2022 / 7. szám

Tartalom

VIGILIA

Fabiny Tamás: Dialógus és diapraxis

Aránylag gyakran járok Wittenbergben, Luther városában. Ha a belvárosban sétál az ember, a házak falán fehér zománctáblákat láthat, melyeken azoknak a neve van elhelyezve, akik valamilyen módon kötődnek a városhoz, ott tanultak, vagy gyakran megfordultak ott. (2017-ben Sylvester János, az Újszövetség első magyarra fordítója is ilyen táblát kapott.) A belvárosi evangélikus templom, a Stadtkirche mögött, az egyik parókiaépületen az egyik tábla Nathan Söderblomra emlékeztet. A felirat jelzi, hogy többször prédikált Wittenbergben.

Amikor az ábrahámi vallások dialógusáról szóló konferenciára megtisztelő meghívást és felkérést kaptam, Nathan Söderblom munkásságának aktualitása jutott eszembe. Első látásra nem tűnik ez logikusnak, hiszen Söderblom a keresztény ökumenikus mozgalom egyik meghatározó alakja, kezdeményezője. Hogyan kapcsolódik mégis az egykori Nobel-békedíjas svéd evangélikus érsek hagyatéka az ábrahámi vallások párbeszédének témaköréhez?

Nathan Söderblom (1914-től uppsalai evangélikus érsek) szolgálatát meghatározta az első világháború tapasztalata. Az a tapasztalat, hogy a magát a zsidó-keresztény kultúra letéteményeseként meghatározó nyugati világ rettenetes kudarcot vallott: a „keresztény Európa” nagy nemzetei korábban soha nem látott pusztítást végeztek a világban, és elképzelhetetlen szenvedést szabadítottak rá Európa és a világ népeire. Az egész nyugati civilizáció alapjai rendültek meg.

Ahogy a világháború véget ért – ma már tudjuk, hogy inkább csak szünetelt 21 évig –, pusztító járvány is végigsöpört a világon, a spanyolnátha, mely szintén milliós nagyságrendben szedte az áldozatait. Ebben a helyzetben, egy végtelenül megosztott világban, a kereszténység hitelességi krízise közepette szervezte meg Söderblom az „Élet és munka egyetemes keresztény konferenciáját” 1925-ben, Stockholmban. A konferencia a különböző keresztény felekezetek közötti dialógus egyik első és meghatározó eseménye volt, bár a római katolikus és pünkösdi egyházak ekkor még nem vettek részt a később ökumenikusnak nevezett mozgalomban. Mégis, ami ma magától értetődőnek tűnik, nevezetesen hogy az egyházak párbeszédben állnak egymással, akkor, 1925-ben rendkívüli és szinte példanélküli esemény volt.

GÖRÖGKATOLIKUSOK MAGYARORSZÁGON

Baán István: Bizánc és a magyarok

Ifjúkori olvasmányaink alapján – talán még a tananyagban is szerepelt valahol – emlékszünk (?) rá, hogy Botond betörte Bizánc kapuját. Nagyjából ennyire futotta-futja Bizánccal kapcsolatos ismereteinkről a hazai köztudatban, no meg a médiában fel-felbukkanó, nem sok megbecsülést sejtető „bizantinus” jelző. Ezek után érdemes-e még Bizánccal foglalkozni?

A történelmi tudat nem mindig alapul helyesen értelmezett tényeken, mint ahogy jelen esetben sem. Először is: mikor és hol volt (vagy van?) Bizánc? A Boszporusz partján fekvő, Kr. e. 600 körül Bizánc néven alapított kis görög gyarmatváros Kr. u. 330-ban átadta helyét egy új, monumentálisra tervezett és rohamosan azzá is fejlődött városnak, az „Új Rómának”, amelyet aztán (újra)alapítójáról, I. Constantinus császárról (306–337) Kónsztantinupolisznak, Konstantin városának – magyarosan Konstantinápolynak neveztek el. A Bizánc név köznapi használatban feledésbe merült mindaddig, amíg a késő középkori humanisták elő nem ásták, bizonyítván a város folyamatosságát az antikvitástól egészen korukig. Mindez azonban semmit sem változtatott azon, hogy a Város – immár a „régi” Róma helyett – az egyetlen császár székhelyeként és a birodalom – a római birodalom! – fővárosaként éljen és működjön. Igaz, hogy nyelve görög volt, hiszen a birodalom keleti fele már a római hódítás óta Nagy Sándor örökségeképpen görögül beszélt, legalábbis a benne keveredő különféle nemzetek közti közvetítőnyelvként, ez azonban nem akadályozta meg, hogy lakosai rómaiaknak vallják magukat, hiszen a császár jelenléte legitimálta politikai azonosságukat.

Amíg tehát a Boszporusz két partján elterülő Város büszkén vallotta magát a római birodalom központjának, a birodalom kiterjedése alaposan változott 330 és 1453 között, de ez mit sem alakított lakosainak tudatán, hogy lakóhelyük elméletileg felöleli a lakott földkerekséget, az oikumenét. Ebből a szemléletből fakadt, hogy a birodalom legfőbb méltóságait (császár, patriarcha) oikumenikosznak nevezték (magyarra „egyetemesnek” szokták fordítani, ami félreértésekre adhat alkalmat, hiszen például a birodalom területén levő más patriarchák – az alexandriai, az antiochiai és a jeruzsálemi – nem viselték ezt a címet, és a konstantinápolyi területe is csak a birodalom egy részére korlátozódott). Az államigazgatás székhelye, a császári kancellária gondot fordított a külkapcsolatokra is, ennek következtében a szomszédos államalakulatokkal (Perzsiával, Örményországgal, később a szláv államokkal) és népekkel intenzív kapcsolatokat ápoltak, melyekről többek között követi jelentésekből (is) értesülhetünk.

Véghseő Tamás: Az ungvári unió kérdései

Az egykori Magyar Királyság területén a 17. század során létrejött görögkatolikus egyházak jelentős része az 1646. április 24-én megkötött ungvári unióban született meg. A mai állapotokból kiindulva az ungvári unió örökösei a Kárpátalján működő Rutén Görögkatolikus Egyház (Munkácsi Eparchia), az Egyesült Államokban létrejött Rutén Görögkatolikus Egyház (metropóliai rangú egyház), a Szlovák Görögkatolikus Egyház (metropolitai rangú egyház), a Magyar Görögkatolikus Egyház (metropolitai rangú egyház). Bár az erdélyi Román Görögkatolikus Egyháznak a 17. század végén megvolt a maga saját uniója (1699–1700, gyulafehérvári unió), az ország északnyugati régiójában (Szatmár, Máramaros, de még egyes bihari parókiák is) élő görögkatolikus közösségek egy része az ungvári unió eredményeként és a munkácsi püspök alá tartozva tagozódott be a katolikus egyházba. Ugyanez elmondható a Magyar Királyság déli területein létrejött görögkatolikus közösségekről, melyek ma Horvátországban és Szerbiában élnek: 1611-ben a térségnek megvolt a maga saját uniója, de a mai Szerbiában élő görögkatolikusok ősei a munkácsi püspök joghatósági területéről a 18. század közepén Bácskába települt ruszinok voltak.

A tizenöt bizánci rítusú katolikus részegyház közül tehát hat teljesen vagy részben az ungvári unió egyházának nevezheti magát, ami már önmagában is elegendő ok arra, hogy az ungvári unióval mint jelentős egyháztörténeti eseménnyel tudományos igénnyel is foglalkozzunk.

Szabó Péter: A Hajdúdorogi Metropólia kormányzati berendezkedése
Papp Miklós: A keleti teológia új távlatai

Az etika éppúgy közös minden ember számára, mint a csillagos ég fölöttünk. Az erény és a bűn teljesen ökumenikus, sőt, vallásközi jelenség. Nincs görögkatolikus, hindu vagy ateista lopás, hanem lopás van. Így az utóbbi időkig nem is tűnt nagy problémának, hogy a magyarországi görögkatolikus papok többnyire nyugati szellemiségű morálteológiát tanultak, s a prédikációkban és a gyóntatásban a hívekhez is a latin szellemiség jutott el. Üdítő azonban találkozni olyan mai keleti katolikus és ortodox teológusokkal, akik mégis tudnak újat felvetni a teológiai etika számára. Frissítő olvasni azokat a keleti teológusokat, akik jól ismerik a nyugati teológiát is, és fel tudják mutatni, hogy az univerzális etikához mégis tud valami csodaszép sajátosat ajándékozni a keleti keresztény kultúra. A magyar görögkatolikus egyházban egyre tudatosabban keressük a tiszta keleti forrásokat, melyek valóban kimeríthetetlen frissességet képesek hozni a teológiai etika területére is. A teológusok hivatása nemcsak az, hogy „utólag” magyarázzák a hivatalos egyházi álláspontot, hanem „előre is” merészkedjenek, s megnyissanak gondolkodási horizontokat. A következőkben három vérbeli keleti teológusra hagyatkozunk, hogy előrefelé nyissák meg etikai gondolkodásunk horizontját.

SZÉP/ÍRÁS

Iancu Laura: Oldalpillantás; Idő(köz)ben; Éjjeli gondolat;

Ha fiam volnál Jézus; Sátoros ünnep (versek)
Dabis Melinda: Kazuo Ishiguro lehetetlen architektúrája: a Vigasztalanok álomvilága

(tanulmány)
Holczer Dávid: Jeszenyin; Ők és te; Tudatlanság (versek)
Takács Boglárka: A te akaratod; Eredendő (versek)
Szántó T. Gábor: Kafka sírja (regényrészlet)
Falcsik Mari: Téli álom; A halál emlékei; Ismét anyám; De ugye (versek)
Vörös István: Álomváros (vers)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Görföl Tibor: Kocsis Fülöp, Orosz Atanáz és Szocska A. Ábel püspökökkel

Az éppen idén júliusban kilencvenedik életévét betöltő Keresztes Szilárd nyugalmazott püspökön kívül mindhárom magyar görögkatolikus főpásztor szerzetes. Melyek a keleti szerzetesség sajátosságai, és hogyan egyeztethetők össze a püspöki hivatallal?

Orosz Atanáz: A keleti szerzetességet ugyan egyetlen átfogó elnevezéssel jelöljük, mégis sokféle formát foglal magában. A magyar görögkatolikus püspökök is többféle szerzetesi formát képviselnek, ám mindhármunk esetében egységes a szerzetes elnevezés. A szerzetesség egyik legalapvetőbb kritériuma a nőtlenség, és a keleti egyházban annak ellenére, hogy nős embereket szenteltek és szentelnek pappá, a püspököket nőtlen emberek közül választották és választják (bár rendkívüli esetben özvegy férfiak is megkapták egy-egy egyházmegye irányításának feladatát). A keleti egyháznak ezt a szokását a Szentszék is tiszteletben tartja, és a püspöki kinevezéseknél a legutóbbi időkben egyértelműen érvényre jutott az a keleti elv, mely szerint szerzeteseknek kell az egyházmegyék élére kerülniük. Ugyanakkor nagyon nehezen kapcsolódik össze a szerzetesség és a püspöki hivatal, hiszen a szerzetesség gyakorlatilag nem a hivatalra készít fel, hanem csak lelki előkészületet biztosít hozzá.

Kocsis Fülöp: Csak egyetérteni tudok a mondottakkal, hiszen magam is úgy vélem, hogy a szerzetességnek a lelkiség áll a középpontjában. Amikor fölismertem szerzetesi hivatásomat, teljességgel meg voltam győződve arról, hogy már megérkeztem oda, ahová Isten hív, nevezetesen a dámóci monostorba, ahol Atanáz atyával elkezdtük monasztikus szerzetesi életünket, és meg sem fordult a fejemben, hogy változás következhetne be az életformámban. Legyen szabad a dámóci szabályzatból (typikonból) idéznem, azt a szakaszt, amely maga is a Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítást idézi: „A keleti monasztikus eszményt követjük, előtérbe helyezve a megtérést, az önmegtagadást, a szívbeli töredelmet, a belső béke keresését, a folytonos imádságot, a böjtölést és a virrasztást, a lelki küzdelmet és a csöndet, az Úr jelenlétében átélt húsvéti örömet és az ő végső eljövetelének várását, az önfeláldozást és a saját javak felajánlását, a cenobium szent életközösségében.” Az idézett szavak talán túlságosan hivatalos színezetűnek tűnnek, de tömörségükben pontosan összefoglalják, amit megélek: én ezt kerestem, s kialakulatlanul is ez élt a szívemben. A püspöki szolgálat során mindez ebben a formában már nem élhető meg teljesen, de a lelkiséget, amely áthatja mindazt, amit felsoroltam, továbbra is követnünk kell.

Szocska A. Ábel: Ha szabad kissé egyszerűbben megfogalmaznom, amit gondolok, a virágoskerthez hasonlítanám a szerzetességet. A keleti és a nyugati szerzetesség közötti különbséget abban látom, hogy a nyugati szerzetességet inkább a tevékeny, aktív életforma jellemzi, a keleti szerzetesség viszont nagyobb hangsúlyt helyez a visszavonulásra és a szemlélődésre. Pontosan ezért hasonlítom a kétféle szerzetességet kétféle virágoskerthez: a keleti olyan, mint a természetben kialakuló vadrét, amelyen a különböző virágok egymás szomszédságában nőnek, hiszen a keleti szerzetességtől sem idegen például zarándokházak fenntartása, betegek ellátása vagy gyerekek nevelése, de e tevékenységek egyazon szerzetesség keretei között folynak. A nyugati szerzetesség „virágoskertjében” pedig különböző parcellák vannak, s míg egyes rendek a szegénységet domborítják ki, mások a betegápolást vagy a tanítást tartják feladatuknak, azaz mintha a virágok itt elkülönítve lennének csoportosítva. A gyökere persze mindkét fajta szerzetességnek ugyanaz. De az még a keleti szerzetességen belül is egyéni kérdés, hogy a szerzetes miként tudja megélni a püspöki hivatalt: ebben óhatatlanul az ember személyisége is tükröződik.

NAPJAINK

Mosolygó Péter: Görögkatolikus szórvány egy pap szemével
Polyák Péterné: „Csak teszem a dolgom”

C. G. Jung írja: „a legnagyobb és legfontosabb életproblémák alapjában véve megoldhatatlanok. Viszont túl tudunk nőni rajtuk.”

Sokan azt mondják, már csak a csodában reménykedhetünk. „Tudnunk kell, hogy még a mesében is a hős teremti meg a csoda bekövetkezésének feltételeit. Ahhoz, hogy megtörténjen, a mesehősnek sikeresen végig kell mennie a szükséges lépéseken: komfortzóna elhagyása, életbátorság, perspektívaváltás, rugalmas alkalmazkodóképesség, lassú haladás, erőforrások feltérképezése és kitartó küzdelem. Amennyiben megkérdeznénk egy mesehőst, azt mondaná, hogy ő csak elindult, és tette a dolgát a legjobb képessége szerint” (Kádár Annamária).

Ha visszatekintek az elmúlt 38 évre feleségként, görögkatolikus papnéként ezek a mondatok azok, amelyek legjobban jellemezhetik életemet – legjobb tudásom szerint tettem a dolgom. Papfeleségnek lenni könnyű, ugyanakkor rettentően nehéz. Fiatal feleségként minden új az életünkben. Első helyünkre, egy nagyon vallásos, kicsi, csodálatos faluba kerülve meglepett, hogy az idős asszonyok tisztelendő néninek szólítottak (húszéves voltam). Szeretettel vettek körül, természetességgel tettek fel olyan kérdéseket nekem, amelyekre csak egy pap tud válaszolni. Talán ez indított el 1990-ben, hogy beiratkozzam a civilek előtt is megnyíló teológiára. Egy világ tárult fel előttem! Mindig is ezt akartam tanulni, csinálni, csak nem tudtam róla, nem volt lehetőség 1990-ig. A sárospataki tanítóképző elvégzése után iratkoztam be a teológiára. Az ötéves képzés elhúzódott tizenhárom évre. Közben megszültem 8 gyerekünket. Többször iratkoztam be tanulni, mindig költöztünk utána, a legutóbbi költözés előtt még csak felvetődött bennem a vágy: tanulni szeretnék. A férjem megkérdezte: költözni akarsz? A pap engedelmességet fogad a püspökének. A család együtt engedelmeskedik. Valahányszor felvetődött a költözés, pakoltunk, és mentünk, egyre többen. Az első költözésnél három gyerekkel, egy pocaklakóval jöttem rá, hogy nem szeretek költözni! Az állandóságot szeretem. Ma az ötödik szolgálati helyen élünk. Nehéz költözni, a gyerekeinket más iskolába vinni, elszakítani a barátaiktól. Nem építettem karriert, megtanultam elengedni a kínálkozó lehetőséget; a családot, az egyházközségben való munkát választottam. Nehézség minden papnénak újra és újra kitalálni, hol és mit fog dolgozni.

Szemán-Tóth Teodóra: Görögkatolikus papfeleségek élete és helyzete
Oroszné Obbágy Rita: Amit a papnéságról gondolok

SZÉP/MŰVÉSZET

Terdik Szilveszter: A magyar görögkatolikusok és az ikonfestészet

A magyar görögkatolikus egyház, amelyet hivatalosan Magyarországi Sajátjogú Metropolitai Egyháznak nevezünk, a Kárpát-medencében az utóbbi három és fél században a katolikus egyházzal unióra lépő bizánci hagyományú püspökségek szellemi örökségének hordozója és aktív formálója. A Hajdúdorogi Metropólia parókiáinak jelentős hányada eredetileg a történeti munkácsi, majd a 19. század elején abból önállósuló eperjesi egyházmegyéhez tartozott, míg kisebb része a nagyváradi, illetve a lugosi püspökök fennhatósága alatt élt. Az előbbi, többségi csoport az egyházi szláv, míg utóbbi a román liturgikus nyelvet használta. A különböző egyházmegyék szokásai között mindig is voltak kisebb-nagyobb eltérések, ami az istentisztelet kiemelt helyszíne, vagyis a templom formálásában is megmutatkozott. Úgy tűnik azonban, hogy a képek/ikonok használatát mindenki a hagyomány elválaszthatatlan részének tekintette.

Noha a görögkatolikus egyházban az ikonok szerepe ugyanolyan fontos maradt, mint az ortodox közösségekben, alig ismerünk olyan egyházi megnyilatkozást – néhány püspöki körlevelet leszámítva –, amely az ikontisztelettel kapcsolatos kérdésekkel foglalkozna. Az „ikonteológiát” alapvetően egy forrás, a szent hagyomány, azon belül is leginkább a zsolozsma szövegei közvetíthették mind a papság, mind a hívek felé, különösen az egyetemes zsinatok szent atyáinak tiszteletét őrző vasárnapok énekei. A püspöki rendelkezések gyakorlatias jellegűek voltak, általában sommás instrukciókat közöltek. A képhasználattal kapcsolatos problémákat a 18. századtól kezdve ugyanis nem elvi, hanem inkább esztétikai természetűnek érzékelték: a kultusz számára elfogadhatatlannak ítélt képekért a festők képzetlenségét okolták. A munkácsi püspökök a 19. század elején már arra törekedtek, hogy a művészi színvonal emelése érdekében egy lehetőleg akadémián végzett művészt „egyházmegyei festésszé” nevezzenek ki. Az ő feladata lett, hogy a többi, képzetlenebb mester munkáját felügyelje az egyházi főhatóság ellenőrzésével párhuzamosan. Az akadémiai festők megjelenése természetesen csak gyorsította azt a folyamatot, ami a hagyományos technikák, ikonográfiai formák fellazulásához, majd fokozatosan az ikonfestészet eltűnéséhez vezetett, helyet adva a nyugati mintákat követő, az ősi képi elemekhez már épp’ hogy csak ragaszkodó vallásos festészetnek. Ez a folyamat azonban nem csupán a görögkatolikusokat érintette: egy bő félszázaddal korábban már lezajlott a legjobban szervezett hazai ortodox közösségben, a karlócai szerb ortodox metropóliában is. A szerb egyház vezetői az ikonfestők tevékenységének szabályozásakor leginkább Kijev és Moszkva felé tekintettek, ahol a nyugatias szemlélet még korábban, már a 17. században uralkodóvá vált, s az akadémiai festészet teljes diadalával zárult.

KRITIKA

Görföl Tibor: Gerhard Lohfink: Végül a semmi? A feltámadásról és az örök életről
G. István László: Ikertükrök. Vörös István: Nem ti kussoltok

SZEMLE

Ivancsó István: Manuel Nin: Isten ideje, az egyház ideje. Bizánci szertartású egyházi év
Sághy Ádám: Patsch Ferenc SJ: Az út befelé vezet. Spirituális kérdésekről személyes hangon
Gárdonyi Máté: Johan Ickx: XII. Piusz és a zsidók. Pacelli listája:

2800 üldözött segélykérő levele alapján
Zoltán Gábor: Alexander Starritt: Mi, németek

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés