2020 / 8. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: Vakító fény
„A tekintet nem nyugszik, míg rá nem talál arra a tárgyra, amely elvakítja” – Josef Pieper boldogságról írt könyvének mottóját és zárómondatát nehéz elfelejteni: eszerint a megismerés és a látás végső tárgya, az öröm és a boldogság végső forrása csak olyan lehet, ami szétfeszíti az emberi lehetőségeket, s valamennyit egészen új síkra emeli. Augusztus első napjaiban az embernek legalább kétszer eszébe juthat a tekintetet elvakító fény, de szerencsétlenségére a kétértelműség és a tragikus kettősség jegyében.
Augusztus 6-án kinek ne jutna eszébe a Tábor-hegyi színeváltozás vakító világossága, az a fény, amelynél tisztább és élesebb valószínűleg nem volt még látható az emberiség történetében? A Jézus színeváltozásának alkalmával előtörő fény nemcsak a szemtanúkat rendítette meg, de a későbbi századokban is egész mozgalmak középpontjába került, főként Bizáncban, ahol sokaknak pontosan a Tábor-hegyi világosság meglátása volt a legnemesebb szándékuk. A tiszta, ragyogó, ártatlan és egyértelmű fény vonzereje legalább augusztus elején óhatatlanul megragadja az ember szívét.
Bojtos Anita: „Özséb, közöm van Hozzád” (tanulmány)
„Magyarország, közöm van hozzád!” – szól a pálos rend 2020–2021-re meghirdetett Boldog Özséb-évének mottója, utalva a rend engesztelő hagyományára hazánkért, valamint a sokszor idézett, és többnyire Pázmány Péternek tulajdonított szállóigére: „te is Magyarország, édes hazám, a pálosokkal fogsz növekedni és ugyanazokkal fogsz hanyatlani”. Boldog Özséb, a pálos rend 750 éve meghalt, hagyomány szerinti alapítójának alakja azonban jó ideje bizonytalanságban tartja a rendtörténet búvárait azzal, hogy életére vonatkozó legkorábbi forrásunk csaknem két és fél évszázaddal halála után keletkezett, jelentősége viszont – az alapítói aktus, valamint azóta is folyamatos kultusza miatt – történeti emlékezetünkben megkerülhetetlen. A kezdeti időszakra vonatkozó forráshiány, valamint napjaink kézzelfogható népszerűsége között azonban nem kell fogódzó nélkül közlekednünk: szentéletű pálosok sora nyílt meg Özsébbel kezdődően, az elmúlt évszázadokban számos irodalmi és művészeti alkotás született alakjának ihletésében, ezek pedig nem magukban állnak, hanem lépten-nyomon bekapcsolódnak abba a tradícióba, amelyet keresztény nemzeti identitásunk tükrében ma is magunkra érvényes küldetésnek tekinthetünk.
Deák Viktória Hedvig: Árpád-házi Szent Margit 750 éves lelki öröksége(tanulmány)
A magyar középkor híres személyiségeiről fájóan kevés hiteles részletet ismerünk. A tatárdúlás és a török hódítás nyomán a rájuk vonatkozó források túlnyomó része megsemmisült. Van azonban egy kivétel: Árpád-házi Szent Margitról, IV. Béla király és a nikaiai görög hercegnő, Laszkarisz Mária nyolcadik gyermekéről középkori mértékkel mérve rendkívüli mennyiségű és minőségű forrás áll rendelkezésre, melyek néhány évvel halála után már elkészültek. Ezeken keresztül a legapróbb részletekig megismerhetjük nemcsak Margit életét, imádságát, hanem az őt körülvevő közösség mindennapjait, gondolkodásmódját, belső dinamikáját, sőt a kortársak mentalitását is.

Margit 1242-ben vagy az 1243-as év elején született. Születési helyére vonatkozóan feltételezések vannak: Klissza vagy Túróc vára. Legrégibb legendájából tudjuk, hogy szülei menekülésük alatt fogadalmat tettek, hogy ha a tatárok elhagyják az országot, születendő gyermeküket, ha lány lesz, Istennek ajánlják. A királyi pár beváltotta fogadalmát: Margit már négy évesen a veszprémi Szent Katalin-kolostorba került, és egészen 1270-ben bekövetkezett haláláig a veszprémi, majd a Nyulak szigeti domonkos kolostor volt a lakhelye. Margit családja, az Árpád-ház, ezer szálon kapcsolódott a koldulórendekhez. IV. Béla és Laszkarisz Mária sokrétű személyes kapcsolatban álltak a ferences és domonkos rend több prominens tagjával, anyagi és erkölcsi támogatást nyújtva nekik. Margit két nővére, Kinga és Jolán klarissza kolostorokat alapítottak, Margit tudatosan utánzott példaképe pedig szent ősei közül a nagynénje, Szent Erzsébet volt.
Máté-Tóth András: A szabadság akarásának plurális szövete. Közép-európai felvetések William James ihletében (tanulmány)
A tűzmadár, Sztravinszkij balettjának ősbemutatója 1910-ben volt a párizsi Operában. A darab a lendület, a fölfelé törekvés jelképe. A 20. század feltépi az előző századok mély gyökereit a rendben lévő világ talajából. Még előtte vagyunk mindannak, amivé e lendület vált: a két világháborúnak, Európa kettéosztottságának, a balkáni új genocídiumnak. Még reménykedhet az egyén, hogy szabadságával magasba törhet, még büszkén tekinthet onnan lefelé, a földre, ahonnan elrugaszkodott. Még gondolhat saját magára, saját élmények, saját megfogalmazások mentén – szemben másokkal, szemben a hagyománnyal, béklyónak tartott evidenciákkal. Még előtte áll az egyén szabadsága a később rátörő hontalanságnak, a gondolat tévelygő csavargásának egyre növekvő világzajában. Még csak most jelennek meg a társadalomtudományok utóbb klasszikussá vált alapművei: Freud, Weber, Troeltsch, Durkheim, és még előtte vagyunk a nyelvi fordulatnak és a hermeneutikának. Amerika még Európából táplálkozik, s az Európán kívüli földrészek Európa felől még a koloniális pragmatizmus és a kulturális egzotizmus viszonyait élik. A századelőn magasra ívelő tűzmadár az eredeti orosz mesének megfelelően magával ragadja a kort, és majd csak később derül ki, hogy olyan messzire viszi, ahonnan nincs visszaút.
William James csak sporadikusan van jelen a magyar nyelvű gondolkodásban. A vallási élmény változatai című, 1902-ben publikált művének magyar megjelenése pótolt valamit ebből a hiányból, s egyben apropót is kínál James gondolatvilágának mélyebb megismerésére, felvetéseivel való számotvetésre. Amint ezt tették és teszik számosan, például Charles Taylor, Jean-Luc Nancy, Hans Joas, Clifford Geertz és még sokan mások.
Nacsinák Gergely András: A teológia szabadsága. Gondolatok Khrisztosz Jannarasz könyvének fordítása közben (tanulmány)
Csaknem a végére értem egy könyv fordításának. Ami még hátra van, már csak a piszmogás, inkább öröm, mintsem feladat. A könyveket író vagy fordító ember számára mindig ez jelenti a legizgalmasabb időszakot: a csaknem. Amikor már egyben látja munkáját, de még tud igazítani rajta, és egyre növekvő türelmetlenséggel várja, vajon mások mit szólnak majd hozzá. A szerző ezúttal Khrisztosz Jannarasz, a könyv pedig nagyjából az Ortodox hit alapelvei címet fogja viselni. Eredetije több mint negyven éve jelent meg görögül, és csaknem harminc éve angolul, mi ehhez képest az a néhány év, amíg én vesződtem vele. A kötet fordítása ugyanis sokszor több hónapra rúgó szünetekkel nagyjából három esztendőn át tartott, és ezen időszak alatt volt min töprengeni. Időszerűségről és idejétmúltságról, a gondolkodás hasznáról, korlátairól és lehetőségeiről a teológiában – és arra jutottam, hogy e töprengésekből nem ártana föl is jegyezni néhányat. Hátha útjelző táblákként segítenek eligazodni a majdan – remélhetőleg, egyszer csak – megjelenő könyvben. Erre a munkára ugyanis, mint az már lenni szokott, senki sem kért fel, senki sem „rendelte meg”, egyszer csak belekezdtem, mint mondani szokás, „a saját szakállamra”, és egy másik egyszer csak befejeztem. A kettő közötti időben pedig tűnődtem.
Visky András: „Nem magunktól való”. A szószék paradoxona: az igehirdetés mint performatív aktus(tanulmány)
Gyermekkorom, majd fiatal felnőtt korom meghatározó istentisztelet-élménye a református liturgia záró mozzanatához kapcsolódik, az ároni áldás kihirdetéséhez. A lelkész – in concreto: a fogságból alighogy visszatért apám – kezeit áldásra emeli és hangos szóval elismétli az ősrégi áldást, amely Isten arcára és az isteni felénk fordulás mozzanatára helyezi a hangsúlyt. Mindmáig tökéletesen felidézhető számomra az ismétlésben megtörténő egyszeri, különös, ahhoz a térhez és időhöz, valamint az én ott-létemhez tapadó esemény, amely engem mindegyre kiragadott a passzív hallgató szerepéből és átemelt valamiféle, számomra sokáig közelebbről meg nem határozható és le nem írható, egyszerre horizontális és vertikális közösségi tapasztalatba. Az áldásmondásban, sajátságosan, nem a lelkészi mivolt hatalmi-intézményi jegyei mutattattak fel, hanem ellenkezőleg, ezeknek a lebomlása és eltűnése, nem utolsósorban talán azért is, mert később figyeltem fel rá, valahogy mindig ez volt az istentisztelet leghalkabb „beszéde”, világosan érzékelhető kilépés a nyilvános megszólalás retorikus attitűdjéből. Az áldás közvetítésében elsőre a közvetítő valóságos részesülése tűnt fel, ami nem valamiféle személyes múltbéli, közte és Isten között valamikor lezajlott eseményre hivatkozott, hanem Isten ott-létére: a „ragyogtassa rád” és „fordítsa feléd” sürgető imperatívusza és erős jelenidejűsége mintha hangsúlyozottabban Istent szólította volna fel (objektív és elvont) mindenkorisága beteljesítésére abban a (szubjektív és konkrét) jelenidőben, amit az istentisztelet során mintegy megosztottunk egymással, mi Istennel és Isten mivelünk, a mindkét félt ugyanúgy kötelező szövetség szellemében.

SZÉP/ÍRÁS

Iancu Laura: Amikor nászidő van; A kövek útján; Amikor itt az indulás; Amikor imádkozom (versek)
Mátyus Norbert: Aczélpuska vagy új mű? Nádasdy Bánk Bánja (esszé)
A tavalyi év egyik kuriózuma volt, hogy Nádasdy Ádám nyelvész, költő, műfordító sajtó alá rendezte, nyelvi és tárgyi jegyzetekkel látta el és mai magyar prózára fordította Katona József Bánk bán című drámáját. Az alábbiakban amellett próbálok érvelni, hogy egy alapvető belső ellentmondás jellemzi a kiadványt, s hogy ez az ellentmondás avatja élvezhetővé és érdekessé a vállalkozást.

Miért tankönyv?

Ha kezünkbe vesszük a kötetet, átlapozzuk, átnézzük és felületesen beleolvasunk – esetleg még a könyv különböző bemutatóiról szóló beszámolókba és a Nádasdyval készített interjúkba is beletekintünk –, könnyen az az érzés keríthet bennünket hatalmába, hogy egy tankönyv áll előttünk. Ezt az érzést maga Nádasdy is erősíti a kötet előszavában, amikor azt mondja, hogy munkája „egyfajta segédeszköz, melyen át az eredetihez… közelebb lehet jutni” (9.). És a kiadvány szerkezete, tipográfiai felépítése is sugallja a tankönyv-jelleget. Kapunk egy rövid, de hasznos bevezetést a vállalkozásról. Majd a Bánk bán eredeti szövege következik, amelyhez nyelvi jegyzetek vannak rendelve. Az eredeti mellett párhuzamosan (a jobb oldalon) fut Nádasdy prózai fordítása, amit szintén jegyzetek egészítenek ki, csak itt a tárgyi (történelmi, eszmetörténeti) és az esetleges dramaturgiai tudnivalókat és érdekességeket adja Nádasdy. A kötetet Margócsy István tudós Utószava zárja, amely az évszázados Katona-recepció legfontosabb állomásairól és kérdésköreiről tudósít, valamint megpróbálja kijelölni Nádasdy vállalkozásának helyét a Bánk bán olvasatok között.
Barna Gábor: A „rémült remények” költője. Antal Józsefről és verseiről
Antal József: Életgyónás; [Az éj palástja…] (versek)
Zsirai László: Manchester, 2020 (vers)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Vörös István: Ferencz Győzővel
Kérem, nézze el az olvasó, ha tegeződni fogunk, régóta ismerjük egymást. Jártunk ugyanarra a legendás műfordító szemináriumra, melyet Lator László tartott. Igaz, nem ugyanakkor. Milyen hatást gyakorolt rád Lator és az az óra? Ha jól tudom, szintén mesterednek tekinted Jánosy Istvánt, akit rajtad kívül más már nem is igen emleget.

Előkerestem egyetemi indexemet, hogy ellenőrizzem, mikor kezdtem Lator szemináriumára járni. Az 1975–1976-os tanév tavaszi félévében. Harmadéves voltam. Ez volt az első csoportja, én a második félévben csatlakoztam. Emlékszem, egy évfolyamtársam, aki később kiváló műfordító lett, N. Kiss Zsuzsa fedezte fel az órát a tanrendben, ő vitt magával. Akkoriban ugyanazt a kurzust többször is fel lehetett venni, Latorhoz ettől kezdve öt féléven keresztül jártam. Versfordítás címen hirdette meg a Világirodalom Tanszék, de Lator a fordítást igen tágan értelmezte. Kiegészítettük egy hiányosan lediktált vers rímeit, amihez nemcsak rímelni kellett tudni, hanem azt is, hogy hány szótag hiányzik, és milyen lejtésű a sor. Átírtuk a Toldi első sorait hexameterbe. Megadott versmértékbe fordítottuk át az Esti Hírlap aznapi (amikor én jártam, az órák kedden kora délután voltak) időjárás-jelentését. Weöres Sándor valamelyik bonyolultabb versének metrumára kellett megadott témáról rögtönöznünk. Vagyis verstani gyakorlatokat végeztünk, hogy hajlékonyan tudjunk bánni a formával és a nyelvvel. Lator az egyetemen ritka jelenség, kivételes tanár volt. Minden félév elején fél órában összefoglalta a magyar verstant az újonnan csatlakozók kedvéért. Ez önmagában is szenzációs volt. Harminc perc alatt világosan, tömören elmondott mindent, amit a gyakorlatban tudni kell. De egyben azt is megmutatta nekünk, huszonegykét éves bölcsészeknek, hogy lehet minden fölösleges tudományos fellengzés nélkül bonyolult dolgokról érthetően, de nem leegyszerűsítve beszélni.

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Idősek nélkül nincs jövő! A Sant’Egidio Közösség felhívása
Pákozdi István: Egy igazán élő közösség

NAPJAINK

Lukács László: Testvérünk: Boór János és a Mérleg
Nem gyakran fordul elő, hogy élet és mű annyira összeforrjon egymással, mint a Mérleg és Boór János esetében. Az ő bábáskodásával született meg 55 éve ez a tallózó folyóirat, alcíme szerint Lapok és könyvek szemléje, és félő, hogy a már évek óta agonizáló lap is megszűnik az ő június 8-án bekövetkezett halálával. Pedig – és ezt bizonyára megerősíti az olvasók mindmáig széles tábora – ma is égetően fontos szerepet tölthetne be egy olyan kiadvány, amely a hazai olvasók előtt tágasra, tágasabbra nyitná a teológiai-egyházi-kulturális-tudományos élet horizontját. Az első szám bemutatkozó írás nélkül jelent meg 1965-ben, a második számban is csak az olvasói levelek között rejtőzik el a programjuk: „A Mérleg, a közismert digestek példáját követve, nem tekinti feladatának eredeti cikkek, tanulmányok közlését. A külföldi folyóiratok terméséből válogatja össze anyagát, részleteket közöl új könyvekből, és általában igyekszik számon tartani az érdeklődési körébe eső fontosabb kiadványokat. A Mérleg érdeklődési körébe tartozik minden, ami a zsinat szellemében megújuló egyház – papság és hívők – jelenét és jövőjét érinti. (…) A Mérleg anyagának összeválogatásában, fordításában, adaptálásában kereken 70 munkatárs vesz részt, akik körülbelül 130 külföldi lapot és folyóiratot figyelnek.” Az alapító főszerkesztő valóban széles baráti, munkatársi körre támaszkodhatott, akik elsősorban a Magyar Pax Romana, a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom tagjai közül kerültek ki.
Idősek nélkül nincs jövő! A Sant’Egidio Közösség felhívása
Pákozdi István: Egy igazán élő közösség

DOKUMENTUM

Boldog Brenner János Anasztáz kiadatlan levele (Közreadja Kereszty Rókus)

MÚLTUNK ÉS JELENÜNK

Erős Vilmos: A szellemtörténettől a „public history”-ig.
Ifjabb Iványi-Grünwald Béla történész az emigrációban

KRITIKA

Varga Péter András: Tim Crane: A hit jelentése. A vallás egy ateista szemszögéből

SZEMLE

Laczkó Zsuzsanna: Laurence Freeman: Belső fény. A tiszta imádságként végzett meditáció
Vörös István: A föld, a tenger és az ég. A bizánci költészet gyöngyszemei
Borsodi Henrietta: Dávid Katalin: Emlékiratok

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés