2022 / 9. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: Ex oriente?

Keletről jön a fény – fogalmazta meg egykor valaki, természetesen latinul, azaz a Nyugat nyelvén. Földrajzi területenként és történelmi korszakonként ugyanakkor más-mást jelentett a Kelet: hol Bizáncot, hol a Közel-Keletet, hol Indiát, hol Délkelet-Ázsiát. Ami a kereszténységet illeti, a keleti fény várása hamar alábbhagyott Európában, s jóllehet Luther még fontosnak tartotta a keleti kereszténységet, mert arról tanúskodott a szemében, hogy a pápa nem nélkülözhetetlen a katolicitáshoz, Edward Gibbon már csak élettelen merevséggel tudta azonosítani: a keleti keresztények „tíz évszázad leforgása alatt egyetlen olyan felfedezést sem tettek, amely emelte volna az emberiség méltóságát, vagy előmozdította volna boldogulását”. Hasonló állásfoglalások Keleten is már korán megfogalmazódtak a Nyugattal szemben: Nagy Bábai már a 7. században „a tudatlanság mélységes poklában vergődő istentelen lelkekkel” azonosította a Nyugatot.

Úgy tűnik, hogy a századforduló óta visszatérőben van a Kelet és a Nyugat szembeállítása, s a sötétség vádja és a világosság reménye ismét gyakran kapcsolódik földrajzi területekhez. A századfordulót mintha még inkább az Észak és a Dél szembeállítása határozta volna meg, s talán őszinte aggodalom is kísérte a jómódú északi és a „fejlődő” déli társadalmak egybevetését. Ebből a figyelemből nem sok maradt abban a roppant feszültséggel telített kontextusban, amelyben egyszerre harcias és pökhendi retorika marasztalja el a keleti vagy a nyugati életstílust, az egyik vagy a másik irányból várva útmutatást és megoldást. Az efféle retorikák képviselői többnyire éppúgy kezdetleges illúziók foglyai, mint azok, akik azt hangsúlyozzák, hogy a Nap mégiscsak Keleten kel fel: elvégre a Nap sem nem kel fel, sem nem nyugszik le sehol, csupán a Föld kering és forog körülötte.

FÉNY ÉS VILÁGOSSÁG

Markus Enders: A fény a filozófiában, a vallásban és a misztikában (Görföl Tibor fordítása)

A nyugati filozófiatörténet kezdete, a görög gondolkodás óta a fény a megismerésre és annak evidenciájára, ily módon pedig általában a szellem és a szellemiség területére vonatkozó metaforaként szolgál. A fény metaforikus értelmezéséhez a filozófia a látható fény, különösen a napfény megvilágított dolgokra gyakorolt hatásának egyik alapvető tulajdonságát vette alapul. A látható fénynek ez az alapvető tulajdonsága abban jelölhető meg, hogy nyilvánvalóvá és láthatóvá, feltárva hozzáférhetővé tesz dolgokat. A fény ugyanis „megvilágít, világossá tesz, elhatárol, meghatároz, s így láthatóságot kölcsönöz a létezők sajátos formájának”, illetve egyáltalán érzékszervileg észlelhetővé teszi a létezőket, ahogyan tapasztalatból mindenki tudja.

A látható fénynek ez a dolgokat láthatóvá tévő alapvető tulajdonsága megfeleltethető annak, ahogyan a megismerő szellem a megismerés tárgyaihoz viszonyul. Megismerésének fényével csak a megismerő szellem teszi ugyanis egyáltalán intellektuálisan hozzáférhetővé és nyilvánvalóvá a tárgyakat, amelyeket megismer. Megkülönbözteti őket egymástól, s megragadja sajátos jellegüket és meghatározottságukat. A látható fénynek a dolgokat kinyilvánító hatása és a megismerő szellemnek a megismert tárgyakra gyakorolt hatása között felfedezhető párhuzam miatt fogta fel a nyugati filozófia a fényt a szellemi megismerés metaforájaként, a megismerés lehetőségi feltételeinek képszerű kifejezési formájaként.

Nacsinák Gergely András: A fény játékszere. Az ókeresztény és bizánci mozaikművészetről

Mindannyiunk elemi tapasztalatának része – kimondva, kimondatlanul – a létezés töredezettsége.

Hogy amik vagyunk és amiben vagyunk, mintha szilánkokra hasadt volna szét: és ezek a szilánkok, diribdarabok maguk is végtelenül törékenyek, könnyen morzsolódnak még tovább – míg csak szét nem porlanak.

A szilánkok továbbá élesek is: a létezés törmeléke, a létezők repeszei minduntalan karcolják, felsértik egymást, még csak nem is okvetlen szándékosan, inkább tehetetlenségből. Merő seb azért a valóság. A középkori Nyugaton ezt az állapotot mutatta fel a gyakran megfestett, szenvedő Krisztus-ábrázolás, a Fájdalmak Embere. Az ezer sebből vérző, szétszabdalt létezést.

De nem kevésbé elemi erejű tapasztalat ennek az ellenkezője sem: fölismerni a létezés egységes voltát, rádöbbenni a szilánkok együvé tartozására. A kereszténység számára ez nem kizárólagosan intellektuális vagy szellemi jellegű, hanem elsősorban eucharisztikus, azaz konkrét tapasztalat. Tehát nem egyéni megfontolás, hanem személyes találkozás gyümölcse. Az eredetileg ragyogó létezés szétforgácsolt maradéka, kihunyóban lévő szilánkjai újból felizzanak, és ebben megmutatkozik összetartozásuk is. Az ősbűn olyan erő, amely az életet felőrli: a paradicsomi bukás ezért végződik halállal. A Megtestesülés pedig olyan új gravitációs erőt képvisel a létezésben, amelynek révén az újra életté szerveződhet. Ilyen gravitációs pont minden oltárasztal és minden Eucharisztia. „Ahogyan ezek a kenyértöredékek szét voltak szóródva (gabonaszemekként) a hegyeken, és összegyűjtve eggyé váltak, úgy gyűljön össze egyházad a te Országodban a föld határairól” – áll a Tizenkét Apostol Tanításában. A létezés sebei összeforrnak. Ezt jeleníti meg a bizánci ikonográfiában a megfeszített Krisztus feje fölé helyezett tábla, amelyen nem a történetileg hű pilátusi felirat áll, hanem ez: „A Dicsőség Királya”.

Tóta Péter Benedek: Világosság és sötétség között: micsoda tudás?
Fény- és emlékképek Ted Hughes, Sylvia Plath és Pilinszky János írásaiban

SZÉP/ÍRÁS

Kovács Krisztina: A szavak estéje.
Fény és sötétség Paul Celan költészetében (tanulmány)

A II. világháború pusztítása után elkerülhetetlenné vált a szembesülés a művészet útjainak folytathatatlanságával, hiszen minden megkérdőjeleződött, amit addig „emberinek” neveztünk. Az én, a nyelv és a világ dolgai olyan mértékű torzuláson mentek keresztül, hogy szükségessé vált a szép fogalmához, valamint a költészethez fűződő viszony újragondolása. Paul Celan Der Meridian című beszédében (1960) kimondja, hogy egyedül a művészet radikális megkérdőjelezése (radikale In-Frage-Stellung der Kunst) teheti alkalmassá a költészetet a tovább kérdezésre egy „tiltakozás” (Gegenwort) formájában, „amely nem hajbókol többé ‘a történelem parádéslovai és ajtónállói előtt’, e szó a szabadság aktusa. Egy lépés.”

Paul Celan (1920–1970), a német nyelven író zsidó költő az egykori osztrák koronatartományból, Bukovinából (Buchenland) származott, „ahol emberek és könyvek éltek”. Osztrák kulturális és nyelvi identitását anyai ágról kapta örökül, és egész életében igyekezett megőrizni „nyelvi erődítményét, eredeti nyelvét”. Rajongásig szerette édesanyját, aki a családban a német nyelvűséget és a klasszikus német irodalom szeretetét képviselte. Miután felnőttkorba lépett, a nyelven kívül mindenét elveszítette: szüleit, otthonát, szülőföldjéhez fűződő meghitt, nyugalmas viszonyát. Anyanyelvéből (Muttersprache) a gyilkosok nyelve (Mördersprache) lett, de a celani ars poetica értelmében a költő csakis az anyanyelvén verselhet, más nyelven hazudna. Ahhoz, hogy a vers a történtek után igaz hely maradhasson, a nyelvnek mint közvetítőnek gyökeres változáson kellett keresztülmennie: Celan az elsötétítés nyelvi stratégiáit alkalmazta a szó és a mondat szintjén, a morfológiai és szintaktikai struktúrák átalakításával, hogy egyfajta idegenséget állítson elő az olvasóban és eltávolítsa a vers értelmétől: „Egy egészen más tér- és idősíkon vagyok, mint az olvasóm. Csak távolról érthet meg engem, nem tud elérni, mindig csak a köztünk levő rács léceit fogja.”

Schein Gábor: Kópiák (regényrészlet)
Tatár Sándor: ›Talán behúzódnék a belső ruhatárba‹ (vers)
Jász Attila: Az égi gyönyörök kiskertjéről (vers)
Halmai Tamás: A megosztható titkok. Miért olvassunk Kalász Mártont? (esszé)

Kalász Márton (1934–2021) Atossza királynő álma című esszékötetében (2006) több mondat tanúskodik a lírikusi önismeret, a poétikai tudatosság, a szellemi felelősség kitartó erényéről. Megnyerő az ambíció tágassága már a kezdetek környékén: „Verseimről túl a harmincon úgy gondoltam, akkor lesznek jók, ha szűkebb néprétegemnek s a nagyvilágnak egyaránt képes vagyok velük szólni.” (A kísértés abban a kertben élni, 1978, 15.) Mikor ciszterci gimnáziumi irodalomtanárát idézi, nyelvi eszmélkedésével enged számot vetnünk: „édes fiam, milyen nyelven beszélsz te magyarul?” (Ki fél egy kerttől, ha benne nagyobb félelmek laknak?, 1991, 19.) Már-már recepcióesztétikai alapvetést fogalmaz meg – Csokonai nyomán: „…számomra a jó olvasó, a nemes poézispártoló valamiképpen poéta maga is…” (A debreceni költészeti fesztivál elé, 2003, 165.) Alkotói ethoszába magánemberi etikát vegyít – Gottfried Bennt gondolva tovább: „Benső igényem [nem az állandóságé, hanem] az állhatatosságé volna inkább. A magyar költészet fontos, bár nem mindig kellően észrevett s hangsúlyozott szép erénye is.” (Uo., 167.) A régies szóhasználattal erkölcsi választások hagyományához köti magát: „Ki mit érez távlatnak, abban önnön módja, habitusa, szép régi szóval: hordozata dönt.” (A Város az irodalomban, 2003, 173.) S ma még érvényesebbnek rémlik a párbeszédbe vetett bizalom, mely a különbözőségek méltányos kommunikációjáért emel szót: „A békés együttlétnek az is titka lehet, ha tudunk valamit, amit a másik nem – miért ne volna éppen a művészetnek a megosztható titkokról rendre mondanivalója? (…) Nem kell különös »konszenzusfikció«, csak érzék, szellemi s lelki igény az emberies léthez.” (Szellemi küzdőtér, 2003, 184.)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Szászi Balázs: Mustó Péterrel

Beszélgetésünk témája a világosság és a sötétség. Van erről személyes tapasztalata?

 

Amiről és ahogyan beszélek, az nem dogmatikai teológia, nem fizika, nem pszichológia. Amiről most beszélek, az igazából imatapasztalat. Talán spirituális megközelítésnek lehet nevezni, de nem szimbolikus dologról beszélek, hanem reális, az életvitelt meghatározó dolgokról. Az Isten és az élet világosságairól és sötétségeiről az ima tapasztalatain keresztül szereztem fontos felismeréseket. Hitem és elképzeléseim elsősorban az ima- és élettapasztalaton keresztül formálódtak, de foglalkoztatnak a fizikai kutatások is, a világűrben levő sötétségről és fényekről. A kérdéseim arra vonatkoznak, hogyan lehet úgy élni, hogy az élet derűsebb irányba fejlődjön. Rengeteget panaszkodtam Jálics Ferencnek, mikor megismertem. Ekkor azt mondta nekem, ha nem végzek lelkigyakorlatot, akkor ne is beszéljek vele többet. A panaszkodásomon látta, hogy velem valami baj van. Ha nem csinálok ezzel a bajjal valamit, akkor ne is beszéljek róla.

 

A teológia azt állítja, hogy Isten a teljes világosság. Mégis azt mondja, és könyveiben azt írja, hogy az élet és az ima tapasztalatában a sötétség és szenvedés is jelen van. Mondana erről a kettősségről valamit?

 

Istenről a teológia vagy a vallásos irodalom általában úgy beszél, mint a teljes világosságról és a teljes jóságról. Én abból indulok ki, hogy Isten nemcsak a teljes világosság, hanem Isten a teljes sötétség is – és ez talán megbotránkoztató lehet sokak számára. Ez magyarázatra is szorul. Óvatos szeretnék lenni, mert tudom, hogy ezzel az emberek érzelmi világát érintem. Egyszer Németországban egy lelkigyakorlaton egy fiatal hölgy könyörgött, hogy „atya, ne vegye el tőlem, hogy az Isten csak jó”. Én senkitől se akarok semmit elvenni, de más a tapasztalatom. Én az Istent nemcsak úgy élem meg, hogy ő csak a jónak az oka, hanem számomra Isten az, aki mindennek az oka. Mindennek a végső oka, annak is legvégső oka, amit én rossznak ítélek meg, vagy sötétnek tapasztalok meg, vagy félelmet keltő, vagy megmagyarázhatatlan számomra. Végső soron az is Istentől jön, legalább a lehetőségének szempontjából.

MAI MEDITÁCIÓK

Karasszon István: Isten és a világosság

Talán nem árt bevezetőül hangsúlyoznunk, hogy bibliai fogalomról beszélünk, s amennyire lehet, zárójelbe tesszük azokat a gnósztikus elképzeléseket, amelyek dualista módon kezelik a fény és sötétség fogalmát. Ezek a fogalmak ugyan általánosságban is használatosak szimbólumokként: a jó és a rossz kifejezéseként bárkinek a szájából származhatnak, s ellentétként természetesen a Bibliában is előfordulnak. A gnósztikus szóhasználat mögött azonban a világ két részre osztása húzódik meg: a világon mindent be kell sorolni egyik vagy másik kategóriába – ez a gondolat azonban csak érintőlegesen fordul elő a Bibliában.

Bibliaolvasó ember számára mi sem természetesebb, mint hogy a teremtéstörténetben már olvasunk e kettősségről: „Legyen világosság! (1Móz 1,3); a világosság megteremtése után elhangzik a megerősítés is: „És látta Isten, hogy a világosság jó” (1Móz 1,4). A „világosság” (’ór) szó itt fordul elő először, de a „sötétség” (ḥósek) már korábban is szerepelt: amikor még kietlen és puszta volt a föld, akkor „a mélység fölött sötétség” volt (1Móz 1,2). Lehet ebből azt a következtetést levonni, hogy a világosság jó, a sötétség pedig rossz? Talán; a bibliaolvasónak mindenesetre arra kell mindig ügyelnie, hogy azt értse meg, amit a bibliai szöveg üzenni akar – nem pedig azt, amit mi gondolunk a szöveg kapcsán. Itt nyilvánvaló, hogy a cél a sötétség és a világosság szétválasztása (bádal, kulcsszó a teremtéstörténetben!), ami aztán az éjjel és nappal megkülönböztetéséhez vezet: előállt a rend, megszűnt a káosz! Nem véletlen, hogy a világosság és a sötétség egyáltalán nem szerepel a második teremtéstörténetben (1Móz 2,4sk.), hiszen üzenete, mondanivalója egészen más. Persze, a Biblia egyik lapja magyarázza azt is, hogy hogyan értelmezzük a másikat! Előfordul az is, hogy a világosság és a sötétség szemben áll egymással, és értelemszerűen jót és rosszat is jelent. Időben az 1Móz 1 szövegénél kicsit korábbi (s mondhatjuk, hogy a teremtéstörténet nyelvezetére hatással volt) a fogság prófétájának, Deutero-Ézsaiásnak az igehirdetése (Ézs 40–55). A teremtésnek kulcsszerep jut e próféta igehirdetésében: Isten azért tudja irányítani a történelmet, mert Ő teremtette a világot. Látható a finom eltérés az 1Móz 1 szövegéhez képest: „Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr, cselekszem mindezt” (Ézs 45,7). Ezek szerint a sötétség is Isten műve? Igen, csak látnunk kell: a próféta itt a történelemről beszél, nem a világrendről. Isten a Cselekvő par excellence, végső soron Ő dönt el mindent! Ő döntött a babiloni fogság felől (ez a baj, ez a sötétség), de Ő fogja hazahozni is Izraelt a fogságból (ez pedig a világosság, a békesség). Hogy így mondjuk: ez egy alkalmazott kép a világosság és sötétség kettősségéről.

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Forgó András: Katolikus felvilágosodás?
A katolikus egyházi értelmiség válaszkeresése a felvilágosodás korának kihívásaira

Egyház és felvilágosodás hagyományosan egymással szembenálló fogalomként jelenik meg a katolikus értelmiségi közbeszédben. De éppen emiatt időről időre felmerül e két fogalom ellentmondásos viszonyának kérdése is. Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam: milyen előnyökkel jár a történész számára a múlt megismerése és a történeti folyamatok mélyebb megértése szempontjából, ha elfogadja katolicizmus és felvilágosodás összekapcsolhatóságának lehetőségét.

A 20. század eleje óta többen rámutattak arra, hogy a felvilágosodást nem lehet egyetlen, egységes szellemi áramlatnak tekinteni. Sokkal inkább beszélhetünk „felvilágosodásokról”, mint „a” felvilágosodásról. Ez egyrészt azt jelenti, hogy a felvilágosodás egyes regionális változatai nagy eltérést mutatnak egymáshoz képest, másrészt azt, hogy az eddig túlontúl előtérbe helyezett radikális gondolkodók mellett figyelmet kell fordítanunk az úgynevezett mérsékelt felvilágosodás képviselőire is. Ez utóbbi kérdés külön fejezetét alkotja a felvilágosodás és a vallás viszonya. Ezzel kapcsolatban gyakran megfogalmazott tézis a laicizálódás jelensége. Ez egyrészt a korabeli értelmiség érdeklődésének változására vonatkozik, vagyis a túlvilági témáktól az evilágiak felé fordulásra, a vallás és egyház témakörében pedig a kritikai megközelítés hangsúlyossá válására. Másrészt szintén sokszor hirdetett tétel, hogy a 18. század folyamán az értelmiség összetétele is megváltozott: a laicizálódás a személyi állományban is bekövetkezett, vagyis az egyházi mellett egyre jobban megerősödött a világi értelmiség. Közelebbről megvizsgálva azonban mindkét állítás árnyalásra szorul. Az a megállapítás, hogy a 18. század második felében a világi témák túlsúlyba kerülnek az egyháziakkal szemben, nem kis részben annak a módszertani eljárásnak a következménye, amely nagymértékben leszűkíti a vizsgált művek körét. Irodalomtörténészek felhívják a figyelmet arra, hogy a felvilágosodás irodalmi kánonjából rendre kimaradnak a hitélettel összefüggésben keletkezett művek. Az értelmiség „laicizálódása” pedig főként katolikus közegben értelmezhető, ám itt sem egyértelműen bizonyítható, a protestáns felekezetek esetében pedig még nehezebben megragadható. A papi hivatás választása ugyanis a katolikus egyházban az esetek döntő többségében életre szóló elköteleződést jelent, a protestáns egyházi közösségekben azonban már a 18. szádban is gyakori volt a lelkészi szolgálatnak csak időleges ellátása.

Gőzsy Zoltán: A katolikus felvilágosodás és papképzés kapcsolata

NAPJAINK

Lázár Kovács Ákos: A fénymegadás jelentősége a filmművészet történetében

SZÉP/MŰVÉSZET

Kovács Péter: Márkus Anna – Anna Mark

KRITIKA

Thomka Beáta: Marilynne Robinson: Jack
Molnár Illés: Minden út Gileadba vezet. Marilynne Robinson: Jack
Csehy Zoltán: De profundis. Tatár Sándor: Haalaadaas

SZEMLE

Máthé Andrea: Jász Attila: Felhőfoszlányok a hajnali fűben. Útinaplók, 2012–2022
Bugovits Valéria: Dukkon Ágnes: A veszélyes szépség útjain.
Eszmék, témák, kapcsolatok a klasszikus orosz irodalom világában
Szénási Zoltán: Székely László: „A jó mostoha történetét még nem írták meg…”
Babits Mihályné Török Sophie és Babits Ildikó peres aktái
Darabos Csenge: „Maradj izzó parázs”. Tanulmányok Márai Sándor életművéről

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés