2020 / 2. szám

Tartalom

VIGILIA

Görföl Tibor: Kisebbségben
Általános tapasztalat, hogy akik nem akarják szájukra venni a cigány vagy a roma kifejezést, egyszerűen csak kisebbségként emlegetik környezetük cigány embereit. Ez a többség körében megfigyelhető és nem sok büszkeségre okot adó nyelvi cinkosság nemcsak egy megoldatlan helyzet kifejeződési formája, de elgondolkodtató is egyben. Életének és önmagáról alkotott képének bizonyos vonásai ugyanis mindenkit valamilyen kisebbség tagjává tesznek, s akik szűkebb keretek között kisebbségben vannak, nagyobb összefüggésekben már más arányok közepette találhatják magukat. Az önmagukat vallásgyakorlónak tartó európaiak kicsiny közössége világviszonylatban a vallás többségi elfogadásának tendenciáját erősíti. Akik szegénynek tartják magukat Európában, azokat gyengéden magához öleli a kisemmizettek hatalmas és nincstelen világközössége. A haldoklók néma, alig látható és nem szűnő kisebbsége idővel belép a halottak (a másként élők) felfoghatatlanul hatalmas többségi világába.

CIGÁNYSÁG ÉS CIGÁNYPASZTORÁCIÓ

Székely János: Egy haza polgárai, egy Atya gyermekei. Gondolatok a romapasztorációról
Álmom az, hogy minél több olyan pap és hitoktató legyen, aki különleges szeretettel és nyitottsággal fordul a cigány testvérek felé. A társadalmunkban meglevő szakadékot legkönnyebben a pap tudja átlépni, áthidalni. Ha meglátogatunk egy-egy roma családot, a papot a legtöbb esetben nagy szeretettel és nyitottsággal fogadják. Álmom az, hogy ne várjuk a plébániáinkon, hogy esetleg majd csak megjelennek, hanem mi tegyük meg a kellő lépéseket őfeléjük. Mindig az előnyösebb helyzetben levőnek kell a másik felé lépnie, mindig ő határozza meg egy nagyobb közösség alaphangulatát. Álmom az, hogy az egész magyar társadalom (vagy legalábbis ennek jelentős része) felismerje, hogy feladatom van a romákkal kapcsolatban, rajtam is múlik az ő befogadásuk, és ilyen módon a társadalmunk általános hangulata, egészsége. Meg kell ismernem a közelemben élő roma családot, segítnem kell nekik a hivatalos levelek értelmezésében, az ügyintézésben, de leginkább a velük való szeretetteljes kapcsolatok által.
Várda Ferenc: A cigánypasztorációról szabadon
Szabó-Tóth Kinga: Kapaszkodó(k). Hátrányos helyzetű roma gyerekek és fiatalok

– esélyek és lehetőségek
Szabóné Kármán Judit: Cigány gyermekek oktatása. Alsószentmárton – múlt és jelen

SZÉP/ÍRÁS

Ughy Szabina: Pilinszky lámpája (vers)
Iancu Laura: A kéz hűtlensége; A láb útjai (versek)
Jan-Heiner Tück: Megmentő erejű emlékezet. A Nobel-díjas Peter Handke életművéről
(tanulmány) (Görföl Tibor fordítása)
Peter Handke osztrák író irodalmi Nobel-díja politikai szempontból számos bírálatot kiváltott, irodalmi szempontból azonban csak örvendetesnek tekinthető. A Svéd Akadémia nem látott gátló tényezőt Handke szerb nacionalizmussal kapcsolatos nyilatkozataiban, ezzel pedig valóságos árnyéksávon sikerült túllendülnie. Ki lehet-e tüntetni olyan írót, aki nyilvánosan kifejezésre juttatta Slobodan Milošević szerb államfő iránt táplált rokonszenvét? A srebrenicai áldozatok leszármazottaira kétségkívül felkavaróan hat a Nobel-díj megítélése. A döntés megértése nyilvánvalóan akadályokba ütközik, a nehézségeket nem lehet egy vállrándítással elintézni. Ugyanakkor arra indítanak, hogy mélyebben átgondoljuk, milyen viszonyban van egymással az irodalom és a politika Handkénél.
Szintén furcsán hatnak azonban azok az irodalmi berkekben jelentkező megnyilvánulások, amelyek némi kárörömmel hánytorgatják fel Handke kényes politikai nyilatkozatait, mintha állásfoglalásai felhatalmazást adnának arra, hogy az író összetett és jelentős életművével már ne is foglalkozzunk behatóbban. Az ilyen vélemények megfogalmazói a jelek szerint el sem tudják képzelni, hogy Handke, akinek művészetében kulcsfontosságú az „átalakulás” fogalma, maga is megváltozhatna. Botho Straußnak igaza van: Peter Handke „nemzedékének legtelítettebb nyelvű szerzője”. A valóságot irodalmilag kifejező művészete, nyelvének átalakító ereje páratlan a német irodalomban.
Viola Szandra: Ígéret hava, Jónás kora (versek)
Rőhrig Eszter: Távol itt, egy más világban (Menedék) (novella)
Jónás Tamás: Felnőttvers; Lakatlan és lakattalan; Hullócsillag (versek)
Lőrincz Teréz: Végtelen mese; Quo vadis; Marcus Aurelius sátra (versek)
Tomaji Attila: Duna (vers)
Gertheis Veronika: havibérlet (vers)
Regős Mátyás: Patyik Fedon játszana; Szarvas, agancs nélkül (versek)

A VIGILIA BESZÉLGETÉSE

Lázár Kovács Ákos: Vecsei Miklóssal
A kezdetekben konkrét, napi ügyek, aztán az elmúlt harminc évben egyre inkább a tények felmérése, az Önök által diagnózisalapú tevékenységnek nevezett hozzáállás, gyakorlat került munkájuk előterébe, ez alapján dolgoznak. Ezt diktálta az élet?

Visszafelé mindent könnyebb megérteni, a titkokat is. Nagyon ritkán fordult elő, hogy olyan feladatért álltunk sorba, amelyet mások is el tudtak végezni. Kozma Imre atya mellett valószínűleg ezt tanultuk meg. Három mondatban szoktuk összefoglalni Imre atya tanítását: az első, hogy a kereszténység nem elmélet, hanem gyakorlat, a második, hogy a szeretet sok bűnt eltakar, és a harmadik, hogy kockázatvállalás nélkül nincs haladás. Ha mindig mérlegelünk, soha nem fogunk elindulni – de kockázat lehet az is, hogy nyerhetünk-e energiát a folytatáshoz ott, ahol a többiek megtorpannak. Elsőre ugyanis többnyire megoldhatatlannak látszó, nehéz kérdések ragadtak meg bennünket. Amikor fiatalon elkezdtük, a hősiességet igénylő kérdések tűntek izgalmasnak. Ezért is maradtunk nagyrészt ezen a vonalon. Idővel persze nagy intézményi rendszerré nőtt a Máltai Szeretetszolgálat, de az előrelépések valahogy mindig a megoldhatatlannak látszó kihívások irányába vittek. Azt láttuk, hogy a kibogozhatatlanul nehéz helyzetekben csak diagnózis alapján lehet lépni, és ezt a megközelítést sokan vallják már. Olyan ez, mint a mentős munkája: a sérülés határozza meg, mit kell tennie. Van az országban 300 olyan település, ahol sérült a helyi társadalom, ahol nem működnek a dolgok. Ki kell derítenünk, mi az oka az eltérésnek, vagyis diagnózist kell felállítani. Tulajdonképpen ugyanazt csináljuk, mint a balesethez induló mentő, bár a mi esetünkben az események nem annyira látványosak, a társadalmi sebek lassan gyógyulnak.

MAI MEDITÁCIÓK

Bogdán József: Cigányság, árvaság, papság

EGYHÁZ A VILÁGBAN

Balogh Győző János: A cigányok közötti misszió hazánkban

KRITIKA

Pataky Adrienn: Balla Zsófia: A darázs fészke. Értekező líra
A „darázsfészekbe nyúl” kifejezés olyasmire utal, amit kár megbolygatni, amit fájdalmas szóba hozni, mégis szükséges. „Szokatlanul nehezemre esik erről beszélni” (11.) – írja Balla Zsófia a kettős létről, dupla identitásról: a szülőföld (Kolozsvár) és a lakóhely (Budapest) dichotómiája, az otthon és itthon kérdése („Kolozsvár a megtartó föld, Budapest az éltető levegő.” 11.), Erdély bűntudattal terhelt elhagyása („nem érzem-e magam hazaárulónak?” 17.) évek múltán is „maró téma”. De nem ez az egyetlen darázsfészek a tárgyalt kötetben, a magánéletről való beszéd is feltépett sebeket eredményez (elsősorban a román diktatúra alatt átélt lelki és fizikai sérelmekről), s az irodalompolitikai viszonyok, a költőtársak megítélése is darázsfészek: korántsem problémamentes. A darázs fészke Balla Zsófia első esszékötete, ám egy érett szerző több évtizedes munkájának összegzése, számvetése.

SZEMLE

Lukács László: Bángi-Magyar Anna (szerk.): „Szolgáljatok az Úrnak örömmel!”

Cigánypasztorációs kézikönyv
Görföl Tibor: Balogh Győző János: A cigányarcú Jézus
Lázár Kovács Ákos: „Ne félj, a tél meg fog gyötörni”.

Válogatott írások szegénységről, cigányságról, kirekesztettségről
Borsodi Henrietta: Lőrincz Teréz: Dél
Bonivárt Ágnes: Babits Mihály: Riportok, interjúk, nyilatkozatok, vallomások

A szám teljes tartalma a megjelenés után hat hónappal érhető el honlapunkon.

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés