Kevés szavunk van, amely ennyire semmitmondó lenne, s mégis ilyen vonzóan hordozná egy jobb jövő reményét, mint az „új”. A kereskedelmi reklámok bevett fogása, hogy a termékeikre ráírják az „új” szócskát, s a vásárlók rögtön kapnak rajta. Az eladóknak egy egész nemzedéket sikerült megfertőzni ezzel a varázsigével, beléjük ültetve a mohó vágyat, hogy nekik mindenből mindig a legújabban piacra dobott ilyen-olyan eszközük legyen, akkor is, ha az semmivel se jobb az előzőnél.

A szó azonban reménységet is hordoz: most rosszul megy a sorunk, de ez a jövőben jobbra fordulhat. Ahogy Vörösmarty Mihály írta: „Még jőni kell, még jőni fog / Egy jobb kor, mely után / Buzgó imádság epedez / Százezrek ajakán”. Ez az optimizmus szembeszáll a görög Hésziodosz elméletével, hogy az egykor-volt aranykor után egyre inkább hanyatló világkorszakok következnek. A Szózat költője nem a „dicső múltat” sírja vissza, inkább a jövőbe tekint. A jövőt fürkésző remény éltette az öreg Európából kivándorolt Alapító Atyákat az Újvilágban: szinte messiási küldetéstudattal remélték, hogy új világot hoznak létre, amely majd kiterjeszthető lesz az egész földkerekségre. Néhányszáz év elteltével a szemünk láttára foszlik szét ez a kezdeti optimizmus.

A „fénylő város egy hegyen” az amerikai közbeszéd visszatérő metaforája lett a Zarándok Atyáktól Ronald Reaganig. Az Egyesült Államok történetében vezető politikusok és értelmiségiek ideológiai különbségekre és pártállásra való tekintet nélkül előszeretettel hangoztatták – és hangoztatják – Amerika egyediségét, kiválasztottságát, s ebből következően azt, hogy az Egyesült Államoknak küldetése van a világban. A küldetéstudat egyben erkölcsi felsőbbrendűségi tudattal párosult – és párosul még napjainkban is, noha az utóbbi évtizedek amerikai külpolitikája megtépázta Washington hitelességét ebben a tekintetben. Ez a küldetés nem kevesebb, mint az emberiség megváltása, a Jó uralomra juttatása az egész világon a Gonosszal, a Rosszal szemben. A puritánokat követően a 20. század elejéig a misszió nagyrészt vallási köntösben jelentkezett, majd fokozatosan „világi” vagy „civil” vallás váltotta fel ezt a fajta retorikát. Kivételek azonban adódtak, elsősorban Ronald Reagan elnöksége idején, amikor az elnök elődeihez és utódaihoz képest sokkal gazdagabb bibliai referenciarendszerrel dolgozott.

Dorothy Day alakja és életútja a legelevenebb megtestesítője annak a kérdésnek, hogy a modern élet feltételei között vajon milyen területeken, milyen formában és milyen igényekkel lehet érvényt szerezni az Evangélium, vagyis Jézus Krisztus követelményeinek, felszólításainak és meggyőződéseinek. Mikor kell cselekednie egy katolikusnak? Miről alkothat véleményt az Evangélium fényében? Mikor kötelessége szót emelni? Milyen módon fejezheti ki, amit gondol? Hogyan tud élni a technikai kultúra által meghatározott társadalmakban? Mit tegyen, amikor korának nyilvánosságában az Evangéliumból gúnyt űző botrányokkal szembesül? Dorothy Day közel hatvan éven át töprengett ezeken a kérdéseken, és vívódásait folyamatosan olyan cselekvés kísérte, amely a hitelesség gyakorlatilag kétségbevonhatatlan pecsétjét ütötte egész szellemiségére. A magas, karcsú, megjelenésében is aszketikus benyomást keltő asszony, akit ma már Isten szolgájaként emlegethetünk, mert boldoggá avatásának kezdeményezése kedvező fogadtatásra talált a hivatalos egyház részéről, olyan hatalmas felkiáltójele a közelmúlt katolikus világának, hogy sokan szinte már észre sem veszik, annyira túlnyúlik nagysága látóhatáruk kiterjedésén.

Jonathan Franzen az egyik legjobban jegyzett név a kortárs amerikai irodalom értéktőzsdéjén, ám ez nem volt mindig így. Korai regényei, a magyarul is olvasható A huszonhetedik város és az Erős rengés még egy posztmodern epigont mutatnak. Az előbbi regény címe St. Louisra utal, mely a megjelenés idején az Egyesült Államok méretét tekintve huszonhetedik városa volt. A regény egy közelebbről meg nem határozott, indiai titkosszolgákkal operáló bűnözői csoport tevékenységét követi nyomon, ahogyan azok átveszik a város gazdasági és politikai irányítását a helyi elit és a közvélemény manipulálása révén. A huszonhetedik város a társadalmi rendszer lokális sebezhetőségét, az alapvetően arisztokratikus módon építkező nagyvárosi gazdasági és politikai elit érdekektől vezérelt világának az összehangolt külső támadással szembeni törékenységét cselekményesíti. A regénybeli St. Louis történelmi mélyponton van. Stagnáló helyzetéből a belső politikai ellentéteket nevető harmadikként kihasználó új rendőrfőnök, egy indiai-amerikai kettős állampolgár látszik kimozdítani. S. Dzsammu nem csupán a bűnözést szorítja át a szomszédos Illinois államba, hanem ügynökei segítségével kísérletet tesz a megye és a város közigazgatási egyesítésére is, hogy a politikai felfordulást kihasználva nagyszabású ingatlanspekulációk révén hatalmas haszonra tegyen szert önmaga és társai számára. Ahogy az ekkora terjedelmű regények esetében már lenni szokott, az összeesküvés szálai kiterjedtek, a történet sokszereplős, az egyéni lélektani képletek és a kapcsolatok bonyolultak, és bár a cselekmény térben és időben korlátozott, kellően szövevényes.

Az amerikai katolikusokat Róma iránti lojalitásuk miatt gyakran tekintik társadalmi szempontból gyanúsnak. Hogyan tudná bemutatni a katolikusok társadalmi helyzetét az országban?

A kérdésre azért nem egyszerű válaszolni, mert azokban a kérdésekben, amelyek túlmutatnak az Evangélium közvetlen hirdetésén, egyetlen amerikai politikai erő sem képviseli azt, amit az egyház társadalmi tanítása. Magától értetődően ellenezzük az abortuszt és a halálbüntetést, támogatjuk az erős szociális hálót, és még sorolhatnám, de, ahogyan említettem, a két párt közül egyik sem áll ki az összes katolikus társadalmi elv mellett. Ha viszont az országban élő sok millió katolikusra gondolunk, más kép tárul elénk. A katolikusokat nem lehet egyértelműen és egyetlen halmazként valamelyik politikai erőhöz rendelni, bár a katolikusok komoly szavazóbázist jelentenek. 1960 óta kizárólag George W. Bush tudott úgy nyerni választást, hogy nem állt mögötte a katolikusok többsége. A katolikusok beállítottsága sokszor két választás között is változik, ráadásul a spanyol ajkú (latino) és a fehér katolikusok között is komoly különbségek vannak: az utóbbiak konzervatívabbak, az előbbiek (a kubaiakat kivéve) inkább a demokratákra szavaznak. Összességében ugyanakkor azt kell mondanom, a katolikusok és a többi keresztény hívő sokszor egyáltalán nem úgy lép be a szavazófülkébe, hogy keresztény szempontból mérlegelné, kire adja a voksát. Más szóval a szavazatuk leadásakor másféle identitások játszanak kulcsszerepet: szülőként vagy éppen szakszervezeti tagként döntenek.

1862. december 26-án a minnesotai Mankatóban hajtották végre az Egyesült Államok legnagyobb tömeges kivégzését. Harmincnyolc dakota férfit és fiút ítéltek kötél általi halálra az abban az évben korábban kirobbant dakota felkelés során a fehér telepesek sérelmére elkövetett bűntetteik miatt. Eredetileg háromszáz ember végezte volna bitófán, de Lincoln elnök többségüknek kegyelmet adott. A börtönbüntetésre ítéltek között volt Many Lightnings, aki a börtönben megtért, és szabadulása után az addig a dakota kultúra szellemében nevelt fiát is erre biztatta. Many Lightnings fiához intézett szavai szerint a fehér ember nagy ereje nem az írott tudományban és katonai fölényben rejlik. „Mindenekelőtt van egy Nagy Tanítójuk, akit Jézusnak hívnak, és aki megtanította nekik, hogy bölcsességüket és tudásukat minden más népeknek átadják”. Many Lightnings mintha a keresztelési liturgiát idézné, szavaiban visszacseng a missziós parancs: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványommá minden népet” (Mt 28,19). Az 1870-es évek közepén fia, Ohiyesa is követi apját a Jézus-úton. Charles Alexander Eastman néven orvosként válik híressé, és 1933-ban elsőként veheti át a fehér és indián kultúrák közötti megértést elősegítő munkásságáért a chicagói székhelyű Indian Council Fire, egy nonprofit, nagyrészt fehér tagságú, indiánokat támogató szervezet kitüntetését. Orvosi munkája mellett sokat tett az indián fiatalok boldogulásáért, harminckét keresztény ifjúsági indián csoportot alapított, és részt vett cserkészcsapatok szervezésében is.