Augusztusi számunkban több olyan kérdés is terítékre kerül, amely súlyos feszültségeket okoz az észak-atlanti világban: ilyen például az abortusz problémája vagy az azonos nemű párok kapcsolatának megítélése. Nehézségek nemcsak abból erednek, hogy ezekben a kérdésekben igen széttartó vélemények léteznek a társadalmakban, de abból is, hogy magának a kereszténységnek sincsen egyöntetű állásfoglalása, s az egyházak között teológiai területen lassan kialakuló egyetértést nagyban veszélyezteti az etikai téren megfigyelhető széttartás. A reformáció egyházai maguk is könnyen ellentétbe kerülnek egymással a homoszexualitásról, az asszisztált öngyilkosságról vagy az abortuszról kialakított álláspontjuk miatt, az elmúlt két év során pedig a világjárvány pontosan rávilágított, mekkora nézetkülönbségek vannak az ortodox közösségek között etikai kérdésekben.

A viták néhány alapelemének érzékeltetése érdekében (ha megengedhető egy személyes megjegyzés) kivételesen olyan szövegnek is helyet adok a lapszámban, amellyel nem értek egyet. Magnus Striet freiburgi fundamentálteológus rövid esszéje az emberi szabadságra és önmeghatározásra hivatkozva a nemiség területén is az önmeghatározás szabadságát követeli, s a kulturális változások fényében és az emberi kultúra nevében búcsút int a természetre hivatkozó érvelési formáknak. Világosan megfogalmazott álláspontja hasznos, hiszen érvekkel alátámasztott elvi alapot kínál az érdemi reflexióhoz. Hanna-Barbara Gerl-Falkovitz, aki nagyvonalúan a folyóirat rendelkezésére bocsátotta tavaly decemberben Madridban tartott (elsőként e helyütt megjelenő) előadását, a természet és a kultúra kapcsolatának másféle értelmezését kínálja fel. Török Csaba kultúraelméleti, teológiai és lelkipásztori megfontolásokat ötvöző válasza pedig arról tanúskodik, hogy a felmerülő kérdéseket képtelenség foghegyről odavetett tételekkel és vallási önteltséggel megfelelőképpen kezelni.

Bonhoefferrel találkozni nem egyszerű, különösen a Követés című könyvével nem. Provokatív, férfias, egyértelmű. De talán túlságosan is – és pont ez a karakteres egyoldalúsága teszi kihívássá. Ez indított reflexióra, újszövetségi, nem pedig rendszeres teológiai szempontból.

Egy dologban a legmélyebben egyetértek a dialektikus teológussal. Számomra megtámadhatatlan a kiindulópontja, az, amit Luther felismeréséről mond: „Amikor Faust a tudás keresésével eltöltött élete végén azt mondja: »látom, hogy semmit sem tudhatunk«, akkor ez eredmény és valami egészen más, mint amikor ezt a mondatot átveszi egy egyetemista az első félévben, hogy lustaságát ezzel igazolja (Kierkegaard). Eredményként igaz ez a mondat, de mint adottság – öncsalás!” A „nem tudom” felismerése csakis a követésben fogalmazódhat meg, nem lehet kiindulópont, mely az erőfeszítést is hiábavalónak bélyegzi. Ez kizárólag a végpont lehet, mely nem szabadít fel a követés felelőssége alól. Nem válhat olcsó kegyelemmé, amelyet bárkinek kioszthatunk, és amely nem von felelősségre, vagy nem állít kihívás elé. A követés a legnagyobb kihívás – mert önfeladásra szólít fel. Követés nélkül nincs keresztyénség. Követni kell – a keresztyén igazság követés, és minden hazugság, ami ezen kívül próbálja meghatározni a keresztyén életformát.

Ebben a Lutherhez kötődő állításban nagy potenciál rejlik: mert mintha benne sűrűsödne a követés és az azzal járó öröm és gyötrelem egész dinamikája. Világosan kimondja ugyanis, hogy a követés képtelenségének felismerése a képességeink emberfeletti próbája után születik meg. A követés az úton lét úttalansága, persze nem cél nélküli tévelygés, hanem megfeszített akarat – munka és kegyelem. Csakhogy Bonhoeffer Követését olvasva végig ott marad a hiányérzet. Adós marad az út leírásával. De még csak a Mesterről sem tudunk meg semmit. Ráadásul mindenféle emberi érzelmet semmibe vesz. De vajon lehet-e követni az út ismerete nélkül? Lehet-e egy döntésre utalva minden egyéb kérdést és emberi érzelmet félretéve követővé válni – egy nem ismert célért? A tisztelet és az ismeret hiányában pedig felmerül a kérdés: lehetséges-e egyáltalán a radikális követés? Kétségkívül a jelen kérdéseit szegezem a szövegnek, hogy termékeny párbeszéd alakulhasson ki: nem hibáztatni akarom bármiféle hiányosságért ezt a több mint nyolcvanéves könyvet. Sőt, hálás vagyok neki: radikalitása vitára és a saját álláspontom megfogalmazására kényszerített.

A legégetőbb emberi kérdések közé tartoznak azok, amelyek az emberi egzisztenciát érintik, s megkerülhetetlenek minden kor embere számára. A halál és a szenvedés kérdésére számtalan gondolkodó és vallás próbált meg elégséges válaszokkal szolgálni. Ebbe a folyamatosan zajló törekvésbe ágyazódik bele az angol-amerikai protestáns (presbiteriánus) vallásfilozófus és teológus, John Hick (1922–2012) istentana, amelynek célja Isten jóságának, mindenhatóságának és érthetőségének megvilágítása a világban megtapasztalható rossz tényszerűsége ellenére. Gondolatait a soul-making theodicy néven ismert elméletében dolgozta ki, amelynek főbb pontjait a teljesség igénye nélkül kritikai észrevételeknek helyt adva vizsgálok meg. Először John Hick elképzelését mutatom be, majd pedig a kérdéses pontokat vizsgálom meg kritikusainak meglátásait felhasználva.

A Pannonhalmi Területi Főapátság példamutató alapossággal járta végig a szinódusi utat. Mi volt a legelső gondolatuk, zsigeri reakciójuk, amikor hallottak a Ferenc pápa által meghirdetett szinódusi folyamatról?

Halmos Ábel: Amikor Főapát Úr megbízott, hogy vezessem a Pannonhalmi Területi Főapátság szinódusi folyamatát, bár a szinódust jó kezdeményezésnek tartottam, még fogalmam sem volt, hogyan kell ezt csinálni. Nagyjából az Eucharisztikus Kongresszus végén kezdtünk el ezzel foglalkozni. Jó pár napig kellemetlen, letargikus állapotban voltam, mert nem tudtam, hogy álljak neki a munkának. Első gondolatom az volt, hogy kellene keresnem társakat, mert a szinódus amúgy is másokkal való beszélgetést jelent. Elkezdtem tehát felkérni tagokat egy szinódusi munkacsoporthoz, és a bizonytalanság érzése akkor kezdett bizalomra fordulni bennem, amikor ez a team összeállt. Pannonhalmán találkoztunk először novemberben.

Viszló Andrea: Én is a Kongresszustól indulnék el. Akkor én a Kongresszus referensi asszisztense voltam a Főapátság részéről. Minden erőnkkel a záró rendezvényre figyeltünk. Hallottunk a szinódusról, de nem volt róla konkrét víziónk. Ábel atya a szinódusi folyamatba mint titkárt hívott meg. Mi jó helyzetben voltunk, úgy éreztem, mert a Kongresszus után minden pezsgett. Így lettem én a folyamat titkára, míg Ábel mindennek a generátora. Az elképzeléseit nagyon pontosan és precízen osztotta meg velünk. Ennek nyomán egyértelmű forgatókönyvet alakítottunk ki. Nagyon jó összmunka zajlott köztünk.

Az ember azt hihetné, hogy Joseph Ratzinger, XVI. Benedek emeritus pápa idős napjaira a zöld politikai mozgalomhoz csatlakozott. Legalábbis semmiféle negatív minősítés nem jelentkezik abban a közelmúltban tett nyilatkozatában, mely szerint „az ökológiai mozgalom felfedezte és elismerte a kivitelezhetőség határát”, és „az »természet« olyan mértéket” állít elénk, „amelyet nem hagyhatunk büntetlenül figyelmen kívül”. Való igaz, ma már csak alternatív tények hirdetői vitatják, hogy nem pusztulnak ki – az emberi létezés alapjait veszélyeztetve – állatfajok, és nem létezik az ember által előidézett éghajlatváltozás. Teológiai szempontból azonban főként Ratzinger ezt követően tett kijelentése tarthat számot érdeklődésre. „Sajnos”, állítja, „»az ember ökológiája« nem mindig érvényesült konkrét formában.” Az embernek is van ugyanis „előzetesen adott »természete«, amelynek „megerőszakolása és tagadása önpusztításhoz vezet”. Ezután a következők szerepelnek a szövegben: „Pontosan erről van szó azzal kapcsolatban is, hogy az ember férfinak és nőnek van teremtve; a »homoszexuális házasság« igénye az ember konkrét teremtettségét hagyja figyelmen kívül.” Ezek a megjegyzések 2021-ből valók. Az „ember ökológiájának” emlegetése ugyanakkor a legkevésbé sem újszerű. Joseph Ratzinger, immár XVI. Benedekként, 2011. szeptember 22-én is értekezett efféle ökológiáról a német parlamentben mondott beszédében.

A modern jogrendszerek pontos meghatározást adnak arról, mikor van szó valaki megerőszakolásáról. Kizárólag azokra a rendszerekre gondolok, amelyek szabadságjogokat igyekeznek biztosítani. Ezek a jogok pedig rendeltetésük szerint az érvényes jogrenden belül biztosított önmeghatározási jogok. Ezért bűncselekménynek számítanak az erőszaktételek, vagyis azok a szexuális cselekmények, amelyekre valaki akarata ellenére kerül sor. Az efféle erőszakos cselekmények jelentős traumákat okoznak, ezért a minősítéssel csak egyetérteni lehet. Az érintettek szenvedését ez ugyan csak korlátozott mértékben enyhíti, többet azonban jogrendek nem tudnak nyújtani. Meghökkentő, hogy az egykori pápa „megerőszakolást” emleget, noha olyan intim kapcsolatokról beszél, amelyek kölcsönös beleegyezésen alapulnak. Állítása szerint „megerőszakolja” az ember előzetesen adott természetes meghatározottságát, ha a nő és a férfi együttélésének liberális társadalmakban bevett jogi formájaként felfogott polgári házasságot a törvényadó immár homoszexuális párok felé is megnyitja. Külön vitát érdemelne, hogy a „megerőszakolás” fogalmának e kérdéssel kapcsolatos alkalmazása mekkora érzékenységről tanúskodik. A homoszexuális párokat alighanem megütközteti a jelenség, már ha egyáltalán hajlandók figyelmet szentelni az egyház részéről tett kijelentéseknek. Az egykori pápa ugyanis kétségkívül tudja, hogy klerikusok részéről számtalan kiskorú volt kénytelen szexualizált erőszakot elszenvedni, de (egyre inkább nyilvánvalóvá válik) nemkülönben felnőtt nők és férfiak is.

Természet nélküli új ember?

Test – szerelem – vágy: mi is lehetne szebb? Mégis pontosan ezekben a kérdésekben „rettenetes harcok dúlnak a teológia (kis) kérdéseivel kapcsolatban, földrengésszerű felindulással. (…) Csupán ujjnyi különbségekről van szó, az ujjnyi távolságnál azonban nincs is nagyobb, ha az egész kerül a mérleg serpenyőjébe. Ha meggyengül valamely eszme, nyomban erőre kap egy másik” (Chesterton).

Milyen eszmékről van szó? Az ember természetéről. Kaméleon lenne az ember, amely át tudja alakítani magát? Idegen lenne önmaga számára, aki nem érti pontosan magát? Még a saját testét sem?

2021 őszén a németországi Szinodális Út tanácskozásain elhangzott az a vélemény, hogy az emberre vonatkozó kijelentések olyan megállapítások, amelyekben a kereszténység szabadon dönthet. Nincsenek dogmatikailag meghatározva, hanem megváltoztathatók. Új etika lenne tehát születőben?

Az etika az éthoszból származik, vagyis a kerítéssel függ össze. Újra ki kellene tűznünk a szexualitás kerítésének cölöpeit? A Szinodális Út kontextusában elképesztő felvetések fogalmazódnak meg a szexualitással kapcsolatban, amelyek mintha az egész kerítést le akarnák bontani; úgy tűnik, bárki tetszése szerint elhelyezheti a cölöpeit. Kell-e még egyáltalán kerítés? Az új szexuáletika még az egyház néhány vezetőjének részéről is lelkesült fogadtatásra talál: végre eljutottunk a fordulathoz, és a szerelemben végre csak a szabad személy számít. A természet, vagyis a test, a nem, a természeti struktúra legfeljebb csak javaslat, amelyet meg lehet változtatni. Akaratunk nyersanyaga lenne tehát a testünk? Elképesztő: manapság lépten-nyomon a természetet és a biológiát emlegetik, azt, hogy óvnunk és táplálnunk kell a természetet, s nem engedhetjük, hogy az ember megváltoztassa. Géntechnológia? Nem, köszönöm. De magának az embernek a természetét mégis ki kell játszanunk? Test-telen szerelmet akarunk? A természettől független szerelmet? Nem, nem, ilyesmiről szó sincs, hangzik máris a tiltakozás. Nézzük meg hát közelebbről a tévedések és tévelygések színházát!

1973. január 22-én hirdette ki az Amerikai Legfelsőbb Bíróság a Roe kontra Wade perben 7:2 arányban meghozott döntését, mely „új időszámítást vezetett be” az amerikai társadalomban: az abortuszhoz való jogot alkotmányos alapjognak ismerte el mind az 50 államban. Ami addig az amerikaiak többsége szemében erkölcstelennek és eltitkolni valónak számított, egyik napról a másikra alkotmányos alapjog lett. A Legfelsőbb Bíróság jogértelmezése alapján a nők immár szabadon dönthettek terhességük megszakításáról a magzat életképességéig. 1973-ban ez a terhesség 28. hetét, a negyedik hónap végét jelentette. (Ma ugyanez a határ – az elmúlt évtizedekben a koraszülött ellátás terén elért orvostudományi eredményeknek köszönhetően – már a terhesség 23–24. hete.) Valójában azonban egy másik ügyben lefektetett (az „anya egészségét” a nők „érzelmi egészségére” is kiterjesztő) rendkívül tág definíció miatt a Legfelsőbb Bíróság ugyanazon a napon kihirdetett döntése nyomán (Doe kontra Bolton, 1973) akár a szülés pillanatáig is dönthetett úgy egy nő Amerikában (egészen 2022. június 24-ig), hogy megszakítja a terhességét és elveteti akár életképes gyermekét. A harmadik trimeszterben elvégzendő abortuszokat illetően az orvosnak a nő egészsége (jóléte) szempontjából a következő tényezőket kell számításba vennie: a nő fizikai, érzelmi, pszichológiai, családi jólétét és a nő életkorát. Ha ezek közül bármelyik tényező indokolja, a terhességmegszakítást el lehet végezni.

1992-ben a Planned Parenthood kontra Casey ügyben a felperes (a Tervezett Szülőség nevű szervezet) azért perelte be Pennsylvania államot (Casey az állam kormányzója volt), mert a pennsylvaniai törvényhozás öt különböző megkötéssel nehezítette meg az államban élő nők számára az abortuszt. A perben a Legfelsőbb Bíróság megerősítette az 1973-as Roe-döntés lényegét, kimondva, hogy a művi terhességmegszakítást továbbra is a nők gyermekvállalásra vonatkozó döntési szabadságaként, valamint a testi önrendelkezéshez való jogaként kezeli. Azonban a bíróság egyúttal helyt adott – és ezzel kaput nyitott – a korlátozások egy új kategóriájának, mivel kimondta, hogy az egyes tagállamoknak jogukban áll már a terhesség első időszakára vonatkozó megszorításokat is törvénybe iktatni, amennyiben azok nem rónak „indokolatlan terhet” a nőkre. A bíróság írásba foglalt határozatának súlyos hiányossága volt viszont, hogy nem definiálta az „indokolatlan teher” fogalmát.