Taizé forrásai című írásában Roger testvér kiemelte, közösségi hivatásunk arra kötelez minket, hogy semmiféle adományt ne fogadjunk el, s kizárólag a munkánkból éljünk meg. „Mérhetetlen erő fakad abból, hogy nem halmozunk fel tőkét, és nem is félünk a szegénységtől. A szegénység lelkülete nem abban nyilvánul meg, hogy toprongyosak vagyunk, hanem abban, hogy a képzelőerőnkkel élve és a teremtés egyszerű szépségét alapul véve intézzük ügyeinket.”

Roger testvér gyakran említette, hogy közösségi életünk „a közösség példázatát” nyújtja. Ahhoz, hogy egy példázat valóban beszédes legyen, és így felébressze Isten szavának hallgatóit, egyszerűen érthetőnek kell lennie. Számunkra az egyszerűségre való felhívás ebben a tekintetben tehát alapvető fontosságú.

Evangelii Gaudium kezdetű buzdításában Ferenc pápa is arra hív, hogy az Evangélium hirdetését az alapvető üzenetre összpontosítsuk. Nem a hit tartalmát akarja csökkenteni, hanem azt kívánja, hogy folyamatosan visszatérjünk ahhoz, ami a hit középpontjában áll. A Biblia középpontjában az Isten és a felebarát iránti szeretet áll. A Biblia ennek a szeretetnek a történetét mondja el. Közös életünkben mi is ezen üzenet egyszerűségét szeretnénk hordozni.

Az isteni egyszerűség az Isten fogalmával kapcsolatos nyugati teológiai hagyomány szívében van, mint olyan tanítás, amely a leghatékonyabban biztosítja Isten transzcendenciáját, különleges metafizikai státuszát: Isten teljesen egyszerű, a teremtményekben található semmilyen összetettség sincs meg benne, nem lép összetételbe és nem keveredik semmi mással, transzcendens, az önmagában nyugvó lét. Isten egyszerűségéről beszélni tehát nem más, mint a háromszor szent Isten transzcendenciáját és istenségét állítani annak megvallásával együtt, hogy az emberi nyelv nem képes a lényeg megragadásának módján fogalmat alkotni arról, mi is Ő.

Aquinói Szent Tamásra fokozottan igaz az Isten egyszerűségéről szóló tanítás kiemelt jellege: ez a központja az isteni lényegről szóló tanításának. Sőt, amint Brian Davies megfogalmazza, sosem érthetjük meg Szent Tamás gondolkodását, ha nem tudatosítjuk, miért hangsúlyozza az isteni egyszerűséget, és hogy hogyan érvel vele kapcsolatban. Valóban, a simplicitas Deiről szóló quaestio a Summa Theologiaeben Tamás teológiájának, metafizikájának lényegéhez vezet el. Tamás az isteni egyszerűségről beszélve Istennek a világgal szembeni isteni transzcendenciát akarja jobban megérteni, emiatt tanulmányozza részletesen a teremtett lét metafizikai struktúráit, amelynek középpontjában a Teremtő és a teremtménye közötti kapcsolatot biztosító létaktus tökéletessége ragyog.

Az Isten tulajdonságairól és ezen belül az egyszerűségéről kifejtett hagyományos tanítást, ahogyan az az egyházatyák, Aquinói Szent Tamás és a skolasztika, újskolasztika és protestáns ortodoxia teológiájában alakot öltött, az újkorban és napjainkban is számos kritika érte és éri. A radikális kritika elsősorban a kortárs analitikus vallásfilozófia oldaláról érkezik. Képviselői (például Alvin Plantinga, Paul Copen, William Craig, J. P. Moreland) úgy látják, hogy az isteni egyszerűség tulajdonságának állítása fölösleges, sőt egyenesen ellenmondásokkal terhelt, s mivel kártékony hatással van a keresztény isteneszmére, ezért elutasítandó. Természetesen a kortárs teológiai-filozófiai diskurzusból nem hiányzik azoknak a szerzőknek (például Brian Leftow, Edward Leigh, James E. Dolezal, Stephen R. Holmes, Gilles Emery) a hangja sem, akik határozottan védelmükbe veszik az isteni egyszerűség klasszikus értelmezését, a félreértések tisztázására és újabb érvek csatasorba állítására törekedve. Gondolatmenetünk első lépéseként a radikális kritikák ellenében a klasszikus értelmezést védelmező és elmélyíteni törekvő szerzők érvelésének néhány lényegi szempontját igyekszünk röviden vázolni, elsősorban Steven J. Duby megfontolásaira támaszkodva. A bírálatok mérsékeltebb változatát elsősorban teológusok fogalmazzák meg, akik istentanukban továbbra is megtartják, sőt lényeges szerepet szánnak az isteni egyszerűség tulajdonságának, de a klasszikus felfogást több ponton kritikával illetik és megváltozott látószögből új módon igyekeznek értelmezni. Reflexiónk második lépéseként az újraértelmezés jegyében kialakított mérsékelt kritikai álláspont bemutatására törekszünk a 20. század három kiemelkedő protestáns teológusa, Karl Barth, Eberhard Jüngel és Wolfhart Pannenberg gondolkodásának a tükrében.

Időről-időre előfordulnak olyan szavak, amelyek egy bizonyos helyzetre jellemzők. Amikor ilyen szavakat használunk, mint „probléma”, „problematika”, olyan dolgokra gondolunk, amelyek korábbi nemzedékek számára teljesen világosnak látszottak, most azonban újszerűen bontakoztak ki, és olyan mély meglátásra vezettek el, ami már új megfontolást igényel. Immár nem elégszünk meg azzal, hogy egyszerűen csak ismételgessük az előző nemzedék nézeteit. Olyan dolgokról van szó, mint például hogy miként értékeljük az orosz forradalom tragikus eseményeit, a – közösségi vagy családi – szenvedést és a nemzeti tragédiákat.

Manapság úgy tűnik, a következő szavak azok, amelyek azonnal felmerülnek: zavarodottság, rémület – ezek pedig egy jellegzetes belső beállítottsághoz vezetnek. A szavakkal az a gond, hogy kezdetben egy meglévő helyzetet írnak körül, azután megkísérlik kikristályosítani azt, és egyfajta szemléletmódot dolgoznak ki. Ha az ember problémába ütközik, zavarba jön; azt mondja: tanácstalan vagyok, és így is van. Később azonban már a probléma fölmerülése előtt úrrá lesz rajta a tanácstalanság, és azt gondolja, hogy ettől kezdve a zavarodottság rendjén való, de ez nem mindig vezet megoldáshoz.

Ezért mielőtt elkezdenénk valami konkrétabb dolgot vizsgálni hitünkben vagy világnézetünkben, szeretném a figyelmemet a tanácstalanságra és a kételkedésre összpontosítani, hogy így próbáljam meg az olvasót gondolkodásra késztetni olyan fogalmakról, mint hit, kételkedés, valóság és igazság. Nem vagyok teológus; képzettségemet tekintve természettudós vagyok és orvos, ezért amit mondok, nélkülözi a dolgok lényegébe hatoló filozófiai mélységet. Hétköznapi emberként írok, akinek szembe kell néznie az élettel és annak a problémáival.

Már az Ószövetségben is több helyütt felbukkan az egyszerűséget jelölő kifejezés (haplotész, haplousz, haplósz), s egyenességet, egyszerűséget, őszinteséget jelent (1Krón 29,17; Bölcs 1,1; Péld 11,25; 1Makk 2,60). Jézus is ebben az értelemben kívánja meg, hogy az ember szeme „egyszerű”, de azt is mondhatnánk: „áttetsző” legyen, mert tisztaságánál fogva az egész ember világos lehet. De már e ponton feltűnik egy sajátos jelenség: a szem, mondja Jézus, „a test világossága” (Lk 11,34; Mt 6,22), de nem azért világít, mert saját magától fényt sugároz, hanem azért, mert teljes valójában, egyszerűen áttetsző a fényre. Az emberben eleve meglévő erényről a hangsúly olyan nyitottságra és készségre helyeződik át, amely révén az ember kész befogadni a fény belülről, a világ felől és Istentől érkező „erényét”.

Pontosan ehhez az átmenethez kapcsolódik a „bölcsek, okosak” és az „egyszerűek” vagy „kiskorúak” (népioi) közötti ellentét, amelyről Jézus beszél; az előbbiek számára rejtve marad és érthetetlen az Atya kinyilatkoztatása, az utóbbiak befogadják, amit Isten közöl velük (Mt 11,25; Lk 10,21). A bölcsek és okosak megértésre törekednek; saját fogalmaik és kategóriáik szerint dolgoznak fel mindent, ami eljut hozzájuk, s ily módon sokkal több mindent meg tudnak ragadni, mint az egyszerűek és éretlenek. A gond csak az, hogy amikor tetszése szerint az Atya isteni dolgokat nyilatkoztat ki, sok minden adódhat, ami nem illeszthető be ezekbe a kategóriákba. Ezeket a dolgokat a bölcsek és okosak észre sem veszik; ha észreveszik is, jelentéktelennek minősítik és zárójelbe teszik, s legjobb esetben is olyan „titoknak” nyilvánítják, amelyet egyelőre talán nem tudnak megfejteni, később azonban majd gond nélkül behelyezik kibővített kategóriáikba. Egészen másféle az „egyszerű szem”, amely nem szűri meg a beáradó fényt, nem osztja fel érthető és érthetetlen elemekre Isten kinyilatkoztatását, hanem csorbítatlanul és teljesen magába fogadja, bármily erős legyen is fénye. Az az ember tehát, aki úgy egyszerű, ahogyan Jézus kívánja, a felfoghatóval együtt fogadja be a felfoghatatlant, pontosabban tudja, hogy a felfoghatóban mindig van valami felfoghatatlan, amit a mindent megszűrő bölcs és okos elkülönít, az egyszerű viszont szabad utat enged neki. E ponton nem vihetjük tovább a testi szem hasonlatát, máskülönben azt kellene mondanunk, hogy a szemet megvakítja Isten igazságának túláradó világossága (a képet a nagy skolasztikus gondolkodók Arisztotelésztől vették át, s fáradhatatlanul ismételgették, hogy Isten világossága annyira ragyogó, hogy megvakítja szellemi szemünket).

Kalász Márton első verseskönyve, a Hajnali szekerek 1955-ben látott napvilágot, utolsó kötete pedig éppen most, február elején jön ki a nyomdából, Virrasztó – távol címmel. E két mű hatvanhét esztendőt fog közre és további huszonkilenc versgyűjteményt: a Gondviselés szokatlan kegyelme egy ilyen hosszú és termékeny, sőt magasra ívelő költői pálya. Magától értetődik, hogy ez csak kevés szerzőnek adatik meg: egy életen át a költészet vonzásában munkálkodni önmagában tiszteletet érdemlő teljesítmény.

Nehéz hivatalosan, Márton néven beszélni róla, aki több nemzedék számára Marci volt, a lehető legnagyobb természetességgel. Életkoromból adódóan csak az ezredfordulón ismertem meg őt személyesen, és utolsó két évtizedét kísértem figyelemmel, bizalmas baráti kötelékben. Nem lekicsinyelve jelentős prózai műveit, elsősorban Téli bárány, illetve Tizedelőcédulák című regényeit, magam is költőként a verseire összpontosítottam. Tizenhét évvel ezelőtt, amikor a Magyar Írószövetség elnökeként rendkívül heves, nemtelen közéleti támadások érték – a politikai hátteret már ne bolygassuk –, sokat töprengtem, milyen vigasztaló gesztussal csempészhetnék egy kis örömet a mindennapjaiba. Úgy döntöttem, számítógépbe írom a teljes lírai munkásságát; nem szkennelve, hanem sorról sorra gépelve a költeményeket, hiszen az a legbiztosabb módja annak, hogy a szövegek minden betűjét figyelmesen elolvassam. Akkori huszonnyolc verseskönyve mellett ez meglehetősen nagy vállalkozásnak bizonyult, de nem torpantam meg: nyolc hónap alatt sikerült befejeznem a munkát, és egy USB-csatlakozóra másolva átadtam neki, egy vacsora keretében. Örökre belém égett a derűs arckifejezése, amikor leült a gép elé, és felesége, Filippinyi Éva segítségével megnyitotta a dokumentumot. A gyűjtemény 2009-ben vaskos kötetben is megjelent, Összes verse címmel.