2020 / 12. szám

Tartalom

VIGILIA

Edith Stein: Karácsonyi titok. Emberré válás és emberség (Varga-Jani Anna fordítása)
A karácsonyi idő közepén állunk. A magasztos ünnep, mely hosszan, mint egy ragyogó csillag az adventi időszak sötét éjszakájában megy végbe előttünk, elmúlt, sokunk számára talán túl gyorsan is tűnt el. Nem állt meg, mint a csillag a betlehemi jászol fölött. Felzúgott, és mi talán megrettenve álltunk, mert nem tudtuk megragadni, vagy egyáltalán kimeríteni azt, amit hozott volna, vagy kellett volna, hogy hozzon a számunkra. Így aztán igazán vigasztaló, hogy a Szent Egyház bölcs és jóságos anyaként számol a gyermekei gyengeségével, és a karácsonyi ünnepkör a hetek egész sorozatát előirányozza. Hagyja, hogy helyrehozzuk, amit elmulasztottunk; így ma sem tudnék jobbat, mint hogy egy kicsit maradjunk csöndben, és pillantsunk vissza az elmúlt hetekre.
Lukács László: Nagy örömet hirdetek
Szent Lukács evangéliuma szinte mesés fordulatokkal írja le Jézus születését. A nyáját őrző néhány pásztor virraszt csupán az éjszakában, amikor az Úr angyala hírül adja nekik az Üdvözítő születését. Legnagyobb ámulatukra ekkor „mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, és így dicsérték Istent: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség az embereknek, akiket szeret”. Isten öröme így tölti be a földi tájakat is. A reneszánsz festők újra meg újra megpróbálták megjeleníteni ezt a hatalmas különbséget a mezőn bóbiskoló néhány együgyű pásztor és a pásztorok fölé szálló angyalsereg között. A mennyet betöltik az Isten örömével ujjongó angyalok, a földön azonban szinte észrevétlen marad az Istenfia születése. A pásztorok fölkerekednek az angyal szavára, s bemennek a városba, hogy lássák, mire hívta őket az angyal. Oda is találnak: a jászol meghitt csendjében csak Mária virraszt, ölében az Újszülött Istenfiával, mellette Józseffel. A világ azonban mit sem tud minderről. A pásztorok pedig hódolatuk jeléül leborulnak a Gyermek előtt. Aztán elhíresztelik, amit hallottak – az angyali hírt ők adják tovább. A kép változik: eddig csak a mennyet töltötte be az angyalok ujjongása, most megszólal földi visszhangja is: a pásztorok „dicsérték és magasztalták Istent mindazért, amit láttak és hallottak”. Isten öröme kiárad a földi világra is – az egész világra, ahogy a távoli napkeletről idezarándokoló bölcsek érkezése hirdeti.

A VIGILIA KÖRKÉRDÉSE

Egy rendhagyó év tapasztalatai


Baán Izsák (bencés szerzetes, teológus), Bodó Márta (katolikus teológus, irodalom- és színháztörténész), Busák Tamás (gépészmérnök), Csuja László (filmrendező), Dabóczi Kálmán (közgazdász, a Hetvenkét Tanítvány Mozgalom elnöke), Fábry Kornél (katolikus pap), Füzi László (irodalomtörténész), Heidl György (eszmetörténész), Hernádi Balázs Lehel (ferences szerzetes), Jeges Mirjam (kármelita szerzetesnővér), Juhász Anikó (filozófiatörténész, költő), Laczkó Zsuzsanna (a Jézus Szíve Társasága tagja), Makai Péter (filozófus), Monostori Imre (irodalomtörténész), Nacsinák Gergely András (ortodox pap, teológus), Nagy Károly Zsolt (kulturális antropológus, református teológus), Szefcsik Zsolt (hegedűművész), Szilasi László (irodalomtörténész, író), Thomka Beáta (irodalomtudós), Toldi Éva (irodalomtörténész), Tóth Sára (irodalomtörténész), Várda Ferenc (lelkipásztori munkatárs), Véghseő Tamás (görögkatolikus pap, egyháztörténész), Veres András (győri megyéspüspök) és Zamfir Korinna (katolikus teológus) válaszai

SZÉP/ÍRÁS

Oravecz Imre: Alkonynapló (próza)
Dávidházi Péter: Fogadalom járvány idején (tanulmány)
„Élsz-e, éltek-e a kolera-fészekben?” Arany Jánostól kérdezte ezt Tompa Mihály, 1866. október 10-én Hanváról küldött levelében, aggódva, mert Pesten, ahol Aranyék éltek, már augusztus óta dúlt a szörnyű járvány. Arany csak egy hónap múlva, november 15-én tudott úgy válaszolni, hogy az biztosan érvényes maradjon, amíg a levél odaér. Addigra már túl voltak a közvetlen életveszélyen, több krízisen, melyek során megdöbbenve, saját emberi gyöngeségük jeleként tapasztalták, hogy a halálvágyat, amit az előző év végétől lányuk, Juliska elvesztése miatt éreztek, a „közréműlet” hatására bennük is teljesen elnyomta a halálfélelem, iszonyodásuk „e rút haláltól”, noha egyikük sem magát féltette, hanem a másikat, az egyedül maradót. Addigra már az átélt szorongás felidézése is megkönnyebbült sóhajba válthatott: „Hála istennek, megőrzött, megmaradtunk, együtt maradtunk még valameddig”. Megrendült szavak, de a levél folytatásából azt hihetnénk, hogy ezzel vége a megrendítő élmény felidézésének, sőt ahogy az életveszély elmúltával hajlamosak lehetünk gyorsan felejteni, talán emléke is menthetetlenül el fog tűnni a mindennapok filiszteri taposómalmában. Ugyanis Arany ezután témát váltva máris arról panaszkodik, hogy az akadémiai titoknokság mellé a jegyzői feladatokat is ráterhelték („nyakamba sózták”), pedig szeretett volna egyet-mást befejezni töredékes munkáiból, ami így aligha sikerülhet, mert ő már nem tud a napi hivatali robot után alkotni, „kiállva, mint a ló,” hanem bizony kényelmesebben, „dolgozgatni” kívánna, egy kis séta után papírra vetni egy-két strófát… Csakhogy a befejezendő töredékek említése eszébe juttat valamit, s a traumatikus élmény utózöngéjeként kiszakad belőle még egy visszatekintő, kegyetlenül őszinte vallomás, egyetlen mondat, amely járvány idején, sőt járványon innen és túl egyaránt figyelmet érdemel. „E három havi rettegés alatt semmit sem csinálhattam: de fogadást tettem, hogy ha e cholera-visitatio még az életre »taŭglich«-nak talál: hát igyekszem csonkabéna munkáimat kiegészíteni.”

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Vörös István: Takács Zsuzsával
Mi történik most velünk? Mi lesz a kultúrával? Lehet-e ebből a helyzetből jól kijönni? Növekedhet-e a jövőben a kultúra szerepe? Milyen napi gyakorlatokkal védekezik a nehézségek ellen?

Jó néhány évvel ezelőtt volt egy nagyszabású álmom a végítéletről. Hatalmas, egyre táguló tér felé igyekeztünk mindannyian. Volt lakásunk közelében, a Fenyves utcai játszótéren kezdtünk gyülekezni, végül Pestre kanyarodott az utunk. Mindenki velem volt, halott szüleim, a családom, ismeretlen felmenőim, barátaim, az ellenségeim is, akikről persze kiderült, hogy valójában sosem voltak az ellenségeim. Mintha hatalmas népünnepély készült volna, mintha a feltámadás után lettünk volna máris. Életemben olyan könnyűnek nem éreztem magamat, mint akkor. Azóta is emlékszem a találkozás és a készülődés mindent elsöprő örömére. Hogy változott-e azóta derűlátó elképzelésem a végítéletről? Sajnos, igen. Nem boldogító élmény, nem az évszázados hiedelmek, zenék, képi ábrázolások cáfolata többé, amit megtapasztalunk. Lehet, hogy már el is kezdődött, csak azért nem vesszük észre, mert beletörődtünk a folyamatba. Akárhogy alakul is azonban, nem akarok végképp lemondani egy reménytelibb folytatásról. Megpróbálok felkészülni a számadásra, azaz írom új kötetemet, egy négy részből (ciklusból vagy fejezetből álló) kötetet.

EMLÉKEZET ÉS KIENGESZTELŐDÉS

Kálmán Peregrin: A magyarországi szerzetesrendek állami szekularizációja 1950-ben
„Lehetetlen a kommunizmust megérteni, ha csak mint társadalmi vagy gazdasági rendszert nézzük. A vallásellenes propaganda szenvedélyességét és a Szovjet-Oroszországban végrehajtott vallásüldözést csak akkor érthetjük meg, ha a kommunizmusban valamiféle vallást ismerünk fel, amely le akarja váltani a kereszténységet. (…) Más szóval, a kommunizmus azért üldöz minden vallást, mert maga is az! És mint olyan, »egyetlen igaz vallás«, ezért nem bírja elviselni a többi »hamis vallás« tételét. Saját hitét akarja kényszerrel, erőszakkal keresztülvinni, anélkül, hogy törődne az emberi szellem szabadságával. Ez a végleges »e világ« vallása, utolsó, végleges tagadása a másvilágnak és szellemi életnek. Éppen ez ad neki spirituális és misztikus jelleget.”

Nyikolaj Bergyajev sorai igen találóan mutatnak rá a kommunista egyházellenesség lényegére, amelynek következményeit a magyar társadalom és benne a katolikus egyház nem a II. világháború után tapasztalta meg először, hanem már 1919-ben. 1944-ben pedig Magyarország a kettős diktatúra színterévé vált, és a felszabadító hadműveletek részeként a Szovjetunióból érkező emigráns kommunisták elkezdték kiépíteni a kommunista szocializmust. E rendszer képviselőinek tevékenysége – mintegy a náci ideológia párhuzamaként – kezdettől fogva arra irányult, hogy minden nemzeti, nemzetiségi és vallási identitást feloldjanak a szovjet által ideálként demonstrált szocialista embertípusban, valamint az osztálytársadalomban. Ami pedig nem ezt szolgálta, azt mind a fasiszta, nacionalista, burzsoá jelzővel, az antiszemitizmus vagy nép- és államellenes cselekedetek vádjával illették, és ezen indokokkal koncepciós perbe fogták, így a katolikus egyházat és annak jelesebb képviselőit is. Ezek az egyházi személyek azonban (például Mindszenty József bíboros) 1919-ben már fiatal papok voltak. Ekkor szerzett élményeik alapján tehát jól tudták, mit várhatnak a kommunista rezsimtől, hiszen annak meghatározó személyiségei ifjú kommunistákként üldözték már az egyházat, most pedig „érett pártharcosként” kezdték meg a magyarországi kereszténység felszámolását. A püspököknek a magyar egyház jövőjére vonatkozó előérzetét ugyanakkor megerősítették a Szovjetunió egyházpolitikájáról szóló értesülések is.

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés