Vajon mire gondolhatnak, akik arról beszélnek, hogy a világjárvány vége után minden visszatérhet a normális kerékvágásba? Vajon mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol évente legalább tízmillió gyermek hal meg, javarészt alultápláltság következtében és olyan betegségek miatt, amelyek könnyen megelőzhetők lennének? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol a népirtás közelében járó elnyomás alatt kell élniük bizonyos csoportoknak, például az ujguroknak, akiknek szinte felfoghatatlan gyötrelmeire a közelmúltban zsidó, muszlim, protestáns és katolikus tekintélyek (köztük két bíboros) aláírását viselő kiáltvány hívta fel ismét a figyelmet? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol a nyugati országokban megvásárolható olcsó konfekcióruhákat éhbérért és nyomorúságos körülmények között állítják elő távol-keleti asszonyok? Mi tekinthető normálisnak abban a világban, ahol magától értetődőnek számít egy sor olyan tényező, amely az egészséges katolikus szellem szerint súlyos bűn (például atomfegyverek birtoklása)? Miért lenne normális egész állatfajok megállíthatatlan kihalása?

Miért kellene visszatérni ehhez a normálisnak tekintett kerékvágáshoz? Miért vagyunk hajlamosak összekeverni a normálisat és a megszokottat? Sok egyéb tanulsága mellett a koronavírus arra is felhívta a figyelmünket, hogy túl könnyen hozzászoktunk olyan jelenségekhez, amelyeknek erkölcsi felháborodást kellene kiváltania belőlünk. Ha már úgyis le kellett szoknunk egy sor tényezőről, amelyet magától értetődőnek tartottunk, e leszokási terápia során miért ne szokhatnánk el attól is, hogy normálisnak tartsuk, ami elfogadhatatlan?

Mészöly Miklós neve és életműve mára mintegy átváltozott egy bizonyosfajta irodalmiság megtestesítőjévé, sőt emblémájává, legalábbis egyes mérvadó körökben. A Mészöly-féle „közérzeti” irodalmiság ugyanakkor több mint irodalom, amennyiben megnyilvánul benne az irodalmi cselekedet és tény egzisztenciális többlete. Eredendő párhuzama az íróra jellemző, szabadságelvű „magatartásmodellel”, azzal tehát, amire a pályatárs Ottlik a „létezés-szakma” kifejezéssel utalt, és amiről ezt olvashatjuk a pálya végén rögzített beszélgetéskönyvben: „általában eléggé objektíven le tudtam mérni, hogy a felém fordulásban mekkora része van az általam produkált irodalmi teljesítménynek, s mekkora annak a magatartásmodellnek, amelyet a [kisebb-nagyobb kiegyezésekre hajlamosító Kádár-korszakban működő] társadalmi berendezkedéssel szemben az élet és a művészet függetlensége mellett tanúsítok” (kiemelések: BS). A tárgyában, látásformájában és létezésmódjában egyaránt független irodalmiság alapja pedig nem volna más, mint Mészöly testi, lelki és szellemi alkata, amely férfias, de nem páváskodó, hanem inkább önvizsgáló – és ez élesen kiviláglik például az elemzett önképre vonatkozó alábbi megállapításból: „Én ezzel az önértékelési minimummal történek meg, ami persze nem azt jelenti, hogy szüntelenül semminek tartom magam.” Vagy nézzük ugyanezt a belátást a prózaíró metaforikusnak tűnő, ámde valójában a fogalmi pontosítás igényességéről árulkodó ars poétikája felől: „inkább nyomozónak nevezem magam, mintsem írónak” (Párbeszédkísérlet).

Írásomban három olyan magyar elbeszélés összehasonlító vizsgálatára teszek kísérletet, amelyek kultúránk egyik alaptörténetének, a Lukács evangéliumában olvasható tékozló fiúnak (Lk 15,11–32) a parafrázisaiként, illetve variációiként is olvashatóak. Bár ilyen megközelítésükre korábban még nem került sor, meglátásom szerint Ottlik Géza Minden megvan, Hajnóczy Péter Temetés és Centauri Ophir című novellája olyan apa–fiú, illetve hazatérés-történetek, amelyek egy tékozló felőli olvasatban nemcsak egymást, de az evangéliumi példabeszédet is újraértelmezik.

A tékozló fiúról szóló történet újraértelmezhetősége egyrészt a műfaj sajátosságaiból következik. A parabola – Ricoeur szerint – egy zárt narratív formát és egy nyitott, metaforikus működésmódot ötvöző beszédmód, olyan fikció, amely képes a valóság újjáírására. A metaforikus folyamat, melyet a rendkívüliség (az „extravagancia”) mozzanata szabadít fel, „kinyitja a szöveget az élet és az értelmezés végtelensége felé”. A folytonos újraértelmezhetőség másik oka, hogy a példabeszédnek – a cím által sugalltakkal szemben – három egyenrangú hőse van, és az általuk képviselt három különböző nézőpont ugyancsak megsokszorozza a szöveg értelemlehetőségeit. Ezt hangsúlyozza Henri Nouwen is A tékozló fiú hazatérése című 1992-es esszéjében, amelyben saját és Rembrandt életének, illetve kései festményének példáján keresztül tárja fel, hogy a tékozló fiú, a törvénytisztelő fiú és az irgalmas atya szerepében és sorsában, életünk más-más szakaszában ugyan, de mindannyian osztozunk. Nouwen szerint a keresztény ember feladata a létezés e három aspektusának átélése, megértése és kibontása, amely a hit mélyrétegeibe, végső soron Istenhez vezet el.

Milyen hatása volt a legutóbbi egyetemes zsinatnak a Szentírás jelenlétére az egyház életében? Át tudta-e ültetni a gyakorlatba azt az igényét, hogy a teológiát, a lelkipásztorkodást és a hitoktatást a Biblia táplálja?

A Szentírás iránti érdeklődés már a zsinat előtt megerősödött a katolikus egyházban. Az az igény, hogy a Biblia kerüljön ismét a hitéletünk és lelkiségünk fókuszába, több forrásból táplálkozott. Egyrészt tarthatatlan és idejétmúlt volt az a bizalmatlanság, amely a katolikus egyházban a felvilágosodás óta a Bibliát övezte. Mivel az egyház szavahihetőségét a Szentírás történeti anakronizmusaival lehetett a legkönnyebben kikezdeni, azért a katolikus egyház igyekezett távol tartani híveit a Szentírás szövegétől; annak olvasása helyett inkább katekizmusokat és imakönyveket ajánlott a figyelmükbe. Másrészt a 20. század elejétől indult katolikus megújulási mozgalom, amely a liturgia és a lelkiélet hiteles forrásait kereste, az ősi liturgiákkal és az egyházatyákkal összhangban a Szentírás hívő olvasására is nagy hangsúlyt fektetett. Mindez szerencsésen egybeesett a biblikus egzegézisben megjelent új megközelítéssel, a formakritikai módszerrel, amelyről – nem utolsósorban Marie-Joseph Lagrange domonkos szerzetesnek köszönhetően – idővel kiderült, hogy ideológiai semlegessége miatt a katolikus teológiába is integrálható (hiszen valójában nem a Szentírás értelmezésével, hanem a szövegek kortörténeti kontextusba ágyazásával foglalkozik).

Mindez együttvéve elindított egy széleskörű intellektuális és spirituális érdeklődést a Biblia iránt, amelyet tovább növelt az ökumené iránti vágy, a protestánsokkal a Szentírás talaján elindult párbeszéd. A zsinat hitelesítette és a világegyházban elterjesztette ezt a létező igényt arra, hogy a teológia és a lelkiség fő táplálója a Biblia legyen.

Miként kerül az ember a cigánypasztoráció lelkipásztori területére, cigányok közé? Izgalmas kérdés. A szerzetessel hivatásánál fogva könnyebben előfordulhat. Nyilván szükséges valami affinitás, hiszen mi, emberek nem viszonyulunk azonos módon a különböző kisebbségi csoportokhoz, noha ettől még nem vagyunk diszkriminatívak, nem zárunk ki másokat magunk közül. Vannak, akiknek a kórházi környezet és a betegekkel való foglalkozás jelent kihívást; vannak, akiknek a fogyatékkal élőkkel nehezebben megy a kommunikáció, s velük szemben érzik magukat ügyetlennek.

Nem sokat töprengtem ezeken a kérdéseken, mígnem egyszer egy idős, Japánból hazaköltözött rendtársamnak, Nemes Ödönnek szegeztem a kérdést: ha te most kezdenéd a szolgálatodat itt, Magyarországon, mivel, kikkel foglalkoznál szívesen? A válasz gyors és egyértelmű volt: cigány közösségekkel. Meg is lepődtem a határozott válaszon. A miértre adott felelet arra utalt, hogy ez lesz a jövő Magyarországának egyik legnagyobb kihívása: sikerül-e a cigányságot integrálni a magyar társadalomba vagy sem? Sikerül-e a foglalkoztatásukat megoldani? A kijelentésre ráerősített az az Egyesült Államokból hazánkba érkező jezsuita építész, aki a New York-i Harlemben szerzett tapasztalatai alapján úgy vélte, fogalmunk sincs arról, mibe fog ez még nekünk kerülni anyagilag és lelkileg, belső gondolkodásunk és érzületvilágunk változásában. Szavaiból éreztem, hogy sokkal inkább a mentalitásbeli különbségekre, a problémákhoz való hozzáállásunkra gondol, mintsem csak anyagi áldozatokra.

2000-ben új tagként miskolci közösségünkhöz csatlakoztam. Elöljáróim nagyvonalúságának köszönhetően kerestem a helyem a régióban, azon töprengve, milyen szociális munkát is vállalhatnék itt, az Avason. A feladat arra szólt, hogy olyan területet keressek magamnak, ahol később fiatalabb jezsuiták is megtalálják majd a helyüket, küldetésüket a Társaságban. Több szolgálati helyet felkeresve (családok átmeneti otthona, idősek otthona, hajléktalanszálló) gyakran eszembe jutott Ödönnek a kijelentése a cigányságról. Még mielőtt találkoztam volna velük, azon töprengtem, egyáltalán milyen emlékeim vannak nekem a cigányokról?