2021 / 6. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: Három, nyolc
1968. december 10-én reggel Wolfgang Amadeus Mozart zenéje szólalt meg Karl Barth bázeli lakásában, Nelly Barth ugyanis olyannyira szeretett zeneszerzőjével akarta felébreszteni férjét, a kereszténység egyetemes történetének egyik legnagyobb gondolkodóját. Az idős teológus azonban az esti imára összekulcsolt kézzel, békés arckifejezéssel feküdt az ágyában, az éjszaka folyamán teljes nyugalomban elhunyt. Előző nap még dolgozott egy előadás kéziratán, s a szöveg annál a mondatnál szakad meg, ahol Barth arra figyelmeztet, hogy az egyház tagjainak a hitben előttük járó atyáikra is mindig hallgatniuk kell. Az előadás munkálatait mások mellett Eduard Thurneysen is megszakította, aki a világ lesújtó állapotát panaszolta fel, mire Barth, akihez több mint fél évszázada barátság fűzte, egyetértése mellett is megjegyezte: „De azért csak ne lógassuk az orrunkat! Soha! Mert van, aki kormányoz!” December 8-án még örömmel és szívesen hallgatta a rádióban a Mária fogantatásáról szóló katolikus prédikációt, s ugyanezekben a napokban egyik levelében így fogalmazott: „Visszatekintve nincs okom arra, hogy bárki és bármi miatt komolyan panaszkodjam: legfeljebb a mai, tegnapi, tegnapelőtti és azelőtti kudarcaimért, azért, mert nem tudtam igazán hálás lenni.”

A ZENE

Heidl György: A zsoltáréneklés hasznosságáról. Bevezetés Niceta püspök homíliájához
Niceta Remesiana: A zsoltáréneklés hasznosságáról (Heidl György fordítása)
Kárpáti András: A musziké mindensége
Alois Koch: A kereszténység igazságának bizonyítéka?
Szempontok az egyházzene katolikus teológiájához

2015-ben XVI. Benedek emeritus pápa úgy nyilatkozott, hogy a nyugati zene „a kereszténység igazságát bizonyítja” a szemében, s ezért „egészen egyedülálló”. Szavaival XVI. Benedek ahhoz a zene lényegéről folyó vitához kapcsolódott, amely rejtve mindig is jelent volt a nyugati kereszténységben, de a 19. századtól különösen is erőre kapott. A vita legfőbb kérdése a zene teológiai dimenzióit, ily módon pedig a zene egyházi szerepét érinti. XVI. Benedek kijelentése olyan időszakban elevenítette fel a kérdést, amikor már egy ideje hatalmas lelkipásztori nyomás nehezedett a liturgiára és a szent zenére. Még élesebb formában vetődött fel 2017. március 4-én, amikor Ferenc pápa Rómában beszédet intézett a Nemzetközi Egyházzenei Kongresszus résztvevőihez, s azt mondta, az egyházzene megújulásról folytatott gondolkodásnak egyrészt „becsben kell tartania múlt gazdag és sokrétű örökségét”, másrészt gondoskodnia kell róla, hogy „az egyházzene és a liturgikus ének teljes valóságában inkulturálódjon korunk művészi és zenez nyelveibe”.

E kérdés nyomán megpróbálom megvilágítani az egyházzene, vagyis a liturgikus zene és a vallásos zene teológiai státuszát, s egyházi és művészi szempontból egyaránt megpróbálok felvázolni néhány történeti és teológiai összefüggést. Nemcsak a szakirodalomra, hanem az egyházzene és a zenetudomány terén szerzett tapasztalataimra is támaszkodom. Három egységre tagolom a mondanivalómat: először az egyház és a liturgia zenéhez fűződő viszonyáról beszélek; majd a zenével kapcsolatos teológiai elgondolásokat mutatok be; végül pedig a zene művészi-spirituális önértelmezésére térek ki.

Robert Sholl: Arvo Pärt és a spiritualitás

A 20. század számos kiemelkedő zeneszerzője fontosnak tartotta, hogy megmagyarázza, milyen alakot ölthet a zene ebben a században – milyen lehet ez a furcsa utazó ezen a furcsa vidéken. Arnold Schönberg, Igor Sztravinszkij, Olivier Messiaen, Pierre Boulez, John Cage, Karlheinz Stockhausen és John Tavener rendkívül sok mindent elmondtak saját művészetükről és mások zenéjéről. Arvo Pärt nem igazán volt bőbeszédű ezen a téren, de akik megpróbálták megérteni a zenéjét, több olyan alapfogalmat jelöltek meg, amely segíthet körülírni a művészetét: ilyen a tintinnabuláció, az ikon, a csend és az egyszerűség. E fogalmak zenei ihletének forrására igyekeznek rámutatni, arra, hogy milyen erővonalak mentén kristályosodott ki művészi szemléletmódja. Mindegyik kifejezés összefüggésben van azzal, hogy Arvo Pärt az orosz ortodox egyházhoz tartozik, s indokolttá teszik, hogy zenéjét a spiritualitás koordinátarendszerében helyezzük el.

SZÉP/ÍRÁS

Kemény István: Zongoraóra a szomszédban (vers)
Győrffy Ákos: Nem épült semmi (esszé)
Jász Attila: Holtnyelvi változatok (vers)
Vörös István: Mahler Dosztojevszkijt olvas; Harangoznak; Lassulás (versek)
Szilasi László: Tavaszi Hadjárat (regényrészlet)
Méhes Károly: Minden este; Életjel (versek)
Szávai János: Magyar Sztavroginok. Az Ördögök magyar recepciójáról (tanulmány)

A magyar komparatizmus megteremtője, a kolozsvári egyetem professzora, Meltzl Hugó, az 1870-es években indítja meg az Összehasonlító Irodalmi Lapok című többnyelvű folyóiratát. Itt fejti ki a Dekaglottizmus elméletét, amely szerint tíz kiemelkedő nyelv alkotja az európai kultúrát, úgymint a német, az angol, a francia, az olasz, a spanyol, az izlandi, a portugál, a holland, a svéd, s végezetül a magyar. A magyar idesorolása még megindokolható, viszont annál meghökkentőbb a szláv nyelvek, s különösképpen az orosz kihagyása.

Ennek fényében nem meglepő, hogy a 19. század második felének nagy orosz regényei csak jelentős késéssel jelennek meg a magyar irodalmi tudatban. Igaz, a nyugat-európai recepció is jókora késéssel indul. Az áttörést ott Eugène-Melchior Vogüé 1886-os könyve, Le roman russe jelenti. A pétervári francia követség titkárának a műve, amelyet aztán 1908-ben magyarra is lefordítottak, egyszeriben a megkerülhetetlen nagyságok közé emeli Tolsztojt és Dosztojevszkijt. Ennek nyomán indul meg regényeiknek magyarra fordítása, de az első időben még nem az eredetiből, hanem németből.

Dobai Lili: Ave Generosa (Üdvöz légy Fenséges) (vers)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Pallós Tamás: Bali Jánossal

Emlékszik rá, hogy mikor vált igazán komollyá, pályagyanússá a művészi érdeklődése?

A jövőmet befolyásoló módon tizenkét évesen három meghatározó zenei hatás ért. Osztálytársammal, Laki Andrással – most radiológus főorvos – az iskolában megalapítottuk a Laki-Bali Jazz Bandet. Annak idején az óraközti szüneteket kettes oszlopba rendeződve, kötelező sétával kellett tölteni: mi mindig egymás mellé igyekeztünk kerülni és szájbőgőztük a slágereket. András bátyja, Laki Péter, a későbbi zenetudós akkor egy középkori zenére specializálódott együttesben énekelt, és elhívtak az egyik koncertjükre. Előtte szorgalmasan elolvastam a Szabolcsi Bence-féle zenetörténetben, hogy mit kell tudni Landiniról: május, szerelem, virágok… A koncerten aztán egyik üres kvintet hallottam a másik után. Frusztráló, ellentmondásos volt számomra, kérdéseket vetett fel bennem, hogy ami Szabolcsinak virágzás és szerelem, az nekem miért egy furcsa, szikár hangzású dolog. Következő impulzusként karácsonyra – anyám ötletéből, szép gyerekkori emlékeire alapozva – kaptam egy furulyát. Este nyolckor csöngetett az angyal, és megérkezett a hangszer. A rádióban az ünnepek alatt nagy szimfonikus remekműveket közvetítettek, 1975-ben Beethoven volt műsoron, és én már éjfélkor D-dúrban furulyáztam a 9. szimfónia Örömódáját – rájöttek, hogy van némi tehetségem a zenéhez. Az ünnepek után rögtön beiratkoztam a zeneiskolába furulyázni; fél év alatt két év anyagát végeztem el. A harmadik döntő hatás fizikus rokonunk, Blazsó Tibor részéről ért, aki – mint annak idején annyian – analóg szintetizátort épített otthon. Az elektronikus hanggal való bűvészkedés rettenetesen megfogott. Iskolásként én is forrasztottam tranzisztoros rádiót orosz germánium pnp tranzisztorokkal; elkezdtem áramkörökkel foglalkozni, izgatott az elektronikus zene egésze. Ezek az impulzusok tehát tizenhárom éves koromig mind a zene irányába tereltek: akkoriban két kedvenc szerzőm Machaut és Stockhausen volt. Legelső, 1976-os kompozícióm egy elektronikus darab, amelyet magam forrasztotta oszcillátorokból, térbeli hangzásképként hoztam létre. Tavaly egy kiállításra újra elkészítettem ezt az installációt; s magam is meghökkentem, mennyire modern a formáját vagy éppen formahiányát, repetitív minimalizmusát, hangzásképét, térbeliségét tekintve: még most, majdnem hatvanévesen is vállalhatónak bizonyult ez a darab.

MAI MEDITÁCIÓK

Karl Barth: Mozart és a teremtett világ zenéje

Wolfgang Amadeus Mozartról szeretnék szólni röviden. Miért és milyen tekintetben nevezhető páratlannak ez a férfiú? Miért állítható, hogy szinte minden ütemmel, amely eszébe jutott, és hangjegyekké vált a keze alatt, olyan zenét alkotott annak, aki meg tudja hallani, amelyről a legkevésbé sem elég azt mondanunk, hogy szép: olyan zenét, amely nem szórakozást, élvezetet, emelkedett hangulatot nyújt az igaz embernek, hanem ételt és italt, olyan vigasszal és figyelmeztető intéssel teli zenét, amelyre szüksége van, nem virtuozitásban kimerülő, és nem is szentimentális, hanem mindig „megérintő”, szabad és felszabadító, mert bölcs, erős és szuverén zenét? Miért állítható joggal, hogy Mozart a teológia (különösen a teremtéstan, majd aztán a végső dolgokról szóló tan) területéhez tartozik, jóllehet nem egyházatya, és a jelek szerint nem is volt különösebben buzgó keresztény (ráadásul kereszténynek is katolikus!), s ha éppen nem dolgozott, úgy tűnik, a mi mértékeink szerint meglehetősen könnyelmű életet élt? Azért állítható joggal, mert valami olyat tudott a maga egészében jó teremtésről, amit az igazi egyházatyák és a reformátorok, amit az ortodoxok és a liberálisok, amit a természetes teológiával és az Isten igéjével felfegyverzettek, főként pedig az egzisztencialisták nem tudtak ugyanígy, vagy legalábbis nem tudták kifejezni és érvényre juttatni, de a Mozart előtt és után élő nagy zenészek sem tudtak ebben a formában. E téren Mozart tisztaszívű volt, s toronymagasan emelkedett az optimisták és a pesszimisták fölé.

NAPJAINK

Paár Julianna: A magyar népzene lehetőségei a zeneterápiás gyakorlatban

MÚLTUNK ÉS JELENÜNK

Lukács László: Száz éve született Szennay András

KRITIKA

Szigeti László: Ami egy rejtett életből látható. Terrence Malick: A Hidden Life
Lapis József: Boldog, szomorú könyv. Térey János: Boldogh-ház, Kétmalom utca. Egy cívis vallomásai

Egyszerre boldog és szomorú könyv Térey János emlékirata, a Boldogh-ház, Kétmalom utca. Boldog, mert energiával, kalandvággyal teli memoár: a származás megismerésének félreérthetetlen vágya, a múltba tekintés kockázatának vállalása fűti és sűríti az oldalakat. Bár vannak elégikus fejezetei a könyvnek, a mű maga mégsem az, mégsem rezignált: nem kell személyesen ismernünk az írót ahhoz, hogy hangjából kiérezzük, a kenyeret és bort, feleséget és gyermek(ek)et bíró férfi nem elégedetlen, és nem elégedetlenkedik. Számvetés, de nem a maga életével, hanem a családéval: őseivel, a Macsi Tóthokkal, és mindenekelőtt az édesanyával és az édesapával. Beletekintés a múltnak mélységes mély kútjába, hogy jobban megértsük, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk. Hogy Térey János egyik fontos hősével és – a Paulus című verses regényre utalva – szereplőjével, Pál apostollal vonjunk ellentétező párhuzamot, Térey könyvének beszélője nem vágyik még elköltözni (Fil 1,23), és nem abból a búcsúpozícióból beszél, mint az idős, futásának elvégzéséről és közelgő távozásáról beszélő apostol (2Tim 4,6–7). A könyv elbeszélője megérteni és megismerni akar, valamint – másoknak: embereknek, egy életformának, egy városnak – emléket állítani. Munkája – később szóba hozott okokon felül – részint épp azért lesz szomorú olvasmány, mert posztumusz volta miatt óhatatlanul az író emlék-művévé is válik. Nem tud nem fájdalmas lenni például az alábbi részlet a kötet végéről: „Anyám viszont meghalt, ötvenöt évesen (csak néhány évvel idősebben, mint ahogy én ezt most írom)”. (422.) Térey János 49 éves korában hunyt el.

SZEMLE

Martos Levente Balázs: Simon Tamás László: A ki nem mondott
és az el nem mondható
Szemán Krisztina: Tompa Andrea: Haza
Gombor Lili: Éric Vuillard: Napirend
Gárdonyi Máté: Kálmán Peregrin OFM: Mindszenty, Tomek, Barankovics.

Arcvonások és fordulópontok a keleti politika világában

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés