„A bűnnek az a természete, hogy nem akar bűn lenni” – mondta Luther Márton 1544-ben. Nem fejtörőt adott fel első pillantásra talán homályosnak tűnő szavaival, hanem arra kívánt rámutatni, hogy a bűn rejtekező természetű, s természetes összefüggésben, vagyis a kegyelemtől függetlenül egyáltalán nem könnyű felismerni. A bűn alattomosságához az is hozzátartozik, hogy nem mutatkozik meg igazi valójában, hanem alakoskodik. Nem mindig, általában nem égbekiáltó visszásság formáját ölti, hanem közel férkőzik ahhoz, ami jó, éltető és tápláló, s alig észrevehető módon kezdi ki jóságát. A bűn maga a hazugság, s nemcsak maga körül terít szét hamis látszatot, hanem önmagával kapcsolatban is hazudik. A sárkányokat (a gyilkosságot vagy a házasságtörést) könnyű felismerni, s ha érez is valaki hajlandóságot arra, hogy a sárkányokkal barátkozzon, nem kell különösebben érett kereszténynek lennie ahhoz, hogy elhessegesse őket. Nem a sárkányok a valódi ellenfelek, hanem a férgek, amelyeket nemcsak eltaposni, de észrevenni is nehéz. Ezért a hamvazószerda bölcsessége is csak a tiszta szemért, a hazugságok leleplezésére képes tekintetért fohászkodó könyörgéssel lehet teljes.

A kora újkor nemcsak a modern énfogalom születésének ideje, de egyszersmind a misztikus irodalom kiemelkedően gazdag és termékeny korszaka is. Ezt az időszakot ugyanakkor a 17. századi lelkiség egyik kutatója a „misztikusok alkonyának” nevezte. E kifejezés találó, bár többféleképpen is félreérthető. Az alkony nem arra utal, hogy a 17–18. század fordulója után kiapad a misztikus tapasztalat forrása, sokkal inkább arra, hogy azt az irodalmi szerepet, a kulturális kapcsolatoknak azt a megtermékenyítő sokaságát, amely a kora újkori misztikát jellemezte, hiába keressük a későbbiekben. A misztika fontos, de a 17. századi előzményekhez képest kulturálisan elszigetelt jelenségként él tovább. A másik lehetséges félreértést az imént említett két szempont, a szubjektivizmus és az állítólagos hanyatlás leegyszerűsítő összekapcsolása jelenti. Kétségtelen: a kora újkorban egyszerre vagyunk tanúi a descartes-i cogito ergo sum megjelenésének és a „tiszta szeretet”-tel kapcsolatos misztikus tanok kibontakozásának. E két folyamat látszólag ellentétes: az előbbi fokozott reflexivitást vár el az alanytól, hiszen azt kívánja, hogy a világhoz fűződő viszonyának alapjaként önmagára tekintsen, és felismerje azoknak a reprezentációknak az alapvető szerepét önmaga és a világ megismerésében, amelyek nélkül ez a viszony nem lehetséges; az utóbbi az Istennel való egységet keresve gyanú tárgyává teszi nemcsak az ént, de mindazokat a reprezentációkat is, amelyeken keresztül az alany önmagához és a világhoz fűződő reflexív viszonya artikulálódik. Bár e két mozgás látszólag ellentétes irányba mutat, kapcsolatrendszerük jóval összetettebb, mint azt a szekularizációs narratíva sejtetné. A szubjektivitás új formái ugyanis egyáltalán nem hagyják érintetlenül magát a teológiát sem, s a modernitás feszültségei nem kívülről erednek, hanem – amint azt az alábbiakban igyekszem megmutatni – a lelkiségi irodalomban is megjelennek.

Talán mindannyian emlékszünk még a szentéletű II. János Pál pápa 2000. évi szentföldi zarándoklatára. A leginkább talán néhány kép „égett bele” az emlékezetünkbe ezen utazás kapcsán. Az idős, láthatólag már betegségével és testi gyengeségeivel küzdő egyházfő imája a Siratófal előtt, szimbolikus gesztusa, amellyel – zsidó szokás szerint – egy apró cédulára felírt rövid fohászt helyezett el a megszentelt fal egyik mélyedésében. Vagy esti beszéde a holokauszt legfontosabb izraeli emlékhelyén, a Jad Vasémben. Képek, amelyeken talán minden szónál többet árulnak el az arcok, a kezek, a szimbolikus cselekedetek. Ezek máig velünk élnek.

Bizonnyal azt is sokan tudják e sorok olvasói közül, hogy nem a lengyel pápa volt az első, aki pápaként Izrael földjére lépett. A 2018-ban szentté avatott VI. Pál pápa 1964 januárjában, ha csak néhány órára is, de szintén meglátogatta az akkor még fiatal Izrael Államot. Írásomban ezt a közel hatvan évvel ezelőtti történelmi pápalátogatást szeretném feleleveníteni, mely – ma már tudjuk – jelentős szerepet játszott a zsidó–keresztény kiengesztelődési folyamatban is. Nem véletlen egybeesés csupán, hogy másfél évvel a rövid látogatás után, 1965 októberében fogadta el a II. Vatikáni zsinat a zsidók és keresztények közötti megbékélés máig alapokmányának számító, Nostra aetate kezdetű nyilatkozatát az egyház és a nem keresztény vallások viszonyáról.

VI. Pál pápa szentföldi villámlátogatását azonban nem pusztán önmagáért elevenítem fel. E rövid írás keretei között egy dolog érdekel: milyen szerepet játszottak a gesztusok ezen első, mondhatni tapogatódzó jellegű kapcsolatfelvétel során. E gesztusok fontos részei a kommunikációnknak, és sokat elárulnak a felek hozzáállásáról. Figyelmes elemzésükből sokat tanulhatunk, s máig érvényes tanúságokat vonhatunk le. Ezért érdemes velük röviden foglalkozni. A konkrét események ismertetése előtt, azonban hadd álljon itt – mintegy bevezetésképpen – néhány apró megjegyzés magáról a gesztus fogalmáról. Mit is értünk ezen? S miért lehet fontos mindez számunkra?

Eberhard Jüngel, más teológusokhoz alig mérhető hangsúllyal, Isten adventjét állította teológiai gondolkodásának középpontjába. Isten érkezik, ezért beszélni és gondolkodni kell róla. Isten adventje nélkül nem lenne hit, a keresztényeknek nem lenne mondandójuk, és a teológiai állítások nem lennének valósak. Mert aki megfontolásra méltó misztériumként önmagáért érdekes, az a hozzánk érkező Isten. A Jüngel teológiai munkássága során tárgyalt kérdések gazdagsága sokszínűen támasztja alá azt az alapvető felismerését, amely végigvonul teológiai életművének egészén: Isten eljövetele megelőz minden emberi hitet és hitetlenséget, gondolkodást és érzést, életet és cselekvést. Isten a világ titka, aki eljövetelében tárja fel magát az emberiségnek. Isten a megfeszített Jézuson keresztül határozta meg önmagát, az élet és a halál eredeti egysége tárult fel ebben a tettében, mégpedig az életért. Ha ezt valóban így gondoljuk, akkor meg tudjuk mondani, hogy kiről beszélünk, amikor Istenről beszélünk. Az Isten szeretet, és mint szeretet a világ misztériuma. E misztériumból élve az ember a birtokolni akarás rögzültségéből a lenni tudás szabadságába léphet.

Az ötvenes évek NDK-jában az igazságot két helyen lehetett kimondani: a kabaréban és a templomban – jegyezte meg egy beszélgetés során Eberhard Jüngel. Már korán megjelenő igazságszeretetére jellemző életrajzi elem, hogy egy nappal az érettségi vizsgák kezdete előtt eltávolították a gimnáziumból, mint a Német Demokratikus Köztársaság ellenségét, mert minden vélt és valós tilalom ellenére „megengedtem magamnak, hogy kimondjam azt, amit igazságnak tartottam” – mondta. Nem meglepő, hogy egész élete során szilárd meggyőződéssel vallotta a történtek után is a teológia művelésének jelentős társadalmi küldetését: a teológiának felvilágosítást kell nyújtania az emberek számára, mégpedig az Evangélium fényében!

Patris Corde („Atyai szívvel”) kezdetű apostoli levelével 2020. december 8-án Ferenc pápa meghirdette a Szent József-évet. Az apostoli levélhez kapcsolódik az Apostoli Penitenciária dekrétuma az ebben az évben elnyerhető búcsúk ismertetéséről, mely a pápa szándékának megfelelően buzdít minden hívőt a Szent József közbenjárását kérő különleges imádságok végzésére. Az egyház katolicitását szem előtt tartva a dekrétum ajánlja a bekapcsolódást a bizánci hagyomány szerinti Szent József-tiszteletbe is, mely hagyomány Szent Józsefről az ószövetségi alakok, Dávid és Jessze mellett emlékezik meg.

A katolikus egyházban jelenleg megfigyelhető Szent József-tiszteletet főként a középkori latin teológia és a nyugati misztikusok egyre gazdagodó tapasztalati határozták meg. Részben Boldog Jean-Joseph Lataste domonkos rendi szerzetes ösztönzésének köszönhető, hogy IX. Piusz pápa Szent Józsefet a katolikus egyház védőszentjévé nyilvánította. Eltekintve a különleges imákhoz kapcsolt teljes búcsúk elnyerésének érzékeny kérdésétől, és attól, hogy ez mit jelenthet a Rómával egységben lévő keleti egyházak számára, a bizánci hagyomány bevonása a Szent József-év megünneplésébe mindenképpen szélesítheti és elmélyítheti a Jézus földi atyjának alakjához kötődő jelenlegi tiszteletet. A liturgikus himnuszköltészet – a keleti keresztény teológia megbízható forrása – alkotó módon világosítja meg a szentírási evidenciákat. A bizánci hagyomány kevésbé ismert világának megismerése olyan prizmaként szolgálhat, mely megtöri a színeket, s az eddig kizárólag latin vallásgyakorlaton edzett szem elől elrejtett új árnyalatokat tárhat fel József atyai szívét illetőleg, mellyel az Urat szerette.

Jelentős egyházművészeti esemény volt 2020-ban, hogy a németországi Tholey bencés apátsági templomának rekonstrukciója során a templom központi ólomüveg ablakait Gerhard Richter tervei alapján valósították meg. Ekkoriban gyakran eszembe jutott egy beszélgetés, melyet 2017-ben – egy hónappal a halála előtt – Joachim Meisner bíborossal, Köln nyugalmazott érsekével folytattam. A magyarországi látogatása kapcsán együtt töltött idő alatt szóba került ugyanis a Kölni Dóm üvegablaka, melyet ugyancsak Richter tervezett. Az alkotás 2007-ben készült el, amikor Meisner még az egyházmegye püspöke volt, de a bíboros – korának nagy tanúja, hitvalló ember – konzervatív ízlésének nem felelt meg a kölni ablak, és ennek akkor és a munka tíz évvel korábbi kivitelezésekor is hangot adott. A tavalyi évben a Magyar Nemzeti Galériában Richter néhány fontos művét mutatta be a Valós látszat című tárlat, melynek anyaga több keresztény témájú alkotást – egy Tiziano ihlette Angyali Üdvözlet-sorozatot és egy Richter által tervezett acélkeresztet – is tartalmazott. A korunk egyik legfontosabb alkotójaként számon tartott „kaméleon”, az idén 90 esztendős művész tehát komolyan foglalkozott keresztény témákkal. Ennek okán szeretném röviden megvizsgálni az ezzel kapcsolatos lehetséges motivációit.