2021 / 9. szám

Tartalom

VIGILIA

Adrienne von Speyr: A világ képei

KÉP ÉS KÉPEK

Görföl Tibor: Mindenben azonos képmás.
A krisztusi ikon és az emberi átalakulás az egyházatyáknál

Minden bizonnyal nem véletlen, hogy Nazianzoszi Szent Gergely nemcsak a leggyakrabban nevezte az Atyával mindenben azonos képmásnak Krisztust a 4. századi patrisztikus szerzők közül, de egyúttal a később hatalmas hatástörténetet kibontakoztató – magyarra többnyire átistenülésnek fordított – theószisz kifejezést is megalkotta. Gergely, akinek életútja bonyolult mintát rajzol ki a klasszikus műveltség és a keresztény ékesszólás, a nyilvánosság és a visszahúzódás, a próza és a költészet, a legteljesebb elismerés és a végletes megszégyenülés között, pontosan elénk tárja, hogy a patrisztikus gondolkodásban Krisztus alakjának megközelítésére rendelkezésre álló lehetőségek között kiemelkedő helyet foglalt el a képmásiság eszméje, s a Krisztusról kifejtett „ikonikus” értelmezésnek óhatatlanul lényeges következményei voltak a keresztény életről és az ember rendeltetéséről alkotott felfogásra nézve. E ponton titokzatos és mélyreható kapcsolat sejlik fel a képmásnak tekintett Krisztus és az Isten képmására teremtett ember között, olyan összefüggés, amely nem rekedt meg a késő ókor viszonyai között, hanem az elmúlt évek leginnovatívabb teológiai elgondolásaiban is meghatározó szerepet játszott. Már csak ezért is érdemes figyelmet szentelni neki.

Szegvári Zoltán: Képrombolás és képtisztelet küzdelme Bizáncban
Aczél Petra: Kép és retorika

„Egy kép többet ér ezer szónál” – tartja a sokszor hangoztatott szólam, amelynek története nem is olyan régi. A 20. század elején amerikai reklámszakemberek tömörítették ekképpen „bölcsességgé” hirdetési tapasztalataikat, homályos eredetű, ősi kínai (néha japán) szállóigeként hivatkozva rá, hogy a tekintély se hiányozzon a frázisból. Észrevétlenül vált hétköznapi tudásunk részévé, hogy a kép többet és hatékonyabban közöl, mint a szavak – ami persze nem is mond feltétlenül ellent a kognitív kutatások eredményeinek. A Bread nevű brit popegyüttes 1971-ben egészen filozofikusan tekintett a mondás mögé, azt a paradoxont eldalolva, mely szerint: „If a picture paints a thousand words / Then why can’t I paint you? / The words will never show / The you I’ve come to know”, 2019-ben pedig egy hazai doktori védésen kezdte így a disszerens tudományos munkája bemutatását.

A szólás, bármily magától értetődően hangzik, fontos kulturális változást jelez. Azt a szembeállítást kezdi el felváltani, amely szerint a tett többet ér ezer szónál. Mintha a tett helyére a kép kerülne, amikor a szavak cselekedni kezdenek. Gondoljunk csak a marketinges felfedezéssel szinte egybeeső valódi tudományos nyelvészeti fordulatra, a beszédaktusok elméletének megszületésére, a J. L. Austin által azonosított cselekvésértékű nyelvhasználatra. De gondolhatunk arra is, ahogyan a 20. század elején, a tömeget elérő médiakommunikáció révén a látvány és a látszat egyre hatásosabbá, egyre komolyabb erővé, hatalmi tényezővé válik. Mindkét mozzanat a retorika új korszakát is körvonalazza. Mindazonáltal a mondás nem igaz. Elsősorban azért nem, mert hamis dilemmát rejt, a kép és a szó közti szükségszerű választást sugallja. Márpedig a szó nem jelenti a képiség hiányát, hiszen a trópusok és az alakzatok láthatóvá tesznek. A kép pedig nem zárja ki, hogy üzenetét szavakban őrizzük, közöljük, hogy történetekben emlékezzünk rá. Másodsorban azért nem igaz a mondás, mert a kommunikáció kódjai és csatornái nem „érnek” többet a másiknál, ha a teljes kapcsolat lehetősége adott. Nem versengenek, hanem együttműködnek. Marketingesnek kell lenni ahhoz, hogy ezt a megnyugtató egységet zavarba ejtő harccá tegyük.

SZÉP/ÍRÁS

Kalász Márton: Vigasz; Fondor világ; Esti hajó; Hívás (versek)
Jan-Heiner Tück: Az anti-ikon. Dosztojevszkij Holbein A halott Krisztus a sírban című képe előtt (tanulmány) (Görföl Tibor fordítása)

A haldoklás folyamatában az élet átadja a helyét a halálnak. Ezen átmenet során az arc maszkká merevedik, a nemrég még lélegző test mozdulatlan lesz, s a holttestből elillan a melegség. Ily módon az ember önmaga képévé alakul. Már nincsen jelen – ugyanakkor képmásán, a holttesten keresztül mégiscsak jelenvaló. Ám a jelenlét és a távollét e különös egyidejűsége sem tart sokáig, mivel a holttest felbomlik, és kémiai összetevőire esik szét. Így pedig nincs meg benne többé az a hasonlóság, amelynél fogva ikonikus jelleggel meg tudja jeleníteni a távollévő halottat. Balzsamozás segítségével már korán megpróbálták feltartóztatni az enyészet térnyerését, arra törekedve, hogy megmentsék a holttest emlékőrző funkcióját, sőt a holttesteket mintegy ereklyeként is őrizték, amely plasztikusan elevenen tartja az elhunyt személy emlékezetét. A nemrég még élő, most azonban már halott ember képeként szemlélhető holttest azonban maga is ábrázolható képen, olyan alkotáson, amelyet aztán közszemlére lehet tenni.

Különösen megragadó formában érvényesül a festészetnek ez a lehetősége Hans Holbein (1497–1543) A halott Krisztus a sírban című festményénél (1521/1522). Kihűlt és sápadt test tárul elénk a képen. „A fejét csimbókos, zilált haj borítja, s kissé előredől; az élettelen szem felfelé mered; a száj nyitva. A holttestnek csak a jobb karja látszik, a test mellett nyugszik, a kézfejen ott éktelenkedik a szög ütötte hatalmas seb, kissé túlnyúlik a beszögellés peremén, az ujjak görcsösen a lepelbe kapaszkodnak. A szintén sebes lábfejek szinte a sír hátsó falával párhuzamosan merednek felfelé. A test színe barnás, a fej, a kéz és a lábak sötétebb árnyalatúak. A sebek körül kiütköznek a kékes véraláfutások. A jobb karon jól kivehető a felduzzadt vénák kékes árnyalata. A jobb combon anatómiai szempontból feltűnően pontosan van ábrázolva az izomzat. A művész a lehető legérzékletesebben ábrázolja, hogy holttestről van szó.”

Falcsik Mari: Mindennapi kegyelmünket; Nyári vihar; Első tanítóm; A rózsalugas (versek)
Miklya Zsolt: Melankólia és a szél; Macskaszem; Minthazsoltár (versek)
Halasi Zoltán: A jezsuiták (próza)

Irány északnyugat, megint ötven lit tettünk meg, ennyit mutat a mérőkötél, az nem szakad el, csak a mi idegeink, azok mállanak. Hihetetlen forróság, pára, nyomás, félig már meg is főttünk, annyira biztos, mint a birkahús esténként, ami ehetetlen. Mi sem vagyunk valami étvágygerjesztő látvány. Csodálnám, ha ránk fanyalodnának a farkasok. Itt is vannak, ahol semmi sincs, a sivatagban, láttunk párat elinalni, az itteni félénk fajta, elég fehér, rövidszőrű, agárszerű. Homok pereg a ruhánkon, homok táncol a szemünkön, homok ül a pórusunkban, viszketünk tetőtől talpig, homok zsizseg az agyunkban, időnként látomásunk van, a vesénkben is homok van, akárcsak a hólyagunkban. Most már félhomály van, sátrak felverve, éhünk elverve, egyik szolga félrevonul szükségét végezni, visszajön, ráncigál, azt mondja, menjek oda, a barkán mögött van egy fa. Három láb magas, a virágai mégis akkorák, mint egy kocsikerék. Nyitva a szirmuk, ezt látnom kell. Ne menjek, fog le a másik szolga, aki ilyet lát, meghal.

Hegyek csontjai, dombok csontjai, ormok, lankák elágazásai; ezekhez igazodik az erő, ezeken halad a csí, a kínai energiakocsi, az önjáró, a gőzhajtású, amit fel sem kell találni, mert a természet szabadalmaztatta már. Ráadásul láthatatlan, akárcsak a béke jelenleg. Elvileg mi volnánk a béke hírnökei, de mi elvesztünk a homoktengerben. Nekünk már bottal üthetik a nyomunkat. Mi csak úgy kóválygunk ide-oda, ki lovon, ki tevén, hajt minket a gőzünk, össze-vissza előzünk, csak nem tudjuk, hogy mit. Hogy kinél leszünk előrébb. Mi vagyunk a kísérleti kocsi, a császár őfelsége játékai. Átvergődünk a határon, átlépünk a hagyományon. A kínaiak mindent előbb tudtak, mint mi, európaiak. De például kottát írni nem. Jákob-pálcát szerkeszteni, földrajzi szélességet méricskélni, azt sem. Világot felfedezni, kereskedelmi flottát építeni, azt se nagyon. Minek, ha övék az egész égalatti, és ott minden nép a pásztoruk?

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Terdik Szilveszter: Puskás Bernadett művészettörténésszel

Közhelynek számít, hogy ma az ikonok reneszánszát éljük. Különösen a 20. század közepétől figyelhető meg – pozitív értelmű – vulgarizálódás: a művészet iránt érdeklődők többsége az ikon szó hallatán szakrális művekre, a szent ikonokra gondol. Mára a technikai szaknyelv szinte teljesen kisajátította ezt a szót, így a jelentés egyértelműsége is megszűnt. A tanítás során mit tapasztal: a hallgatók számára mit jelent az ikon, egyáltalán milyen fogalmaik vannak a szakrális művészetről?

Művészettörténeti körökben is lehet találkozni azzal a vélekedéssel, hogy a szakrális művészet mint olyan nem létezik, hogy ez a művészetnek csupán egy szűkebb szegmense, amelyet az jellemez, hogy megrendelője, használója az egyház, pontosabban különféle vallásos közösségek. Ez a profán, funkcionális megközelítés leszűkítő, hiszen tulajdonképpen elvitatja, hogy létezhet a művészetnek, az ábrázolásnak egy egészen sajátos tulajdonsága, amely szerint – ahogy egykor a bizánci képrombolási vitában a képtisztelők megállapították – képes immanens módon jelenvalóvá tenni a transzcendenst. Vagyis, ahogy Pavel Florenszkij orosz teológus ablak-hasonlata megfogalmazta: az ikon rálátást, sőt, közvetlen tapintható kapcsolatot nyithat a megdicsőült mennyei világ szférájába. Templom is működhet így, legendás példája ennek az óorosz Nesztor-féle őskrónika elbeszélésében olvasható, amely szerint a valláspróbáról érkező kijevi követek lelkesen jelentették a fejedelemnek, hogy belépve a monumentális kupolájú, mozaikokkal díszített konstantinápolyi Hagia Szófia székesegyházba, nem tudták, az égben vannak-e már vagy a földön.

A legtöbb középiskolából az említett profán megközelítéssel érkeznek a hallgatók, érdeklődésüknek, a képzés tartalmának megfelelően közelítenek a szakrális művészethez: a leendő művészettörténészek leginkább kordokumentumnak látják, a teológusok és hittanárok az ikonokban a mondanivalót keresik, a templombelsőt pedig a rítusgyakorlat helyszíneként figyelik meg. A grafikát, festészetet, különféle képi ábrázolást tanulók a kortárs művészetre fókuszálnak, amelyben, mint tapasztaljuk, a szakralitás a perifériára került, sőt, a korábban egyértelmű fogalmak – kultusz, szentség, bűn – jelentése is megváltozott. Ami a szakrális képmás lényegének megértetését illeti, messzebbről kell indulni. A képmás erejének megsejtetéséhez Ernst Gombrich egyik merész, azonban találó gondolata nyújthat segítséget, amit a művészet őskori születése kapcsán írt le: vegyük egyik szerettünk fényképét vagy képmását és próbáljuk meg tűvel kifúrni a szemét, senkinek sem menne belső ellenérzés nélkül, érezzük, számunkra a kép összeér az ábrázolttal. Az a tapasztalatom, hogy a képhez való viszony sokféle lehet. Mivel a korábbi századok műveivel többeknek itt, vidéken ritkán van élményszerű személyes kapcsolatuk, nagyon fontosnak tartom, hogy a művészet történetét működésében, folyamatában mutassam be, és rávezessem őket, milyen inspirációforrás lehet egy régi kép, festmény vagy az épített tér, hogyan kapcsolódik a jelenhez. Foglalkozunk a szakrális művészet által használt képi jelekkel, hogy érthetőek legyen olyan utalások, mint Andy Warhol Arany Marilyn Monroe nyomatának aranyszínű háttere, amely szándékosan ad ikonikus jelentést az ábrázolásnak. Természetesen ikonképet kegyképként, szentképként – valakinek vagy valamely eseménynek a szentségi időben való megjelenítéseként – megközelíteni csakis a hívő tud.

MAI MEDITÁCIÓK

Patsch Ferenc: A képek védelmében. Alkotóművészet és spiritualitás történelmi viszonya

Hadd kezdjem ezt az írást egy személyes fiatalkori élmény felidézésével, amelyet azóta sem tudok elfelejteni. Sok évvel ezelőtt egy kis baráti társasággal utazgattunk Franciaországban. Az út amolyan zarándoklat-féle volt, s egy alkalommal betértünk imádkozni egy gótikus katedrálisba. Ebben persze önmagában nincs semmi szokatlan, hiszen ez napjában többször is megesett velünk azon az úton. Az alkalmat mégis az tette nevezetessé, hogy a templom varázslatos terében vezetőnk, Kuklay Antal atya – aki pap és művészettörténész egy személyben – megállt szemben a főoltárral és halk hangon énekelni kezdett egy latin nyelvű középkori himnuszt. Bennem akkor, a gregorián dallam finom flexái, hajlításai hatására állt össze az egész zarándokutunk, annak minden külső és belső eseményével, sokféle kegyelmével, szavakkal pontosan ki sem fejezhető lelki ajándékaival együtt. Sőt, talán valami még alapvetőbbet is megértettem akkor. A templom építőművészeti fensége, a rózsaablakok fényjátéka, a terek éteri lebegése, a főoltár szemérmes érzékkel elhelyezett képei valamiképpen élményszerűvé, személyesen átélhetővé tették számomra a katolicizmus egészének nagyszerűségét. Elvarázsolt, egyszeriben bűvkörébe fogott, hogy egy olyan valláshoz tartozom, amely ilyen hatásfokon képes bevonni összes érzékszervünket Isten imádásába. Azóta közel harminc év telt el. Időközben magam is behatóbban foglalkoztam a teológiai gondolkodás némely kulcsszereplőjével, s talán a művészi kifejezésformák némelyike is érthetőbbé vált általuk számomra. Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy teológia és lelkiség (a gondolati-képi tartalom és a hétköznapi élet) vallásgyakorlatunk során teljességgel elválaszthatatlan egymástól. Alább utalásszerűen a spiritualitás és a képek összetett kapcsolatából igyekszem felvillantani néhány mozzanatot, azzal a céllal, hogy bátorításul szolgáljon a keresztények számára a képek (és általában a művészetek) létjogosultságának elismerésére, sőt talán azok létrehozására (művelésére) is.

NAPJAINK

Gájer László: A „minimum” esztétikája és a keresztény hit

A Pannonhalmi Bazilika felújítását vezető John Pawson (1949) brit építész, tervező az építészetben minden felesleges elemet nélkülözni kívánó minimalista esztétika egyik legismertebb élő képviselője. Ő maga így írt erről az irányzatról: „A minimalizmus nem az igénytelenség, a nélkülözés vagy a hiány építészete. Nem az határozza meg, ami nincs benne, hanem az ottlévő helyénvalósága és megtapasztalásának gazdagsága.” A Pawson által 1996-ban összeállított Minimum című album ennek az esztétikai igénynek kívánt megalapozást adni azzal, hogy az egyszerűség kánonjának számtalan példáját mutatta be az epidauroszi színháztól Tadao Ando egy épületéig vagy éppen Da Vinci vázlatától egy Mondrian-festményig. A szerző a kötethez előtanulmányt is írt a „minimum” eszméjéről, a „kivonás és a redukció” esztétikai igényéről, melyben az eszme teherbírását kutatta, az egyszerűségnek az alkotásokban sokféleképpen megmutatkozó jellegét próbálta feltárni. Ezen az úton nem vallásos célok vezették, mégis az elvek megalapozásakor kapaszkodókat talált egyes vallási hagyományokban is. Ilyen kapcsolódások keresése vezette őt a keresztény szerzetesek, elsősorban a ciszterciek egyszerűségének eszményéhez (a provence-i Le Thoronet monostora, amely egykorú a pannonhalmi templommal, visszatérő hivatkozás a kötetben), a buddhistákhoz és a zen japán felfogásához, illetve az olyan keresztény puritán mozgalmakhoz, mint a kvékereké és a sékereké. A 2019-es The Anatomy of Minimum című albumban összegyűjtve találjuk Pawson újabb munkáit, köztük nem egy szakrális alkotást is. A keresztény terek közül a Pannonhalmi Bazilika és az augsburgi St Moritz templom felújítása, illetve az ugyancsak bajorországi Dillingen rönkökből épült kápolnája kerülnek részletes bemutatásra a kiadványban, Pawson tehát keresztény épületeken is érvényesítette az egyszerűség követelményét. A Minimum előtanulmányában célkitűzésének bemutatásához filozófiai kapcsolódásokat elsősorban Friedrich Nietzschénél (1844–1900) talált. E hivatkozásai egy sajátos gondolkodásmódra engednek következtetni, melyet alább megpróbálok bemutatni, mert úgy vélem, hogy ez a filozófiai megalapozás hozzájárul az általa létrehozott keresztény terek értékeléséhez is.

Oberfrank Luca: A kortárs képzőművészet jelenléte a szakrális térben

KRITIKA

Várkonyi Borbála: A test (meg nem) érintése. Jean-Luc Nancy: Noli me tangere
Csaba László: Amartya Sen: Az igazságosság eszméje

SZEMLE

Lukács László: Ferenc pápa: Álmodjunk együtt. Út egy jobb jövő felé
Hidas Zoltán: Rod Dreher: Szent Benedek válaszútján
Gájer László: Jacques Philippe: Tanulj meg imádkozni és megtanulsz szeretni
Bodnár Boglárka: Puskás Bernadett: Puskás László. A szent vonzásában

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés