2021 / 5. szám

Tartalom

VIGILIA

Lukács László: Őrváltás

„A Vigilia: virrasztás és őrtállás” – írta a 86 éve alapított lap bevezetőjében Schütz Antal, utalva annak címére és egyben programjára is: az őrtorony magasából figyelni az idők jeleit, értékelni a kor történéseit. Az éjjeli őrséget álló virrasztó azért virraszt, mert őrködni akar – írja. Őriz valamit, ami az éberségére van bízva: értékeket, embereket. Közösségből fakadó, közösséget formáló szolgálat ez – közösségben van azokkal, akikért és akikkel virraszt. (…)

Az őrállók időnként váltják egymást, de a virrasztás folytatódik. Három és fél évtizedes szolgálat után eljött az ideje annak, hogy ez bekövetkezzék a Vigilia életében is. Másfél éve Görföl Tibor a főszerkesztő, mostantól fogva pedig Gájer László a felelős kiadó. E sorok írója azonban nem búcsúzik el a laptól, csak visszahúzódik a lap olvasóinak és barátainak remélhetőleg egyre szélesebb táborába.

ISTEN MINDENHATÓSÁGA

Fazakas Sándor: Isten mindenhatósága és a keresztény élet. Értelmezési szempontok a reformátori teológia szemszögéből

Az Isten mindenhatóságáról szóló hitvallás és bizonyságtétel minden időben a keresztény hit és teológia megkerülhetetlen témája volt − úgy, amint az Apostoli hitvallás és a Nicea-konstantinápolyi hitvallás első artikulusában is kifejezésre jut. Isten mindenható Atyaként való megszólítása és hatalmának további tulajdonságokkal való összekapcsolása viszont – bár az említett hitvallások az összes tulajdonság közül csak a mindenhatóságot említik − túlmutat a jelzős szerkezet szintjén: üdvtörténeti tartalma van! Vagyis Istent nem egyszerűen a mindenhatóság jellemzi, hanem – immár az Újszövetség olvasatában – ő maga a Mindenható (Pantokrator), s ilyenformán az ember az élő Isten mindenható uralma és hatalma alatt találja magát. A fogalomnak e dinamikus értelmezéséről a Szentírás számos helyen, többek között a zsoltárokban és Mária énekében szenvedélyesen tesz bizonyságot: „mert nagy dolgokat tett velem a Hatalmas, és szent az ő neve, irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. (…) Hatalmasokat döntött le trónjukról, és megalázottakat emelt fel; éhezőket látott el javakkal, és bővelkedőket küldött el üres kézzel. Felkarolta szolgáját, Izráelt, hogy megemlékezzék irgalmáról, amint kijelentette atyáinknak, Ábrahámnak és az ő utódjának mindörökké” (Lk 1,49−55).

Magnus Lerch: Isten hatalma és a kérőimádság. Teológiai megfontolások

a Miatyánk hetedik kéréséről (Görföl Tibor fordítása)

SZÉP/ÍRÁS

Iancu Laura: Kislány a pályaudvaron; Tél madarakkal; Gondolatok a kertben;

Ofélia az erdőben (versek)
Farkas Gábor: Két otthon – Iancu Laura költészete (tanulmány)

A költészet regionalitása a kisebbségi irodalmakban markáns jelenség. Ahogy Kányádi Sándornak is vannak „Küküllő” versei vagy Duma-István Andrásnak a Szeret mentéhez köthető művei, úgy Iancu Laura költészetében is felbukkan a csángó identitás meghatározottsága. Ez azonban nem teremti meg verseiben a szülőföld iránti érzések gazdag lírai önkifejezését. Inkább a mondanivalónak alárendelt motívumként van jelen költészetében a „keleti magyar” sors. Első verseskötetének, a csíkszeredai Hargita Kiadónál 2004-ben megjelent Pár csángó szónak a címe találó ugyan, de „a cím nem Iancu Laura versvilágának lényegét nevezte meg, bár szerencsésen hozzájárult a költő versei felé forduló figyelem fölkeltéséhez” – fejti ki Pécsi Györgyi.

Iancu Laura (1978, Magyarfalu) költészete tehát túlmutat a patriotizmuson. A személyiséget meghatározó identitást egy a szülőföldtől egyetemesebb, az emberiségre kiterjedő perspektívából szemléli. Verseinek ihletője az elhagyatottság érzésével való szembesítés, amely nem nélkülözi az öniróniát sem. Szigorú önmagához és nézőpontján keresztül ahhoz a világhoz, melyet ugyan hittel ábrázol, de ez a hit hol kétségbeesetten, hol lemondóan kéri számon a Teremtőtől a létezés ellentmondásait és az emberi félelmet.

Fecske Csaba: Csupán hiányzik; A híd; Egyetlen egy (versek)
Tornyai Gábor: Anzelm testvérrel; Legyen áldott!; Isten nálunk reggelizett (kisprózák)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Görföl Tibor: Hans Joasszal

Új könyvében alternatívát kíván nyújtani Hegel történelem- és vallásfilozófiájához képest. Felvázolná, miben látja Hegel teljesítményét ezen a két területen, hiszen csak így érthető, mihez képest kíván alternatívát megfogalmazni?

Először is talán azt emelném ki, hogy új könyvem mindenképpen csak akkor érthető, ha az olvasó összefüggésben látja előző (Die Macht des Heiligen című) könyvemmel. Ha egészen egyszerűen próbálom megfogalmazni a célkitűzésemet, akkor a következőt mondhatom: előző könyvemben azzal az elgondolással vetettem számot, mely szerint a vallás arra van ítélve, hogy eltűnjön. Más szóval az úgynevezett szekularizálódási tételnek szenteltem figyelmet, és azt igyekeztem kimutatni, hogy nem állja meg a helyét az a felfogás, amely a modern európai szekularizálódást egy átfogó világtörténelmi folyamat alapján kívánja megmagyarázni. Egészen leegyszerűsítve tehát azt az elgondolást bíráltam, mely szerint a vallás el fog tűnni, és az rendjén is van. Új könyvemben (és megint csak nagyon egyszerűen fogalmazok) azt az elgondolást illetem kritikával, mely szerint a vallás nem fog eltűnni, és az, hogy nem tűnik el, súlyos problémát jelent a demokráciára és a politikai szabadságra nézve, ám ebből a szempontból van egy kivétel, tudniillik a protestáns kereszténység. E nézet szerint a protestáns kereszténység az egyetlen olyan vallás, amely nem jelent veszélyt a politikai szabadságra és a demokráciára nézve, sőt történelmi szempontból mindkettő diadalmenetében fontos szerepet játszott. Azt állítom, hogy Hegel gondolkodása (sematikusan összefoglalva) a következő meggyőződéssel egyenértékű: története során a vallás elérte legmagasabb rendű formáját, tudniillik eljutott a kereszténységhez. A kereszténység története a kereszténység legmagasabb rendű formáját eredményezte, tudniillik a protestáns kereszténységet, amely pedig elvezetett a politikai berendezkedés legmagasabb rendű formájához, a 19. század elejének porosz jogállamához, amely bizonyos szempontból megtestesíti a francia forradalom vívmányait, ám a forradalmi terror és zűrzavar nélkül.

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Gájer László: A pápai tévedhetetlenség dogmája és a pápai hatalom rivális értelmezései

A 19. században tapasztalt, nem egyszer feszültséggel terhelt, időnként pedig szorongó, a pápa hivatalának teológiai, filozófiai és történeti értelmezésére vonatkozó keresés nemcsak az egyház belső köreit foglalkoztatta. A társadalom és az akadémiai élet kiemelkedő szereplői is javaslatokat tettek és elvárásokat fogalmaztak meg a pápaság szerepének és jellegének értelmezésére vonatkozóan. Az egész folyamat fontos állomása volt, amikor az egyház egy belső önértelmezési út végén dogmaként fogalmazta meg a pápai tévedhetetlenséget az I. Vatikáni zsinaton. Három fontos, a pápaságról szóló monográfia jelent meg a vizsgált korban a katolikus teológia berkein kívül vagy annak peremvidékén, melyek ismeretében össze tudjuk foglalni a pápaság és a pápai hatalom értelmezésére vonatkozó külső elvárásokat és rivális értelmezéseket.

Kiss Gábor: A Fratelli tutti enciklika és a belső egyházi párbeszéd. Néhány kánonjogi szempont
Klestenitz Tibor: „Végig a földön szárnyal a szavuk”.

A katolikus egyház és a rádiózás kezdetei Magyarországon

NAPJAINK

Andok Mónika: Mindenhatóság: a hatalom kérdései a világhálón

EMLÉKEZET ÉS KIENGESZTELŐDÉS

Gárdonyi Máté: Az egyház bő történeti köntöse

Hatvan évvel ezelőtt büntetőeljárások sorozatát folytatták le Magyarországon olyan katolikusok ellen, akiknek közösségi életét a kommunista hatalom illegálisnak minősítette. Az 1961 nyarán szabadságvesztésre ítéltek között volt Halász Piusz ciszterci szerzetes, papi lelkigyakorlatok püspökök által is nagyra becsült vezetője. E „legális” – állami engedéllyel, ellenőrzés mellett tartott – lelkigyakorlatokon azonban olyasmi is elhangzott, ami akadályt gördíthetett a kommunista egyházpolitika aktuális célkitűzésének, az egyházszervezet instrumentalizálásának útjába (Piusz atya írásait ebből a szempontból úgy értelmezték, mint „szolgálati szabályzatot az ellenálló papok számára”). Az egyik fennmaradt lelkigyakorlatos anyagban olvasható: „Figyeljük csak meg: egyre gyakrabban teszünk ünnepélyes hitvallást keresztény hitünk mellett, s ugyanakkor hitünk ellenségeit szolgáljuk ki. Nemzetközi összejöveteleken az egyház hierarchikus díszeivel fölékesítve, ugyanakkor a fehér galamb-rend jelvényeit is hordozva ünnepi pátosszal kijelentjük, hogy Róma hű fiai vagyunk és azok is akarunk maradni, s közben olyan szerepet játszunk, amit Krisztus sohasem játszott volna, s olyan szavakat mondunk, amit a Szentlélek sohasem adott volna ajkunkra. Nem lehet Krisztus misztikus testéhez hűnek maradni, ha Krisztus titokzatos Lelkét megtagadjuk! Eretnekségünk ma nem a tanban, hanem a magatartásunkban van. Elsősorban nem az egyházhoz, hanem Krisztushoz kell hűnek maradnunk! Félreérthető kifejezés ez. De ki kell sarkítani az igazságot, mert még vezető egyháziak is kisajátítják az egyházat a »reálpolitika«, a jog és az intézmény számára. Krisztus alakja azonban olyan egyértelmű, hogy Őt nem lehet kisajátítani. Ezért Krisztus elítélő tekintete elől az »egyház« bő történeti köntöse mögé rejtőzünk.”

MÚLTUNK ÉS JELENÜNK

Pintér Márta Zsuzsanna: A csíksomlyói színjátékok hatása a 20. századi magyar irodalomra és színházra

A csíksomlyói színjátékok jelentőségére a 19. század végén figyeltek fel a kutatók, s a folyamatos híradások és a szövegkiadások nyomán mind a magyar drámairodalomban, mind a magyar színházi életben új folyamatok indultak el a csíksomlyói hagyomány hatására. Ez a hagyomány ugyan kényszerűen megszakadt a második világháború után, mára azonban újra folyamatos az érdeklődés az egyedülálló csíksomlyói anyag iránt.

A csíksomlyói színjátszás különleges helyet foglal el magyar színháztörténetben: bár az előadókat és a drámaszerzőket-rendezőket tekintve az iskolai színjátszás körébe tartozik (a színjátékokat a csíksomlyói ferences gimnázium tanárai írták és a gimnázium növendékei – 10–18 éves fiúk – adták elő), a színjátszás célja és hatása mégis eltért az iskolákban szokásos (pedagógiai) céloktól. Mivel Csíksomlyó ekkor már búcsújáróhely és az erdélyi katolikusok egyik szellemi központja, az előadások célja elsődlegesen az, hogy a nagypénteki búcsúra és a pünkösdi körmenetre érkező zarándokoknak lelki megerősítést, vallásos élményt nyújtsanak, ugyanúgy, ahogy a középkori misztériumjátékok.

KRITIKA

Lukács László: Élet az Élet kenyeréből. Az Eucharisztia teológiája

SZEMLE

Pál József: Kelemen János (szerk.): Dante Alighieri: Komédia I. Pokol. Kommentár
Borsodi Henrietta: Fecske Csaba: Árnyűző élet
Bakonyi István: Tornyai Gábor: Szellőséta
Páli-Herczeg Attila: Ámosz Oz: Kedves fanatikusok! Levelek egy megosztott földről

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés