2022 / 4. szám

Tartalom

VIGILIA

Hortobágyi T. Cirill: Ne féljetek! A feltámadt Úr velünk van

Rendhagyó írás ez. Inkább viaskodó belső elmélkedés. Töredezett kérdésekre adott tökéletlen válaszok önmagamnak, másoknak. Isten fényességében keresem a megnyugvást, a reményt.

Kérdezem: vajon mi változott a tavalyi húsvéthoz képest? Röviden: minden és semmi. Szűk egy éve írtam arról, hogy a húsvét ünneplése megváltozott. Hozzá kellett szoknunk, hogy olyan körülmények közé kényszerülünk, amelyek nem teszik lehetővé sem a felszínes, sem az önfeledt együttlétet. Az elmúlt években a világjárvány miatt arra kényszerültünk, hogy távolságot tartsunk mindenkitől, olykor még szeretteinktől is. Különösen is a betegségben, elmúlásban volt ez fájdalmas, amikor pedig a legnagyobb szükségünk lett volna egymásra. Világunk bizonytalanná és kiszámíthatatlanná vált, amelyben még jobban meg kell becsülnünk azt a keveset, ami állandó. Tudatosítanunk kell, hogy minden pillanat egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. Már nem lesz olyan húsvétunk, mint utoljára 2019-ben volt.

Kérdezem magamtól: vajon felelősséggel kiírhatjuk-e a Pannonhalmi Főapátság honlapjára, hogy 2022 húsvétján is vendégek százai lépnek majd be a monostor kapuján, mert részesei akarnak lenni a bencés szerzetessekkel együtt a Szent Három Nap örömének?

Szívem minden reményével és bizakodásával azt mondom: igen! Írjuk, hirdessük, közvetítsük, éljük meg! De biztosak most már nem lehetünk benne, és ettől válik annyira értékessé a remény.

ÁLOM ÉS VALÓSÁG

Guba Ágoston: Alexandriai Philón: Az álmokról (bevezetés és szemelvények)

Bevezetés

A hellénisztikus kori zsidó irodalom és filozófia kiemelkedő alakja volt alexandriai Philón, aki a bibliaértelmezés allegorikus módszerével jelentős hatást gyakorolt az egyházatyákra. Életéről nagyon keveset tudunk: Kr. e. 15 körül születhetett Alexandria egyik vezető zsidó családjában. Tanúja volt a Kr. u. 38-ban kezdődő alexandriai zsidóüldözésnek, amely miatt In Flaccum című művében hevesen támadta Egyiptom akkori római helytartóját, Aulus Avilius Flaccust (akit 39-ben le is váltottak). Befolyásosságát mutatja, hogy Kr. u. 40-ben a vezetője volt annak a zsidó küldöttségnek, amely azzal a kéréssel fordult Caligulához, hogy biztosítsa az alexandriai zsidók veszélybe került jogait és mentse föl őket a vallásukkal összeférhetetlen császárkultusz alól – ezt mi is olvashatjuk a Legatio ad Caium című jelentésében.

Ha nem is az összes, mégis számos műve fennmaradt Philónnak, a legtöbb az eredeti görög nyelven, egyesek viszont örmény vagy latin fordításban. A kutatás különböző csoportokba osztja őket: ezek közé tartozik a Genesishez és az Exodushoz írt kérdések és feleletek, a történeti és apologetikus művek (mint a fent említett In Flaccum és Legatio), illetve az önálló filozófiai értekezések. A philóni szövegkorpusz legnagyobb részét azonban két csoport teszi ki. Az egyik a Törvény kifejtése, amely a Tóra különböző részeit adja elő irodalmi igényességgel parafrazeálva és értelmezve azokat (ide tartozik A világ teremtéséről Mózes szerint, továbbá a pátriárka-életrajzok és a Mózes élete is). A másik főcsoport a Törvény allegorikus magyarázata, amely kommentárszerűen kíséri végig Mózes könyveit.

Klaniczay Gábor: Az álmok a középkorban

„Az álmokban – mondják sokan – / Valótlanságok képe van. / Ám álmodunk oly álmot is, / Mi nem csal meg, mert nem hamis” (Guillaume de Lorris: Rózsaregény). A középkori Franciaország egyik legnépszerűbb költeményének kezdő strófája az álom e tömör jellemzését irodalmi konvencióként használja fel. Ugyanakkor jelzi azt is, hogy az álomfejtésre nem Sigmund Freud hívta fel először a figyelmet, hanem már ősidők óta foglalkoztatja az emberiséget, univerzális jelenség. Az álomképeket – vagy legalábbis egy részüket – a valóságra utaló jelnek, a jövő előre jelzésének, gyakran az istenségek üzenetének tartották, de értelmezésükhöz különleges tudásra volt szükség, és hozzájuk kapcsolódott a bizonytalanság, a kétely is. Az álmokkal a középkorban is sokat foglalkoztak, e távoli kor embereinek álom-élményeiről fennmaradt számos történelmi forrás, művészeti emlék, vallási elképzelés, tudományos értekezés. Ezek futó, madártávlat-szerű felvillantására vállalkozik ez az írás. Az áttekintést azzal kell kezdeni, hogy mit örökölt a középkori kereszténység az antik kultúrákból.

Czigányik Zsolt: Utópia álom és rémálom között

Az utópia definiálása nehéz feladat, mert nem pusztán irodalmi műfaj, hanem a társadalmi és politikai gondolkodás egyik formája is, köznapi értelemben pedig a légvár szinonimájaként gyakran használjuk megvalósíthatatlannak tartott elképzelések jellemzésére. Az utópiák kutatásának legendás alakja, Lyman Tower Sargent 2012-ben így definiálta a fogalmat: „olyan álmokra és rémálmokra vonatkozik, melyek arról szólnak, ahogy emberek csoportjai az életüket alakítják, s melyek többnyire egy olyan társadalmat láttatnak, amely radikálisan eltér attól a társadalomtól, amelyben ezek az álmodók élnek”. Sargent tehát összeköti az álom és az utópia jelenségét, s szerinte az álmokat (és az utópiákat) nem helyes lényegtelen vagy gyermeteg jelenségként elutasítani. Mindez egybecseng George Steiner véleményével, aki szerint az a képesség, hogy elképzeljük a nemlétezőt, az emberlét egyik legfontosabb összetevője, és a túlélésünk záloga.

Az utópiák álmodói gyakran öntik irodalmi formába álmaikat, míg mások a társadalomról szóló elméleteket gyarapítják, vagy a többségi társadalom szokásaitól eltérően működő közösséget hoznak létre, legyen az szerzetesi vagy profán. Ezt a hármasságot legalaposabban a már említett Sargent fejtette ki, és az ő 1994-es cikke kapcsán alakult ki valamiféle konszenzus az utópia három formájáról (vagy arcáról), a nem szűnő meghatározási vágy ellenére. Ebben a cikkben Sargent az utópizmusról mint nagyobb kategóriáról beszél, melynek három alkategóriája egyrészt az irodalmi utópia, másrészt a társadalomról való gondolkodás azon fajtája, mely a meglévőtől radikálisan eltérőt kíván megvalósítani, harmadrészt pedig a gyakorlati utópizmus, melyen azokat a közösségeket érti, amelyek a többségi társadalom szabályaitól jelentősen eltérő elvek alapján élik életüket. A három forma természetesen átfedheti vagy megtermékenyítheti egymást: Tom Moylan szerint például az olyan szerzetesi életszabályokat, mint Szent Benedek Regulája utópikus írásként is lehet olvasni.

SZÉP/ÍRÁS

Szijj Ferenc: Búvárnap; A lépteim hangja; Ilyen a világ; Vallomások (versek)
Lapis József: Beszédtöredékek a halálról (versek)
Darvasi László: Szakmai érdeklődés (novella)
Vörös István: Az irodalom álomtermészetéről (esszé)

Sok baj és félreértés származik abból, ha az irodalmat valóságként, vagy a valóság tükrözéseként értelmezzük. Maga az értelmezés is, mint az olvasmányokhoz való hozzáállás megszokott formája, gyakran erre a munkahipotézisre épül. A mű tükröz, az olvasó értelmez. Az irodalom tükrözi a valóságot, és így a valóság megértéséhez hasonló módokon lehet megbirkózni is vele. Értelmeznünk kell, mint egy valóságos helyzetet. Az ember persze értelménél fogva van faji önazonosságához láncolva, értelmes embernek, homo sapiensnek tekinti magát. Így az értelmezés cselekedetében benne értendő egy önazonosságot állító momentum is. Értelmezek, tehát ember vagyok. Igen, de az értelmezés sikerének vagy kudarcának már nem szabad ilyen azonosító jelleget tulajdonítanunk. Nem beszélve arról, hogy az ember önazonosságának más, ugyanúgy kihagyhatatlan elemei is vannak, melyek nélkül szintén nem vagyunk emberek. A lelki, érzelmi tartalmak. Az a képesség, hogy álmok és művészet révén közelítsünk a velünk történő dolgokhoz (melyek persze nem teljesen azonosak a valósággal). Értelmezzük ezeket a dolgokat, ezt az elképzelt vagy érzékelt valóságot, csakhogy a művészet és az álmok esetében képes beszéddel, történetek és költői képek, látomások révén körbejárva az értelmezendőt. És így újabb értelmezendőt teremtve.

Bódis Zoltán: „Az álom Istentől elrendelt tudomány”. Az álom jelentősége
a Kárpát-medence népmesekincsében (tanulmány)
Szlukovényi Katalin: Bölcsészkar; Klímaváltozás; Nyávogás; Szomorú léptek (versek)
Jász Attila: Felhőfoszlányok a hajnali fűben (vers)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Teizmus versus agnoszticizmus. Bernáth László és Tőzsér János vitája

MAI MEDITÁCIÓK

Lukács László: Szent John Henry Newman: Gerontius álma

Amióta ember él a földön, szembe kellett néznie a kérdéssel, mi történik vele a halála után? Az emberlét legtalányosabb titka ez: végső megsemmisülés-e a halál, vagy van valamilyen folytatás, s ha igen, milyen az? Az ókori görög filozófiától és mitológiától kezdve, a nagy világvallásokon keresztül mindmáig keresik a választ filozófusok és teológusok, költők és vallástudósok, előbb-utóbb azonban kivétel nélkül mindnyájan találkozunk vele.

E titokzatos világba egyedül Jézus élete és tanítása, halála és feltámadása vet fényt. Búcsúbeszédében megígéri, hogy akiket neki ad az Atya, azoknak örök élete van: vele „együtt lesznek az Atyánál”. Főpapi imájában pedig így imádkozik: „Amint te Atyám, bennem vagy, és én tebenned, úgy legyenek egy ők is mibennünk” (Jn 17,21). Fennáll azonban egy másik, rettenetes lehetőség is: a kárhozaté. Szintén Jézus szava: „Távozzatok tőlem, átkozottak, az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készült” (Mt 25,41). „Akik jót tettek, az életre támadnak fel, akik pedig rosszat cselekedtek, az ítéletre támadnak fel” (Jn 5,29).

Szent Pálnak is újra meg újra állást kellett foglalnia. A holtak feltámadása hitének biztos alapja: „Ha nincs feltámadás, Krisztus sem támadt fel” (1Kor 15,13). A feltámadottak sorsáról azonban szűkszavúan szól, a legfontosabbat emeli ki: „Ha bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Krisztus Jézust feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm, 8,11). Az életre történő feltámadás boldog reménye tölti el: „Elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk” (1Tessz 4,17).

EGYHÁZ A VILÁGBAN

* Milyen egyházról álmodom? Beer Miklós, Gulyás Péter, Paksy Eszter és Zátonyi Maura írásai

Beer Miklós: Álmom az egyház jövőjéről

Gyakran beszélgetünk arról, hogy a 16. századi nagy nyugati egyházszakadás és az azt követő borzalmas harmincéves vallásháború elkerülhető lett volna, ha már akkor rendelkeztünk volna a mai ökumenikus gondolkodásunkkal. Sajnos nem tudjuk „megspórolni” az új helyzetekben az útkeresők kínlódását, kudarcait. A jövő mindig ismeretlen, de azért vannak előjelek. Álmodni kell.

Mindenképpen olyan – az ősegyházéhoz hasonló – egyházról álmodom, amely „meghökkenti” (Ferenc pápa szavaival) azt a társadalmi környezetet, amelyben jelen van. „Ó bárcsak veletek mehetnénk, mert nyilvánvalóan veletek van az Isten” (Zakariás 8,23). „Nézzétek, ezek szeretik egymást!” Só és kovász, elrejtett kincs, hegyen épült város. Ezek az egyház örök jelképei és iránymutatói.

Rejtőzködő, semmiképpen sem hivalkodó, de hiteles jelenlét a világban, a Diognétosz-levél értelmében: mint lélek a testben, úgy vagyunk mi keresztények jelen a világban.

Ne erőből akarjuk a társadalmat átformálni. Meghívni, és nem téríteni. Szegények egyházaként, szegény egyházként, ahogy ezt a programot Ferenc pápa megfogalmazta a megválasztásakor. Nem véletlen, hogy a pápa maga is álmodni hív. Együtt álmodni Krisztus egyházáról. A „szinodális út” éppen erre vonatkozna, hogy álmodjunk együtt. Érezzük együtt a felelősségünket az egyház jövőbeli küldetéséért. Ez az álom első része: vállalni az elrejtettséget.

SZÉP/MŰVÉSZET

Lázár Kovács Ákos: Dokumentum, fikció, művészet. A filmálom természetrajzáról

KRITIKA

Ónya Balázs: Bernáth László – Kocsis László (szerk.): Az igazság pillanatai?
Metafilozófiai válaszok a szkeptikus kihívásra
Kisantal Tamás: Jonathan Franzen: Keresztutak

SZEMLE

Murányi Márk: Lev Tolsztoj: Anna Karenyina
Friedrich Judit: Szlukovényi Katalin: Álomkonyha
Lukács János: William A. Meninger: Ha Istent keresed, kedves barátom.
A szemlélődő imádság útján egy régi mester nyomában
Gájer László: Martha C. Nussbaum: Költői igazságszolgáltatás

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés