2021 / 4. szám

Tartalom

VIGILIA

Puskás Attila: Isten hatalma és erőtlensége: a Megfeszített

Csend, leborulás, hitvallás. A római katolikus egyház nagypénteki liturgiáját sokszorosan átlengi a csend. Hosszan kitartott csenddel indul, így készülünk a Megfeszített titkának szemlélésére. Majd a passió csúcspontjához, Jézus utolsó szavához és halálához érve megszakítjuk a szenvedéstörténet elbeszélését: ismét elcsendesedünk egy pillanatra, amikor a Megfeszített a halál csendjébe merül. Az egyház úgy érzi, egyedül ez az elcsendesedés méltó a megfeszített Jézus csendjéhez. Elnémul, amikor a Megfeszített elnémul. Elakad a szava, amikor szemléli a kereszten szenvedő, utolsó szavát kimondó, a halál csendjébe merülő Jézust. A megdöbbenés csendje ez. Döbbent és elcsendesedő szemlélése a Megfeszítettnek. Csend és leborulás. Teljes leborulással indul a liturgia, földre borulva készülünk a Megfeszített titkának szemlésére. A szenvedéstörténet elbeszélését megszakító, a halál csendjébe merülő Jézust szemlélő csendben aztán újra letérdelünk a titok előtt. Ezt a leboruló-letérdelő mozdulatot ismételjük meg a kereszthódolat gesztusaival: térdet hajtva, leborulva közeledünk a Megfeszítetthez. Egyedül a csend és a leborulás méltó ahhoz, aki a keresztfán függ, ahhoz, ami vele történik, ahhoz, amit értünk tesz. A kereszt titkának szemléléséből hitbeli megértés születik, a megértésből csend és leborulás. Mindkettő hitvallás. Megvallása annak, hogy ami itt történik, nagyobb mindannál, amit ember kigondolhat, várhat, szóval kifejezhet. A megilletődöttség és megrendültség vallomásai.

AZ ÍGÉRET

Robert Spaemann: Az ígéret (Görföl Tibor fordítása)

A személyek olyan létezők, akik ígéretet tudnak tenni. Más szóval olyan összefüggést tudnak teremteni más személyekkel, amely várakozást és a várakozás teljesülésére támasztott igényt alapoz meg azzal szemben, aki ígéretet tesz. Az állatoknak is vannak várakozásaik. És az állatokkal, sőt természeti és mesterségesen létrehozott dolgokkal szemben is vannak várakozásaink. Ezek a várakozások (például az, hogy holnap is felkel a nap) tapasztalatban gyökereznek, és azon a feltételezésen alapulnak, hogy nem fognak egy csapásra megváltozni a világban uralkodó szabályszerűségek. A várakozások az általános természeti törvényeken és meghatározott dolgok lényegükhöz tartozó sajátos tulajdonságain alapulnak. Ha eseteként csalódnunk kell ilyetén várakozásainkban, akkor saját magunkban kell keresnünk csalódásunk okát. Valamilyen hibát követtünk el, amikor az eshetőségeket latolgattuk. Vagy pedig tudatosan kockázatot vállaltunk, és nem jártunk szerencsével. Az érettség jele, ha valaki megtanulta, hogy a világ nem köteles teljesíteni a várakozásait. Az állatok sem kötelesek. Az állatok „büntetésének” csak annyiban van értelme, hogy kondicionálni próbáljuk őket, hiszen képesek a tanulásra.

Thorday Attila: „Veletek vagyok mindennap…” Isten ígéretei a Szentírás szerint

A szeretet nyelvének egyik kulcsszava az ígéret. Annyit jelent, mint kilátásba helyezni és egyben biztosítani valami ajándékot, legyen az tárgy vagy jelenlét, cselekvés vagy önátadás – a másik fél számára. Eszerint a másik számíthat ránk, küzdelmei közepette nincs egyedül, és nincs eszközök, sem jelenlét nélkül, így pedig bízhat abban, hogy szeretettel támogatjuk. Az ígéret tartalma és megtartása erőforrás: erőt ad a jelen nehézségei közepette, és távlatot, biztonságos teret biztosít a személyek közötti kapcsolatban.

Meggyőződésünk szerint Isten legfőbb ígérete az, hogy az embert nem hagyja magára, hanem annak bűnei ellenére is vele jár az élet zarándokútján. Ő maga minden ember felé nyitottan közeledve ezt az ígéretet nyújtja: bármit mond és bármilyen csodát tesz, mindezek elsődleges célja, hogy közelebb jusson szeretett teremtményéhez, s mindeközben nem veszi el annak szabadságát. Nyitogatja az ember szívét-lelkét, kopogtat ajtaján és türelmesen várja a választ: szeretne élő párbeszédben lenni vele. Isten ígéretei arról tanúskodnak, hogy emberszerető és gondviselő, s arról a vágyáról, hogy az emberrel mind közelebbi és élőbb kapcsolatba, dialógusba kerüljön – erre törekszik és tesz ígéretet. Isten ígéreteiről szóló tanulmányunk erről az egyetlen isteni ígéretről szól, amit Jézus szavaival így foglalhatunk össze: „Veletek vagyok mindennap a világ végéig” (Mt 28,20).

Hargitai Rita: Az élet ígérete: génektől a jelentésig

Naiv szemlélőként abban a hitben ringathatjuk magunkat, hogy az élet csak serdülőkorunkban vagy fiatal felnőttkorunkban – az önreflektáltság megfelelő fokán – kezdi beváltani ígéretét. Bármennyire drámai is a tény, az élet már a fogantatás pillanatában benyújtja a számlát. A génekbe kódolt, belénk íródott múlt könyörtelenül színre lép. Egyes genetikai rendellenességek – a Down-szindróma, a cisztás fibrózis, a Patau-szindróma vagy a Huntington-kór – öröklékenysége 100 százalékos, így a gének teljes mértékben meghatározzák ezen betegségeket. Bármilyen életet élünk, bárminemű környezetet választunk, nincs szabad mozgásterünk, a betegség determinált, előbb-utóbb kialakul. Az idő dimenziót figyelembe véve például a Patau-szindrómában szenvedő magzatnál számos rendellenesség lép fel, ezáltal az újszülöttek életben maradási esélye minimális. Ezzel szemben a Huntington-kór örökletes genetikai betegsége inkább negyvenéves kor körül kerül diagnosztizálásra, hiszen a központi idegrendszer sejtjeinek elhalásából származó tünetek csak ekkor jelentkeznek, viszont egyre súlyosabb formában, egészen a halálig jelen vannak. A gének, noha kevésbé végzetes módon, determinálják szemszínünket, természetes hajszínűnket is, vagy vércsoportunkat. A legújabb kutatási eredmények szerint az erős biológiai meghatározottság számos további területen érezteti hatását: a testmagasság örökletessége 86 százalék, az általános intelligenciáé és a testtömeg indexé 70 százalék, míg személyiségvonásaink (például az extraverzió, a szorongás, a nyitottság) családfakutatásokon alapuló öröklékenység-vizsgálata is 50 százalékos determináltságot jelez. Érdekes tény, hogy egy igencsak kulturális jellemző, a vallásosság esetén is fontos a biológiai alap, körülbelül 40 százalékos ezen jellemző örökölhetősége. Felvetődik a kérdés, hogy a biológiai meghatározottság a betegségeket, a szomatikus jellemzőinket és az alapvető személyiségjellemzőinket érinti-e csupán, vagy a gének ígérete kiterjedtebben és komplexebben, akár teljes életpályánk vonatkozásában jelentkezik.

SZÉP/ÍRÁS

Vörös István: A szög panasza (versciklus; részlet)
Oravecz Imre: Alkonynapló (próza)
Szlukovényi Katalin: Bástya; Ébredés (versek)
Lőrincz Teréz: Várakozás (vers)
Zsille Gábor: Számok; Szentírási (versek)
Lackfi János: Szívbérlet. Sajgó Szabolcs verseiről (esszé)
Sajgó Szabolcs: az asztal; ki leszel; örökkévaló érintés (versek)
Villányi László: Való; Jó; Gödrök (versek)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Lázár Kovács Ákos: Gloviczki Zoltánnal

Ön többször nyilatkozta, hogy a gyermek nem tananyaggal működő gép. Mi a viszonya az iskolai tananyagnak, az iskolának, amelyik tehát tananyaggal dolgozik, ahhoz a kislányhoz, kisfiúhoz, aki ide bekerül? Milyen viszony ez tulajdonképpen?

Az iskola jelenleg valóban tananyagközpontú. A kérdés megválaszolásához fel kellene oldanunk az utóbbi éveknek, vagy inkább évtizednek azt a dichotómiáját, hogy tananyag vagy kompetenciák álljanak a középpontban. Ez abszolút hamis kettősség. Nyilvánvaló, hogy a tananyag nagyon fontos elem ahhoz, hogy egy gyereket fejlesszünk, de ez a fajta „sokat tanítás”, és hogy „a tananyag a fontos”, tipikusan a 19. század második felében kialakult iskola képhez kapcsolódik, amiről sokan azt hiszik, hogy mióta világ a világ, ilyen az iskola, de nem. Mert kétszáz évvel korábban, meg ezer évvel korábban is teljesen más volt az iskola. Az iskola mindig arra felelt, mi kell ahhoz, hogy a szülőknek segítsen az intézmény életképes felnőtt társadalmi lényeket nevelni. A 19. század második felében kialakult az az iskolamodell, amely így maradt azóta is. Ennek akkor több olyan oka volt, ami ma már nem kompatibilis a gyerekekkel és a világgal.

MAI MEDITÁCIÓK

Baán Izsák: Ígéret az állandóságra – a stabilitási fogadalom

„Ki a szerzetes? Akit szerzetesi ruhában temetnek el.” A szerzetesi anekdotakincsből merített meghatározás frappánsan világít rá arra, hogy az életünk legmélyebb rétegét érintő döntéseink valódiságára csak az üthet pecsétet, ha mindhalálig kitartunk mellettük. A szerzetesi létformához mint keresztény életállapothoz hozzátartozik az egész életre szóló elköteleződés. Az egyházjog szerint szerzetes úgy lehet valaki, ha egy közösségben élethosszig tartó fogadalmat tesz az evangéliumi tanácsokra, az engedelmességre, tisztaságra és szegénységre. A Szent Benedek Reguláját követő monasztikus hagyományban azonban, mely a „klasszikus” szerzetesi fogadalmak kialakulásánál jóval korábbra nyúlik vissza, a szerzetes az engedelmesség mellett két másik dolgot kell, hogy megígérjen: stabilitást és a magyarra nehezen fordítható, a latin conversatio morum szóösszetétellel meghatározott „erényes életvezetést”, „szerzetesi életalakítást”. Pusztán a szavak szintjén is megállapítható, hogy a benedeki fogadalmak arra hívják a tanítványt, hogy a naponta őt megszólító és mindig új utakra hívó isteni Igére hallgatva (oboedientia) egy életen át folyamatosan alakuljon (conversatio), de mindezt stabilan, úgy, hogy közben valamiben – a folyamatban való megmaradásban – állandóságot, változatlanságot ígér.

NAPJAINK

Balázs Zoltán: Az Európai Unió és az ígéretek

„Megbocsátás nélkül sosem oldanának föl bennünket tettünk következményei alól, és egyetlen, eltörölhetetlen cselekedetükhöz örökké oda volnánk kötözve (…). Ha nem volnánk megkötve ígéreteink által, nem tarthatnánk meg identitásunkat, reményvesztetten bolyonganánk szívünk sötétségében (…) – ezt a sötétséget csak a mások jelenlétéből fakadó nyilvánosság oszlathatja el; csak mások köthetik össze azt, aki az ígéretet tette, azzal, aki azt beteljesíti. Mindkét képesség tehát (…) mások jelenlététől és cselekvésétől függ; sem a megbocsátás, sem az ígérettétel nem lehetséges magányban, elszigeteltségben nem lehet valódi (…)”.

Hannah Arendtnek, a 20. század egyik legnagyobb politikai teoretikusának a The Human Condition (Chicago University Press, 1958, 213.) című alapművéből idéztem. A könyv abban az évben, 1958-ban jelent meg, amelyben Charles de Gaulle, Franciaország elnöke és Konrad Adenauer, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja először találkoztak, mégpedig a tábornok-elnök vidéki házában. Ma már történelem, hogy a két nagy katolikus államférfi között személyes szimpátia született, amelynek minden bizonnyal döntő szerepe volt abban, hogy a két nemzet jó másfél évszázadon át folytatott véres háborúi, voltaképpen évezredes konfliktusai után egy olyan folyamat kezdődött el, amelynek látványos eseményei – Adenauer franciaországi útjainak állomásai, de Gaulle bonni látogatása, németül elmondott beszéde, végén az „éljen Németország”-gal, s persze az egészet megkoronázó Élysée-szerződéssel – mintha csak az arendti gondolatok politikai megformázásai lettek volna. A múlt fölött a megbocsátással van hatalmunk: ez az egyik isteni képessége az embernek, amellyel legyőzheti az időt. A jövő fölött az ígérettel, saját megkötésünkkel van hatalmunk: ez a másik isteni képességünk, amellyel legyőzhetjük az időt. Ráadásul, ahogy Arendt rámutat, mindkét képességünk lényegileg közösségteremtő, kapocs-létrehozó.

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Kató Csaba: A házassági ígéretek
Ruzsa György: Iljin professzor úr és az ikonok

SZEMLE

Prokopp Mária: Ruzsa György: Hogyan nézzük az ikonokat?
Bagyinszki Ágoston: Francis S. Collins: Isten ábécéje. Egy tudós érvei a hit mellett
Forgách Kinga: Pilinszky János: Beszélgetések Sheryl Suttonnal
Kipke Ágnes: Villányi László: Mindenek előtt
Horváth László: Bélyácz Katalin: A salamisi csata emlékezete

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés