2021 / 10. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: Lüktető központ

„Gondolatban most a pannonhalmi apátságra tekintek, az országnak erre a lüktető lelki központjára, ahol három hónappal ezelőtt együtt gondolkoztatok és együtt imádkoztatok” – mondta a keresztény egyházak és a zsidóság képviselőivel találkozva Budapesten Ferenc pápa. A júniusi találkozó, amelyre utalt, azzal a szándékkal jött létre, hogy az imádság és a testvériség légkörében pontosabban megmutatkozzanak azok a különbségek, amelyek még elválasztják egymástól a keresztény közösségeket. Nem az ökumenikus párbeszéd és az ökumenikus viták többnyire előtérben álló kérdésköreit (az egyházról, a szentségekről, a pápaságról vagy a Szentírásról vallott nézeteket) elemezték a találkozó résztvevői, hanem azon gondolkodtak el közösen, melyek azok az általános, sokszor kimondatlan meggyőződések, amelyek megszabják eltérő szemléletmódjukat. Hogyan látják a keresztény közösségek Isten és a világ viszonyát? Mit várnak a történelemtől? Milyen magatartást kívánnak a hívő embertől a társadalmi élet útvesztőiben? Folyóiratunk októberi száma ezekből a gondolatmenetekből ismertet meg néhányat.

KERESZTÉNYEK A VILÁGBAN – ÖKUMENIKUS PERSPEKTÍVÁK

Kurt Koch: Hogyan viszonyul a világhoz a keresztény hit? Megfontolások az ökumené szemszögéből (Mártonffy Marcell fordítása)

Az egyház hitvallásaiban megvalljuk, hogy Isten a menny és a föld Teremtője, az emberek és a világ Megváltója és a teremtés művének Beteljesítője. A Szentháromság Egy Isten titkához igazodó hármas tagolás azt a hívő meggyőződésünket fejezi ki, hogy a teremtés és a megváltás szétválaszthatatlanul összetartozik. A keresztény ünnepek is erre a belátásra épülnek. Pünkösd főünnepének liturgiájában például az Apostolok cselekedeteiből vett olvasmányra – amely azt beszéli el, hogyan született meg az egyház, amikor az egybegyűlt tanítványokra leszállt a Szentlélek – a 104. zsoltár felel: a teremtést dicséri és a Teremtőt, aki bölcsességben teremtette a mindenséget. Szép és elmélkedésre indító sorait idézve: „Mily nagy alkotásaid száma, Uram! Valamennyit bölcsen alkottad, telve a föld teremtményeiddel” (Zsolt 104,24). Az olvasmány és az arra felelő zsoltár összekapcsolása azt a történelmi fejlődést idézi emlékezetünkbe, melynek során a pünkösd, amely eredetileg a teremtés – pontosabban az aratás – ünnepe volt, Izraelben a Sínai-hegynél történt eseményekről való megemlékezés ünnepévé vált, a kereszténység pedig mint a Sínai-hegyi történés megújulását és egyúttal mint az egyház születésének ünnepnapját ünnepli. Pünkösd ünnepi liturgiája ekként láthatóvá teszi, hogy a keresztény megváltáshit és a teremtő Isten megvallása szétválaszthatatlanul összetartozik, s hogy a keresztény liturgiának mindenkor eredendően kozmikus dimenziója is van. Ezért mondhatta Josef Pieper német filozófus, hogy az ünnep legbelső magja „a világra kimondott igen”. Csak akkor beszélhetünk ünnepről, ha az emberek képesek igent mondani, ha tehát el tudják fogadni a világot, a lét egészét és benne önmagukat – mert elfogadják önnön alapjukat, s ezzel együtt életük alapját: Istent –, következésképpen az ünnep mindig a létezés igenlését és teremtményi mivoltunk jóváhagyását jelenti.

Erdő Péter: A saeculum fogalma és jelentésének alakulása napjainkig. Adalékok a szekularizáció témájához

A saeculum fogalmával az utóbbi évtizedekben különösen a szekularizáció témájának összefüggésében szokás foglalkozni. Elég nagy azonban a távolság a kifejezés eredeti értelme és jelenlegi használata között. Mégis dokumentálható már az Újszövetségben is az a gondolat, amely az evilági jelleggel kapcsolatos. A későbbi fejlődés tehát nem önkényes. Ha jelentős mennyiségi eltolódás ment is végbe, a fogalom mai használata nem független az újszövetségi gyökerektől. Erre szeretnék az alábbiakban rámutatni.

A legkorábbi keresztény szövegekben a latin saeculum szó majdnem egészen pontos görög megfelelője, az aión szerepel. Leggyakoribb jelentései: hosszú korszak (ApCsel 3,21) sőt különböző szóösszetételekben örökkévalóság (Mt 21,19), mégpedig mind pozitív, mind negatív értelemben, vagyis mindig vagy soha jelentéssel.

Jelentheti az aión a jelenlegi vagy az eljövendő világkorszakot, például az aión beteljesülése értelmében, de jelentheti magát a világot is, mégpedig ezt a világot, amelyben élünk. Ez az a pont, ahol megjelenik a szembeállítás is e világ és Isten szférája, vagyis az isteni világosság között. A hamis sáfárról szóló példabeszédben Lukács evangéliumában (Lk 16,8) ez áll: „e világ fiai a magunk nemében okosabbak, mint a világosság fiai”. A következő mondat pedig már a hamis mammont állítja szemben az örök hajlékkal. Ezek szerint ez a világ, ez az aión hordozza magában a hamisságot és a bűnt, az örök hajlék viszont, amely szintén aión, már a világosság országa.

Fekete Károly: Soli Deo gloria. Isten dicsősége az egyház és világ kapcsolatában a református tanítás szerint

A kálvini teológiai örökség kulcsmondatát – Soli Deo gloria – manapság a legkülönbözőbb beszédek végén egyre többet emlegetik, pedig nem veszélytelen állítás. Nem ártatlan és megnyugtató zárlat, hanem nagyon is harcias nyitány. Éle van, és nem engedhetjük, hogy kicsorbuljon, vagy tompává váljon. Az „Egyedül Istené a dicsőség”-tétel minden hamis tekintélytisztelet elutasítása. Ilyen szemlélettel élve tehát nem lehetséges semmilyen politikai, gazdasági és kulturális diktatúra igenlése, amely totális hatalmi igénnyel akar fellépni.

A reformátorok szembeszálltak azzal a humanizmussal visszalopakodó felfogással, amelyik az embert helyezte a középpontba. Meggyőződésük szerint Isten dicsősége helyett nem kerülhet az ember a középpontba. Ezt úgy képviselte Kálvin, hogy nem látta előre, milyen tragikusan súlyos következményei lesznek mára az antropocentrikus világképnek az énközpontú individualizmus miatt.

Amikor a Tízparancsolatban megszólal, hogy „Én vagyok a te Istened… ne legyenek neked idegen isteneid én előttem”, akkor ezzel Isten bejelenti kizárólagossági igényét. Isten helyére nem kerülhet senki és semmi. Isten – Isten. Őt nem lehet tárgyi-fogalmi-gondolati-érzelmi keretekbe bezárni, mert mindig több és más ezeknél. Ősi teológiai tétel, hogy Deus semper maior – „Isten mindig nagyobb”.

Fabiny Tamás: Ecclesia et saeculum

Előadásomban az egyház és a világ kapcsolatát igyekszem legalább vázlatosan bemutatni, evangélikus szemmel. A száz évvel ezelőtt született Pilinszky János egy gondolatával kezdem: „Milyen nap is van ma? Úgy élek, / hogy össze-összezavarom / az idő menetrendjét. / „Latrokként – Simone Weil gyönyörű szavával / – tér és idő keresztjére / vagyunk mi verve emberek.” / Elalélok, és a szálkák fölriasztanak. / Ilyenkor metsző élességgel látom a világot, / és megpróbálom feléd fordítani a fejemet” (Naplórészlet). Valóban jó lenne „metsző élességgel” látni a világot – és az egyházat is. Számos tapasztalatunk van ugyanis arról, hogy a kontúrok elmosódnak, a világ és az egyház szinte összeolvad. Keleten és Nyugaton egyaránt találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a szekulárist szakralizálni akarják, a szakrális pedig szekularizálódik. A politikusok hajlamosak prédikálni, a lelkészek pedig politizálnak.

A Pilinszky és Weil által említett tér és idő a görög kozmosszal és aiónnal, valamint a latin mundusszal és saeculummal jelölt világ meghatározására szolgál. Mintegy ennek a keresztjén függünk mi, emberek. Pál apostol szavával így folytathatjuk ezt a gondolatmenetet: „Én azonban nem kívánok mással dicsekedni, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével, aki által keresztre feszíttetett számomra a világ, és én is a világ számára” (Gal 6,14).

SZÉP/ÍRÁS

Iancu Laura: Apátia; Gyakorlatok; Kötések; Van otthon; Szépek és szabadok; Lépések (versek)
Dobai Lili: Három szobor (vers)
Fecske Csaba: Az utolsó nyár; Az élet hangjai; Ősz van újra; Angyal (versek)
Petőcz András: A látogató (novella)
Urszuła Kozioł: A költő távozására (vers) (Gömöri György fordítása)
Vasas Tamás: Tretyakov (vers)
Patak Márta: A hadifogoly hazatér (novella)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Kurt Koch, Fabiny Tamás, Orosz Atanáz és Vladár Gábor kerekasztal-beszélgetése az ökumené helyzetéről

Sokszor úgy tűnik, hogy az egyházak megosztottságának botránya nem mindenki szemében számít botránynak. Mintha sokan megszokták volna már a helyzetet. Önök hol érzékelik igazán a megosztottság fájdalmát?

Kurt Koch: Azt hiszem, az elsődleges fájdalomnak, amelyet valószínűleg mindannyian átérzünk, az a forrása, hogy bár ugyanabban a Krisztusban hiszünk, ugyanabba a Krisztusba, Krisztus testébe vagyunk belekeresztelve, mégsem járulhatunk közösen egyazon eucharisztikus asztalhoz. Ezt a fájdalmat minden egyes egyházban érzékelem. De nyomban hozzáfűznék még valamit: én sokkal mélyebben szenvedek attól, hogy bár sokaknak valóban fájdalmat okoz a közös Eucharisztia hiánya, olyanok is sokan vannak, akik egyáltalán nem szenvednek az egyházak megosztottsága miatt. Ezért aggodalommal tölt el az az eshetőség, hogy miközben azon törjünk a fejünket, miként tudnánk a lehető leggyorsabban eucharisztikus közösséget teremteni magunk között, könnyűszerrel túllépünk a megosztottság fájdalmán, s túl könnyen vigaszt találunk megosztottságunkra. Úgy vélem, a mai körülmények között nem ökumenikus „nyugtatószerekre”, hanem ökumenikus „nyugtalanítószerekre” van szükségünk, amelyek arra sarkallnak, hogy tovább haladjunk előre.

MAI MEDITÁCIÓK

Béres Tamás: „Gyönyörű egyetemes közösség”. Új közös pont a dogmatika ökumenikus megvitatására?

A pannonhalmi ökumenikus konferencia középpontjául választott témakör nem tartozik az egyházak közti párbeszéd aktuálisan éles problémái közé. A témaválasztás ennek következtében várhatóan nem az egymástól eltérő felfogások ütköztetésére és a közös útkeresés erőfeszítéseire ad lehetőséget, hanem ennél oldottabb, közvetlenebb, egyben „veszélytelenebb” módját kínálja az ünnepélyes ökumenikus találkozásnak. Ezért a közös keresztény örökség egyéni és közösségi szintű, ritkábban érintett nonformális motivációiról is szó eshet. E megközelítés létjogosultságát erősíti a tény, hogy az ismeretek és az akarat, azaz a dogmatikai szemléletek és etikai rendszerek jól ismert szerepe mellett a teológiai szakirodalomban is egyre gyakrabban találkozhatunk egy többféleképpen megfogalmazható, a kereszténység számára döntően fontos nonformális motivációval. A New Orleans-i Loyola Egyetem katolikus tanulmányok tanára, Edward Collins Vacek jezsuita hittudós érzelemként írja le ezt a gyakran implicit elemként megmaradó motivációt, amikor így fogalmaz egy tanulmánya bevezetőjében: „A teológia és a vallási tanulmányok általában elkerülik vagy letagadják az érzelmek szerepét. (…) A jelenlegi egyházi tanítás és gyakorlat némelyikéből eredő érzelmi elhatárolódás következtében a templomok kiürülnek és a kereszténység irrelevánssá válik a késő modern kultúrában. (…) Remélem, meg tudom mutatni, hogy érzelmeink alapozzák meg és teszik jelentőssé az intellektuális és akarati tevékenységet. Ugyanilyen fontos, hogy éppen érzelmeink által válunk a közösségek tagjává és kerülünk kapcsolatba Istennel, önmagunkkal, és a világgal. Kissé provokatívabban: érzelmek nélkül a kereszténység halott.”

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Kurt Koch: Ajándékok ökumenikus cseréje Kelet és Nyugat között (Mártonffy Marcell fordítása)

NAPJAINK

Orova Csaba: Az ökumenikus tanulás stratégiája

Amilyen sokféle a kereszténység, és tűnik egysége elérhetetlennek, ahány keresztény közösség mutatkozik Krisztus igazi örökségének (vö. UR 1), és látszik teljes közösségük lehetetlennek, oly sok és nehezen átlátható modellje, célja és eszköze van az ökumenikus törekvéseknek is. E sokféleséget két szélső álláspont fogja közre: míg az egyik szerint az egyház teljes egysége túl távol van (időben, továbbá személyes vagy közösségi lehetőségeinkhez képest) ahhoz, hogy közvetlen tennivalónk lenne vele, addig a másik szerint azért nincs sürgős dolgunk, mert az egyház egysége már akadálytalanul teljes – és maradéktalanul azonos saját közösségünkkel. Mindkét hozzáállás – inkább a gyakorlat, mintsem az elmélet szintjén – a jelentéktelen ügyek közé taszítja az egység gondját. A két szélsőség közötti tartományban azonban ott vannak a kimondott vagy kimondatlan teológiai célok, egyházi érdekek, a vallási szocializáció és az elkötelezettség eltérő fokai szerint alakuló személyes és csoportos vállalások: a karitatív együttműködések, a közös társadalmi tanúságtételek, a teológiai párbeszédek, az együttes imádságok, a helyi, regionális és nemzetközi, informális és hivatalos kapcsolatok egész hálózata. Ha az ökumenikus törekvések térképén böngészünk, újabban feltűnik rajta egy szín, a „tanulékony ökumenizmusé” (receptive ecumenism), amely nem annyira frissen tört utakat jelöl, hanem a meglévő utakon rajzol új útvonalat. Egyúttal új stílusát jelenti az egység számos zsákutcát, de örömteli felfedezéseket is tartogató keresésének. Az új útvonal bemutatásakor angol nevének fordítási lehetőségei is segítségünkre vannak.

IN MEMORIAM TARJÁNYI BÉLA

Cziglányi Zsolt: Tarjányi Béla, a biblikus
Vágvölgyi Éva: A bárányos fiú

KRITIKA

Dobos Károly Dániel: Johannes Fichtenbauer:

Az olajfa misztériuma. Zsidók és a nemzetek egyesítése Krisztus visszajövetelére
Takáts József: Javíthatatlan racionalista, gyűjtőszenvedéllyel. Margócsy István: Színes tinták

SZEMLE

Puskás Attila: Walter Kasper – George Augustin (szerk.): A kereszténység és a koronaválság
Hogyan tegyünk tanúságot az életről egy halandó világban?
Vörös István: Szolláth Dávid: Mészöly Miklós
Keglovics Fanni: Iancu Laura: Oratórium
Borsodi Henrietta: Dobai Lili: Könnyek könyve

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés