A vallás és gazdaság kérdéskörét Max Weber korszakos művei – A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme (1904–1905) és a Világvallások gazdasági etikája (1920) – állították az érdeklődés homlokterébe. Weber és nyomában számos szociológus és közgazdász azt kutatta, hogy a különböző vallási rendszerek miként hatnak a gazdasági fejlődésre. Az összefüggés nem teljesen egyértelmű, de az bizonyos, hogy a kapitalizmus különféle változatainak kialakulásában jelentős szerepet játszottak a nagy világvallások eszméi.

Kevésbe kutatott terület, hogy a vallási és/vagy spirituális eszmék miként befolyásolják a gazdaság működését a gazdasági szervezetek és az egyének szintjén. Előnyt vagy hátrányt jelent, ha a gazdasági szervezetek, illetve annak vezetői és alkalmazottai vallási és/vagy spirituális értékeket is figyelembe vesznek a működésük során – a gazdasági racionalitás követelményei mellett?

A kérdés nem triviális. A gazdasági racionalitás a főáramú közgazdaságtani paradigmát követve materialista és individualista értékelveket testesít meg, míg a vallási-spirituális értékelkötelezettség hátterét transzcendens, nem-materialista világszemlélet adja. Tematikus összeállításunk tanulmányai azt vizsgálják, hogy miként járulhatnak hozzá a vallások és a spirituális tradíciók gazdasági koncepciói a gazdasági működés ökológiai, etikai és humán megújításához. Az antropocén korszak problémái – a klímaváltozás, a biológiai sokféleség vészes csökkenése, az ökorendszerek összeomlása, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése és a jóléti deficitek felhalmozódása – olyan megoldásokat követelnek meg, amelyek túlmutatnak a materialista és individualista gazdasági modelleken. Ebben a szellemi útkeresésben nyújthatnak segítséget a gazdasági spiritualitás innovatív eszméi és jó gyakorlatai.

A Katolikus Egyház társadalmi tanítása a társadalmi élet minden területére kiterjed – azonos pilléreken nyugvó, holisztikus rendszert alkotva, így a gazdasági élet, az üzleti tevékenység, a vállalkozási és menedzsment kérdések is fontos részét képezik ennek a tanításnak. Jelentősége messze túlmutat az egyház híveinek orientálásán, és éppen az utóbbi évtizedekben jelentősen erősödött hatása, például olyan konzultációs folyamatokban, mint a Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezmény (COP 21) aláírása, melyben jelentős szerepet töltött be Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikája.

A Katolikus Egyház társadalmi tanításának meghatározó jellemzője, hogy a változó világ és az egyház párbeszédéből születik, lényegét tekintve társadalomerkölcsi tanítás, „az emberi együttélés és a társadalom egészét átfogó rend, normarendszer (erkölcsteológia)”. Egy nyitott, fejlődő rendszer, amely alternatív megoldásokat nyújt egy-egy gazdasági, társadalmi, politikai helyzetre a keresztény hit alapján. Alkalmas kiindulópontként szolgál számos vallásközi és interkulturális kezdeményezés számára, melyek közül a legutóbbi időszakban a gazdasági élet területén az egész világot behálózó, fiatal generációk ezreit megszólító, Assisi központtal működő The Economy of Francesco (2022) rendezvénysorozat emelhető ki.

A mai globalizált világban a kontinensnyi nagyságú India az egész emberiséget is sújtó ökológiai, társadalmi, gazdasági válságokkal szembesül. A fejlett országokhoz hasonlóan India is hozzájárul a globális éghajlatváltozáshoz: az 1950-es évek óta növekvő mértékben túlhasználja a rendelkezésére álló természeti erőforrásokat, az ország ökológiai lábnyoma 2018-ban háromszorosa volt biokapacitásának. E problémák hátterében a modern, materialista értékek által uralt, piac- és növekedésközpontú, rövid távú haszonmaximalizálásra törekvő gazdasági és pénzügyi rendszer, illetve a fenntarthatatlan termelési és fogyasztási minták fedezhetők fel.

India az 1991-es gazdasági válságig protekcionista gazdaságpolitikát folytatott, a pénzügyi nehézségekből való kilábaláshoz azonban meg kellett nyitnia és liberalizálnia kellett a gazdaságát. A szabadpiaci rendszer meghonosodása után India mára a világ egyik leggyorsabban növekvő gazdaságává vált. A globalizált piacok által irányított gazdasági erők és folyamatok azonban szöges ellentétben állnak a több ezer éves indiai spirituális értékekkel és etikával. Erre az értékkonfliktusra és a hindu éthoszra épülő sajátos indiai menedzsmentmodell hiányára hívta fel a figyelmet S. K. Chakraborty (1940–2018), a Kalkuttában működő Indian Institute of Management keretei között létrehozott Management Centre for Human Values alapítója. Hangsúlyozta, hogy a jelenkori India problémáira a spirituális hagyományok megerősítése, a magasabb rendű emberi értékekre és a hindu éthosz modern képviselőinek (Rabindranáth Tagore, Szvámi Vivékánanda, Mahátma Gandhi, Sri Aurobindo) a tanításaira épülő vezetési stílus és módszer nyújthat megoldást.

A „buddhista ökonómia” kifejezést Ernst Friedrich Schumacher angol közgazdász alkotta meg az 1960-as évek végén. Úgy érvelt, hogy a buddhista életfilozófia gazdaságban történő alkalmazása megszüntetheti a modern nyugati közgazdaságtan metafizikai vakságát (metaphysical blindness) – azt a materialista logikát, amely szerint mindennek az értékét azzal mérjük, hogy az hasznos és nyereséges-e.

Schumacher A kicsi szép című könyvében buddhista szempontból vizsgálta meg (i) a munka szerepét, (ii) a közgazdaságtan vezéreszméit, valamint (iii) a természetes erőforrások felhasználását. Buddhista megközelítésben a munka nem szükséges rossz, hanem az emberi képességek fejlesztésének, valamint az együtt-munkálkodásnak a lehetősége, és az emberi élethez szükséges javak és szolgáltatások előteremtése. A buddhista közgazdaságtan vezéreszméi az egyszerűség és az erőszakmentesség, amelyek a gazdasági életben elősegítik a lokalizációt, vagyis a helyi szükségletek helyi erőforrások felhasználásával történő kielégítését. A buddhista megközelítés különbséget tesz a megújítható és a nem megújítható természeti erőforrások között és csak a megújítható erőforrások felhasználását (vagy legvégső esetben a nem megújítható erőforrások körültekintő felhasználását) tartja elfogadhatónak.

Schumacher célja a közgazdaságtan metafizikai vakságának megszüntetése volt, amelynek megvalósításához a buddhizmus megfelelő etikai keretet szolgáltatott. Elismerte azonban, hogy bármelyik vallási és spirituális hagyomány alkalmas lehet arra, hogy biztosítsa a közgazdaságtan etikai alapjait és lehetővé tegye az erények gazdasági életben történő megvalósítását.

Schumacher úttörő munkássága óta a buddhista közgazdaságtan jelentős kutatási területté vált. Egy olyan megközelítés lett, amely keleti és nyugati tudósok munkásságán keresztül a főárambeli, materialista gazdasági megközelítés alternatívájává fejlődött.

Érdemes elgondolkodni azon, hogy a huszadik század főbérlője, a félelem, mindmáig nem lett részletes elemzések tárgya. Ez talán azért van így, mert senki sem akar visszatérni megalázó élményeihez, és a félelem bizony megaláz. Különben elég sok válfaja van, mindegyikről külön kellene szólni.

Háborúban a félelem egyszerűen csak hősiesség kérdése. Minden katona fél, de a legjobbak akaratereje legyőzi a félelmet. Emberi fajtánk könnyelmű: szüntelen nemzi a gyerekeket, akik aztán elfoglalják a háborúban elesettek helyét; mégis fel kell tenni a kérdést, vajon nem túl nagy-e a veszteség, amikor annyi bátor ember harap földbe. Vajon a harcmezők, ahol a hozzájuk hasonló hősök elleni harcok elesettjei fekszenek – németek, franciák, angolok, lengyelek, ukránok, oroszok milliói – nem intenek-e arra, hogy megkérdezzük: milyen hatással van az élőkre a legjobb gének megfogyatkozása? Erre Jerzy Stempowski hívta föl a figyelmet, megállapítván, hogy Európa más lett volna, ha potenciális vezetői (a franciáké éppúgy, mint a németeké, vagy az angoloké) nem pusztulnak el [az első világháborús] tömegmészárlásban.

Más volt a félelem egy sztálini uralom alatt lévő országban, illetve a hitleri uralom éveiben. Az előzőbe épp hogy belekóstoltam Vilnóban (a mai Vilniusban) 1940-ben s ez elég volt ahhoz, hogy elbeszélésekből és történetekből újjáteremtsem a várakozás félelmét, hogy nem jönnek értünk azok kora reggel. A lakosság egész rétegeit vitték el orosz lágerekbe olyan listák alapján, amelyekben a helyi feljelentések is szerepet játszottak, illetve vitték egyénileg is, a letartóztatás és az „ítélkezés” után. Ha nem szöktem volna meg Vilnóból 1940 júliusában, nem hiszem, hogy visszautasíthattam volna, hogy írjak a Vilnói Pravdába, ami azért is valószínű volt, mivel társaim a „Żagary” csoportból ezt tették. Hogyan ítéljem el őket, ha egyszer az emberek jobban rettegtek a deportálástól, mint a haláltól?

Amikor Thomas Reese SJ, az America akkori főszerkesztője megkért, hogy írjak arról, miben különbözik az egyház első és második évezrede, könnyűnek találtam a feladatot. Egy dologban ugyanis markánsan eltért egymástól a két korszak: abban, hogy a második évezred egyházában a pápák központi szerepet töltöttek be. A pápák ugyanis olyan hatalmat gyakoroltak és olyan szerepet játszottak, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az előző századokban.

Ezt a jelenséget jobb híján az egyház pápaivá válásának nevezhetjük. Bocsánatot kérek e fogalmi újításért, de olyannyira találónak tartom, hogy kitartok mellette. Nagyon röviden: a nyugati egyház pápaivá vált, a katolikusok pedig pápahívők lettek. A fejlődés folytán így egy kizárólagosan felülről lefelé irányuló és hierarchikusabb egyházi struktúra jelent meg, szemben a korábbi, zsinati és kollegiálisabb móddal. Ez a folyamat egészen a közelmúltig, leginkább a II. Vatikáni zsinatig és Ferenc pápáig megkérdőjelezhetetlen maradt.

A pápaivá válás folyamatának okai sokrétűek, összetettek és elválaszthatatlanul összefonódtak a nyugati társadalom-, politika- és kultúrtörténet általános fejlődésével. Még olyan látszólag egymástól független jelenségek is szerepet játszottak, mint a 20. században a rádió, a televízió és a repülőgép feltalálása.

Mindazonáltal a folyamat néhány legfontosabb és legjellemzőbb lépése maguknak a pápáknak a közvetlen intézkedéseiből fakadt, ők voltak valójában e változás legfontosabb szereplői. Három olyan nagyobb horderejű pápai elképzelést figyelhetünk meg, amely a legnagyobb mértékben hatott e változásra: a világi uralkodók letételére, Krisztus helytartóságára, valamint a tévedhetetlen tanítói hatalomra való igény.

Milyen benyomásokat szereztek a teológiai képzésről, a hallgatókról és a magyar egyházról?

Nagyon örültünk a Pázmány Egyetem meghívásának, és jó szívvel jöttünk Budapestre, alkalmat találva arra, hogy a helyszínen kapcsolatot teremtsünk kollégáinkkal, és előadásokon, beszélgetéseken keresztül betekintést nyújtsunk munkánkba és gondolkodásmódunkba. A Pázmány Egyetemen teljes jogú teológiai karral találkoztunk, amely a Sapientia christiana által a teljes katolikus teológiai képzéshez előírt összes teológiai tárgyat felöleli, és amely a katolikus teológia tárgykörében doktori és habilitációs joggal is rendelkezik. Az előadásainkon részt vevő hallgatókról az volt a benyomásunk, hogy érdeklődéssel és nagy figyelemmel követték az előadottakat, néhány esetben pedig igazán elgondolkodtató kérdéseket tettek fel, amelyekre igyekeztünk válaszolni. A németországi római katolikus egyház jelenlegi helyzetével ellentétben a magyar egyházról az volt a benyomásunk, hogy az egyházias meggyőződés és az egyházi hitgyakorlat nagyfokú homogenitása a feltűnően sok fiatal hívő között is élő, melyet tolerancia és kiegyensúlyozó pragmatizmus jellemez. Ezt a benyomást csak megerősítették a magyarországi római katolikus egyháznak azok a nagyon barátságos és segítőkész képviselői, akikkel alkalmunk volt megismerkedni. Velük folytatott beszélgetéseink reményt adnak a keresztény filozófia területén való jövőbeli együttműködésre.