Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem kardot” (Mt 10,34). Lukács evangéliumában hasonló kijelentés hangzik el, amikor Jézus a tanítványság mibenlétéről tanít: „Azt gondoljátok talán: azért jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem széthúzást” (Lk 12,51). Miért a látszólagos ellentmondás? Mit jelenthetett a béke fogalma Jézus és kortársai, illetve az evangélisták számára? Válaszokat keresve előbb a béke ószövetségi fogalmának jelentésgazdagságára tekintek, majd – ismét a negyedik evangéliumi részletből kiindulva – az evangéliumok korának békefelfogására. Végül ebben a háttérben az evangéliumok néhány jellegzetességét kiemelve keresem Jézus békeüzenetét.

A béketeológia: biblikus teológia

2000-ben jelent meg a Német Püspöki Konferencia Gerechter Friede (Igazságos béke) című lelkipásztori levele. Első része a következő címet viseli: Erőszakmentesség egy erőszakos világban. A békéről szóló bibliai üzenet. A biblikus teológiai alapvetés nem a Biblia két részében szereplő konkrét kijelentéseket és történeteket elemez, hanem azt vizsgálja, hogy az Ó- és az Újszövetségben összességében milyen béketeológiai programja van, s a teremtéstörténettől kezdve a Noéval és Ábrahámmal kötött szövetségen át Isten népének egész történetét áttekinti. Az első fejezet tehát megragadóan tömör áttekintést nyújt a bibliai kinyilatkoztatásról. „Az Ószövetség arra inti a zsoltároskönyvet imádkozókat, hogy »keressék«, sőt »vadásszák« a békét (Zsolt 34,15). Az Újszövetségben az 1. Péter-levél szó szerint megismétli ezt a felszólítást (1Pét 3,11). Az egész Biblia felszólít a béke keresésére. A felszólítást ígéret kíséri. Isten békét ígér népének (Zsolt 85,9). (…) Egykor majd (…) az országban mindenütt megsemmisülnek a fegyverek, és a Messiás »hirdetni« fogja a »népeknek« a békét (Zak 9,10). Amikor Jézus átkelt a Jordánon, és azt hirdette Izrael földjén, hogy elközelgett Isten országa, az »Isten országa« kifejezés, amely Izrael valamennyi reményét magában foglalja, a megígért békére is kiterjedt. (…) Amikor eljött Jézus, ez a béke is eljött. Jézus »a mi békénk« (Ef 2,14)” (GF 1).

Az igazságos háborúra vonatkozó erkölcsi elméletek sok szempontból új fénybe kerültek a mai technológiai lehetőségek, a fegyverek minősége és ereje, illetve a lehetséges atomháború és a globalizált világban pillanatok alatt világháborúvá eszkalálódó konfliktusok lehetőségének árnyékában. Ezért az igazságos háború erkölcse helyett ma sokkal inkább a béke morális üzenetére kerül a hangsúly, mert az erkölcsi helyzetek körülményei végérvényesen megváltoztak az említett okok miatt. A 20. századi pápák erkölcsi tanításából ennek tükrében szeretnék most kiemelni néhány gondolatot.

Békepárti erkölcsi álláspont

1819-ben Benjamin Constant arról értekezett, hogy a népek manapság jólétre és nyugalomra vágynak, ezért konfliktusaikat már nem a véres háborúk, hanem a gazdasági verseny eszközeivel vívják. Ezért pragmatikus szempontból ugyan, de a modern életfelfogás lényeges elemének tartotta a háborúellenességet. A II. világháború után jóval drasztikusabb okokból is megerősödött a béke igénye, akkorra ugyanis már komoly veszélyként lehetett számolni annak lehetőségével, hogy az emberiség egy újabb háborúban elpusztíthatja önmagát. Erről szól Karl Jaspers Die Atombombe und die Zukunft des Menschen (Az atombomba és az emberiség jövője) című erkölcsfilozófiai megközelítése (1958) is. Az amerikai jezsuita, John Courtney Murray 1959-ben kifejezetten keresztény etika szempontból beszélt arról, hogy a háború napjainkra erkölcsi abszurditássá vált, és semmilyen körülmények között nem igazolható. Ennek egyik oka – Jaspers érvéhez hasonlóan – a pusztítás mértéke, amely a fegyverek és a technológia fejlődésével felfoghatatlan méretűvé vált. Másik oka maga az Evangélium, a háború és minden erőszak alkalmazása ugyanis ellentétes a hegyi beszéd erkölcsi elveivel. Murray hangsúlyozta, hogy a korai keresztény tanítás alapján egyedül a békére irányuló akarat lehet mércéje a háború erkölcsi értékelésének, és megjegyezte azt is, hogy a radikális erőszakmentességnek az egyes protestáns kisegyházakban kialakult megközelítése figyelemre méltó. A hagyományos háborúetikai elméletek a keresztény ókortól kezdve beszéltek arról, hogy lehetséges az igazságos háború, amelynek célja a béke megőrzése és egy nagyobb csapás elkerülése, tehát a háború preventív jellegét hangsúlyozták. A 20. század második felére azonban mintha valami megváltozott volna a keresztény háborús etika hangsúlyait tekintve. Andrea Riccardi találóan a La pace preventiva (A megelőző béke) címet adta a határozott erkölcsi kiállásnak is tekinthető, 2004-ben megjelent könyvének. A kötet az iraki háború idején született, mi pedig már Oroszország Ukrajna elleni agressziójának árnyékában olvassuk a sorait.

Gyakran elhangzik, hogy a béke nem pusztán a háború hiánya. Több mint fél éve ismét eszelős és szentségtörő háború dúl Magyarország egyik szomszédos országában, és már csak ezért is kérdés, hogyan határozható meg egyáltalán a béke.

Békén olyan állapotot értünk, amelyben védelmet élvez valamely társadalom tagjainak élete, szabadsága és biztonsága. Ennek ellentétét, vagyis az élet folyamatos veszélyeztetettségét nevezzük háborúnak. Az egyszerű társadalmak valamennyi tagjuk közös védekezési erőfeszítéseivel óvják az egyén életét – vagy az egyén önvédelmi lehetőségeire bízzák, amelyek azonban nem elégségesek tartósan békés rend létrehozásához. Egyszerű körülmények között eleve ez a döntési helyzet kikényszerít valamiféle „állami” struktúrát: a halál elkerülése érdekében alávetem magam azoknak, akik meg tudnak védeni; és mivel az egyéni önvédelem mellett könnyen anarchia alakulhat ki, önmagam fölötti hatalmam egy részét átruházom a közösségre.

A számunkra ismert történelmi időben a béke egyetlen társadalomban sem volt „természetes” adottság: politikai szövetségek kialakításával kellett létrehozni, s az uralkodók a társadalom megszervezésével biztosították. E szempontból fontos szerepet játszik a „belső” és a „külső” kettőssége, az államokon belül és az államok között meglévő béke. A szervezett társadalmak belső terében úgy is kialakulhatnak a béke homogén terei, amelyekben tabunak számít az erőszak, hogy közben „kifelé”, más politikai alakzatok irányában továbbra is lehetséges marad az erőszak alkalmazása, amely azonban szerződésekkel és más megállapodásokkal korlátozható.

A túlnyomórészt a politikai alakzatokon belül kialakuló békés tereken kívül hosszabb-rövidebb ideig tartó békés időszakokkal is találkozunk a történelemben. A békés korszakokat sokszor szimbolikus és vallási elemekkel ruházzák fel: az ókorban kinyitották, illetve bezárták a Bellona- és az Aresztész-templomot, a Mars-mezőn Augustus felavatta az Ara Pacist, később érmeken is megjelent a Pax Augusta; a keresztény középkorban a templomokban kihirdették „Isten fegyvernyugvását” (treuga Dei). A modern békekötésekben is megvan ez felszólító jelleg: legalább a bécsi békéig (1815) „a szent és oszthatatlan Szentháromság nevében” kötik meg őket, vagyis kifejezetten valami olyanra hivatkozva, ami túlnyúlik a háborús felek horizontján.

Mit tehet az egyén a háború esztelen pusztításával szembesülve, ha ő maga fizikailag nem érintett a konfliktusban? Mire inspirál a keresztény hit egy erőszakkal terhelt világban? A békéért végzett imádságon és a menekültek iránt tanúsított felebaráti szeretet cselekedetein túl milyen felelősséget kell vállalnia egy kereszténynek a pusztító konfliktus megoldásának előmozdítására? A kérdés ugyanúgy lelkiismeret-vizsgálatra hív minket az orosz–ukrán „proxyháború” kapcsán, mint ahogy a keresztes háborúk által ott volt a 13. századi szerzetes, Assisi Szent Ferenc megtérésének és evangéliumi békemissziójának fő nyomvonalában, valamint ahogy hangsúlyosan jelen volt az immár atomfegyverek fenyegetésével megjelölt 20. század legolvasottabb lelki írójának, a trappista Thomas Mertonnak az erőszakmentesség evangéliumi eszményéről szóló töprengéseiben, előadásaiban, nyilvános lelkigyakorlataiban. Bár a háború – mindkettejük szerint – az emberi szív eredendő bűntől sebzett békétlenségeiből, zavaros félelmeiből tör a felszínre, az emberi életeket és értékeket pusztító konfliktus mégis a „bűn struktúrái” által válik szörnyű, az egyén számára kezelhetetlen méretű valósággá.

Az ökológiai lábnyom fogalma ma sokak számára ismerős mértékegység. Arra ad egy értéket, hogy mennyi erőforrásra van szükségünk ahhoz, hogy fenntartsuk életszínvonalunkat, vagy egyszerűen az életünket. Vajon beszélhetünk a közismert „ökológiai lábnyom” analógiája nyomán vérző lábnyomról is? Hogy ez mire adna adatot, nehéz megmondani: a kiontott vérnek arra a maximális mennyiségére, amely még nem okozza az emberiség vesztét? A békéhez minimálisan szükséges emberveszteségre vagy fegyveres konfliktusra?

Először néhány szempont alapján felvázolom, hogy mi is a háború, majd az előző mesterségesen kreált fogalom szemüvegét felvéve röviden arról írok, mit látunk a világban. A kiindulási gondolatom az a többnyire kimondatlan elképzelés, hogy Európában már a múlté a háború, ám ez egy csapásra szertefoszlott a délszláv háborúval, és az ukrajnai fegyveres konfliktus csak fokozta a háború kézzelfogható közelségének tudatát.