2020 / 6. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: A polarizáltságról
A szembenállások, a törésvonalak és a pólusok nem múló jelenségei az emberi kultúrának, s talán csak annyi változik idővel, hogy milyen mértékű polarizáltságot érzékelünk egy-egy korábbi korszakban. A 15. századot mérhetetlen sokféleség és hatalmas mennyiségű vita jellemezte, de ma már nem mindenkinek ez jut eszébe a késő középkorról. És könnyen lehet, hogy a fokozhatatlanul megosztottnak észlelt 21. század utólag majd egységes időszaknak fog tűnni.

A világjárvány mindenesetre szinte laboratóriumi körülmények között világított rá a polarizáltság kortárs jelenlétére. Egyaránt hallhatóak olyan hangok, melyek szerint a járvány elmúltával semmi sem lehet többé olyan, mint korábban, és olyan vélemények, melyek szerint a társadalmak túl restek a változáshoz. Egyesek szemében csekély mértékűek az ismereteink a helyzetről, mások szerint felesleges túl sok szót vesztegetni rá. Szinte divattá vált annak emlegetése, hogy a nyilvános vitákban alig jutnak szerephez az egyházak, de ekkor máris jelentkeznek azok, akik a hétköznapokban tanúsított karitatív egyházi helytállásra mutatnak rá. A járványt kísérő pozitív megoldások és összefogások láttán az emberiség vállát megveregetők örömébe keserű ízt kevernek a gyermekvédelmi szakemberek, akik a gyermekbántalmazás mértékének növekedését konstatálják ezekben a hetekben. A tudományos és egyetemi élet képviselői hajlamosak megrántani a vállukat és beszámolni az olajozott akadémiai működésről, de talán csak addig, amíg nem kénytelenek szembesülni a fodrászuk letörtségével.
Ádám Péter: Tocqueville és a vallás (bevezető a fordításhoz)
1964-ben John Lukacs ma már klasszikusnak számító tanulmányt tett közzé Alexis de Tocqueville életének utolsó évéről. A tanulmány azt vizsgálja, milyen viszonya volt Az amerikai demokrácia szerzőjének a katolikus valláshoz. A magyar származású történész szerint Tocqueville „janzenista színezetű” és mai szemmel „modern” vallásosságát, ami nem nagyon felelt meg a korabeli katolikus egyház elvárásainak, „puritanizmus”, „intellektuális szigor” és „morális önvizsgálat” jellemezte. Ahogyan a szerző a tanulmány végén megállapítja, a halál előtti hetek nem „a vallás társadalmi és politikai funkcióját elemző agnosztikus arisztokrata”, hanem egy „sokat tépelődő keresztény” hitét teljesítették ki. Az utóbbi fél évszázad kutatásai itt-ott ugyan módosítják ezt a képet, de alapvető megállapításait nem vonják kétségbe.

Az 1859-es „megtérést” a szakirodalomban azzal a mély lelki válsággal szokás szembeállítani, amely a tizenhat éves Tocqueville-t a húszas években metzi tanulmányai idején kerítette hatalmába, amikor apja könyvtárában hosszú órákat tölt a 18. századi filozófusok, Montesquieu, Rousseau és Voltaire műveinek tanulmányozásával. Főleg Boissy d’Anglas (1756–1826) akkortájt közreadott Malesherbes-életrajza volt rá nagy hatással, amiből megtudta, hogy dédapja – minden politikai funkciója és cenzori tiszte ellenére – milyen nagy támogatója volt a Francia Enciklopédia szerkesztőinek. Az olvasmányélmények hatására a fiatal Alexis mély válságon megy keresztül. A krízisről Tocqueville viszonylag későn, csak élete legutolsó időszakában vallott: „Hirtelen olyan érzésem támadt – írja 1857. február 26-án Madame Swetchine-hez intézett levelében –, mintha megindult volna alattam a föld, mint amikor kicsúszik a talaj az ember lába alól, mint amikor megmozdulnak körülöttünk a falak, kileng a csillár, ide-oda csúszkálnak a bútorok (…). Mély levertség fogott el, és még mélyebb életundor.” A válság – a legtöbb életrajz szerint – a gondolkodó egész életét meghatározta. Ekkor kezd kételkedni a politikai rendszer, valamint a társadalmi hierarchia alapzatát alkotó értékekben, és ekkor kezd tudatosulni benne, hogy új világ van születőben, és hogy az új világban a mindjobban meggyökeresedő egyenlőség-érzés fogja irányítani a társadalmi viszonyokat. Tocqueville ekkor veszti el hitét, ekkor lesz agnosztikus.
Alexis de Tocqueville: Hogyan szolgálják a demokratikus érzelmek a vallást az Egyesült Államokban
(Ádám Péter fordítása)
Prohászka László: Zsákodi Csiszér János egyházművészeti alkotásai
(tanulmány)

SZÉP/ÍRÁS

Bertók László: Az út odáig ér (Firkák a szalmaszárra)
(versek)
Györffy Miklós: A világ romantizálása. Peter Handkéról (tanulmány)
Bár az irodalmi Nobel-díj évenkénti odaítélése a posztmodern társadalmakban hovatovább hasonló médiaeseménnyé válik, mint egy királyi esküvő vagy a Bajnokok Ligája döntője, nem beszélve az Oscar-díjak átadásáról, az irodalomértők világában, úgy tűnik, egyre kevesebbet ér ez a kitüntetés. Az utóbbi évtizedekben a Svéd Akadémia néha szinte provokálta a kritikusok és olvasók várakozásait. Sokak véleménye szerint merőben politikai indíttatású elfogultságot tanúsított a bizottság például azzal, hogy az Egyesült Államok írói közül Toni Morrison óta, azaz lassan három évtizede senkinek sem ítélte oda a díjat, hacsak nem számítjuk ide Bob Dylan 2016-os kitüntetését, amit persze mint a legnagyobb presztízsű irodalmi díjat az ő esetében aligha lehet komolyan venni. Az utóbbi idők olyan nagyszerű amerikai írói nem kapták meg a Nobel-díjat, mint Bernard Malamud, John Updike, Truman Capote, Norman Mailer, Joseph Heller, Philip Roth, William Styron, Kurt Vonnegut, Vladimir Nabokov, és a még élők közül eddig mellőzték Thomas Pynchont, Don DeLillot és másokat.

Nem tett jót a Nobel-díjnak az sem, hogy a Svéd Akadémiát súlyos válságba sodró szexuális zaklatási botrányok és kiszivárogtatási vádak miatt 2018-ban nem is adták ki a díjat, csak pótlólag, a 2019-es díjjal egyidejűleg, a lengyel Olga Tokarczuknak. A 2019-es díjat a 77 éves osztrák Peter Handke kapta, és ezt sokan megint provokációnak minősítették, mégpedig a Nobel-díjhoz eddig – okkal vagy ok nélkül – kapcsolódó előítéletekhez képest meghökkentő módon ellentétes szelleműnek. Míg ugyanis a díj odaítélésében az utóbbi időben fontos szerepet játszott a politikai korrektség, illetve tágabb értelemben a társadalmi „haladás” és a humanizmus értékrendje, Handke személyében olyasvalakit tüntettek ki, aki háborús bűnök és bűnösök oldalára állt. A Svéd Akadémia eleinte mintha nem is értette volna ezt a vádat, aztán kijelentették: „Ez nem egy politikai díj, ez egy irodalmi díj. A Svéd Akadémia nem egy ‘háborús uszítót’ tüntetett ki Peter Handke személyében.” Hát, ha uszítót nem is, de egy olyan írót, aki írásaiban és nyilatkozataiban kétségtelenül tagadta vagy vitatta a helyszíni tudósítások, az újságírók, a közvélemény és a hágai nemzetközi bíróság alaposan dokumentált vádjait, melyek szerint a délszláv háborúban elsősorban a szerb nacionalisták követtek el súlyos háborús bűnöket a horvát és bosnyák civil lakossággal szemben.
Fecske Csaba: Még egyszer; Ha tudnám; Ha nincs tovább
(versek)
Juhász Anikó: Élet-halál; Városlakó
(versek)
John Milton: Elveszett Paradicsom. Részlet a 4. énekből
(Horváth Viktor fordítása)
Péti Miklós: „Változatos látvány, boldog vidéki székhely”. Milton Paradicsomáról – röviden
(tanulmány)
Aczél Géza: (szino)líra. torzószótár
(versek)
Fűri Mária: Köhögés; Mező; Nem megúszható
(versek)
Görföl Tibor: Robert Lax és az ártatlanság költészete (esszé)
Mi tette oly vonzóvá Robert Lax szemében a cirkuszban fellépő embereket és a görög halászokat? Aki megérti e viszonylag csekély figyelemre méltatott két csoport iránt táplált csodálatát, egész rendhagyó életének és egész rendhagyó költészetének megértéséhez is közelebb jut. A cirkuszi emberek és a halászok azért voltak lebilincselők számára, mert a spontaneitás és a tudatosság olyan egységében élnek, amelynél, úgy vélte, semmi nem jeleníti meg jobban a tiszta létezés lényegét. A tiszta létezés sallangmentességet, a begyakorlott spontaneitás és a nélkülözhetetlen tudatosság, a játék és a figyelmes jelenlét szinte elérhetetlen együttesét jelentette számára, olyan cselekvést, amely egészen közel kerül ahhoz a léthez, amelyet Istennek szokás tulajdonítani. Robert Lax persze nem vallási gondolkodó volt, hanem költő, az avantgárd költészet nagy magányosa, akit élete számos időszakában jobban ismertek képzőművészeti, mint irodalmi körökben, de mégiscsak az írásnak szentelte magát – az írásnak, a megfigyelésnek, a várakozásnak és a lassúságnak.

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Bodnár Dániel: Kárpáti Tamással
Gyerekkorában rajongott a fociért, futballista szeretett volna lenni…
Igen, én az 1950-es években növekedtem, amikor még a labdarúgás fontos, talán még politikát is befolyásoló dolog volt, és a kis fickók a grundokon (amiről a mai generáció már nem is tudja, hogy mi az) rúgtuk a labdát, néha suli helyett is, de délután mindenképpen. Édesapámtól örököltem a „Fradi-szívet”, ővele jártunk meccsekre. Egy darabig a Fradi-kölyökben jártam edzésekre, de hamar kiderült, hogy a grundfoci egészen más, mint a nagypályás, úgyhogy elmaradtam.

Az mikor derült ki, hogy van tehetsége a képzőművészethez?

Az általános iskolában nagyon gyenge rajzos voltam. Kilenc-tízéves lehettem, amikor édesanyám beíratott az iskola rajzszakkörébe, és innen indult az egész. Anyám vett nekem egy kifestőkönyvet, amit kifestettem mindenféle színekkel. A rajztanárom megdicsért. Valami akkor belém ragadt, és ezzel el is dőlt a sorsom. A festészet a szenvedélyemmé vált, és ez mindmáig tart. A főiskolát 1974-ben végeztem el, és azóta semmi mást nem csinálok, a napjaim nagy részét a műteremben töltöm. Gyönyörű rabszolgaság ez.

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Kiss Gábor: Szinodalitás 2.0?
Ahogyan arra Markus Graulich német egyházjogász találóan rámutatott egy 2018-ban megjelent tanulmányában, a 20. század második felétől a pápák igen gazdag egyházfői, illetve teológiai életművéből kiemelhetünk egy-egy olyan fogalmat, mely központi témául szolgálhat az adott egyházfő tevékenységében. Amennyiben Ferenc pápa esetében az „irgalmasság” mellett a „szinodalitás” fogalmát állítjuk tevékenysége középpontjába, valószínűleg nem tévedünk. Erről tanúskodik megannyi egyházfegyelmi intézkedése mellett a 2015. október 17-én, a püspöki szinódus intézménye megalapításának 50. évfordulóján mondott beszéde is.

Hogy a Ferenc pápa által hangsúlyozni kívánt „szinodalitás” hogyan jelenhet meg az egyházi struktúra megannyi szintje között a részegyházak életében, arra jó példa lehet a német katolikus egyház „Synodaler Weg” (Szinódusi Út) nevű kezdeményezése.

MÚLTUNK ÉS JELENÜNK

Szabó Ferenc: Baráti emlékezés Rónay György hajdani főszerkesztőre
Tusor Péter: Főúri befolyás és egyházi autonómia (Nemzeti zsinatok, 1638, 1648)
1. Elöljáróban

Magyarországon, miként szerte Európában és a katolikus koronák gyarmatain, a kora újkor zsinatok virágkora. A magyar egyháztörténelemben sohasem tartottak annyi nemzeti, tartományi és egyházmegyei zsinatot, mint a 16–17. században. Kiváltképpen, ha a protestáns felekezetek gyűléseit is ide számítjuk.

Ha tényleges számukat nézzük, a mintegy kéttucatnyi alkalom már jóval kevesebbnek tűnik, kiváltképpen a programadó Trentói zsinatnak (1545–1563) a rendszeres helyi szinódusok tartására vonatkozó előírásai fényében. Még akkor is kevésnek, ha a történeti hűségnek és az akkor már félévezredes magyar–horvát condominiumnak (melyet Magyar–Horvát Királyságnak nevezni több mint hiba) köszönhetően a zágrábi egyházmegye zsinatait is számításba vesszük. Azt ugyanakkor mégsem lehet állítani, hogy Magyarország a zsinatok szerepét tekintve a katolikus konfesszionalizáció peremvidékének számított volna. A helyi zsinatok összehívására – bár jelentőségük, hatásuk számottevő volt – sehol sem került sor az előírt rendszerességgel.

KRITIKA

Szatmári Györgyi: Cziglányi Zsolt: Az Ószövetség története

SZEMLE

Csillag Veronika: Jeges Mirjam OCD: Árnyékában kívántam élni
Krupp József: Ritoók Zsigmond: Homéros Magyarországon
Vörös István: Sándor Iván: Amit a szél susog
Bonivárt Ágnes: Závada Pál: Hajó a ködben
Fejérdy András: A modern magyar katolikus politizálás arcképcsarnoka

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés