„Köztetek ne így legyen” – figyelmeztette egymással versengő tanítványait Krisztus. Valószínű, hogy figyelmeztetése nem csupán a hatalmi viszonyokra és a hatalmi pozíciók utáni vágyra vonatkoztatható, hanem a keresztények közötti kapcsolatokra általában is, mindarra, ahogyan Krisztus tanítványai megszervezik az életüket és egymáshoz fűződő viszonyukat. Sajnos az újszövetségi idők óta az igazi áttörés még nem történt meg e téren. Mindenesetre az elismerés struktúrái sem jelenthetnek kivételt a krisztusi szabály alól. Miért ismerünk el valakit keresztény kontextusban, miért tartjuk jelentősnek és fontosnak, mit vagyunk készek kiemelni alakjával és életútjával kapcsolatban? Oly magától értetődőnek tűnik, hogy a teljesítményeit, az eredményeit, azt, amit elért és végbevitt, hogy talán fel sem merül másféle értékelési rendszer. Lukács László, aki február 25-én elhunyt, életének 86 éve alatt sokrétű eredményeket ért el, amelyekről sokan és sokféleképpen megemlékeztek az elmúlt hetekben, és lapszámunkban is megemlékeznek róluk sors- és pályatársai. Már önmagában az is kivételes teljesítmény, hogy harmincöt éven át, 1984-től 2019-ig vezette a Vigilia munkálatait.

Ábrahám áldozatának, Izsák megkötözésének történetét (Ter 22,1–19) szeretném bemutatni egyházatyák értelmezésében és szentek, különösen Avilai és Lisieux-i Szent Teréz, illetve Szalézi Szent Ferenc misztikus tapasztalatainak fényében. Arra keresem a választ, hogy miként vetíti előre a történet Krisztus szenvedését, egyszersmind hogyan fejezi ki az emberi lélek megpróbáltatásait az Isten felé vezető úton. Ezt a bibliai szakaszt számomra jól megvilágítja egyetlen kijelentés: „Mert nem az áldozat kell nekem, hanem a szeretet, nem az égő áldozat, hanem az Isten ismerete” (Oz 6,6). Ábrahám szerette annyira Istent, hogy akár egyetlen gyermekét, az ígéret gyermekét is feláldozta volna, hiszen tudta, hogy az Atya, aki megígérte neki, hogy általa teszi őt nagy néppé, nem fog saját magának ellentmondani. Nem úgy nézek Ábrahámra – és Izsákra sem – mint „ideális” bibliai hősre, aki érzelmek és belső vívódások nélkül követte az Úr parancsát, hanem mint aki teljes szívéből szerette az Atyát, és minden érzelmi hullámzásának, nehézségének, kísértésének ellenére megtette, amit Isten kért tőle, ahogy Jézus is teljesítette az Atya akaratát.

„Mikor az Úr nagyobb kegyelmeket kezd adni a léleknek, annak sokat kell szenvednie.” A bibliai fejezet címe a megszokott – „Ábrahám áldozata” – helyett az is lehetne, hogy „Ábrahám szenvedése”. A Biblia így kezdi a szöveget: „Ezek után az események után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot… (Ter 22,1).” Az esemény, amelyre a szöveg utal, a pátriárkának tett isteni ígéret volt: nagy nemzetté lesz, mégpedig éppen Izsák által. Úgy gondolom, Ábrahám nem bírta volna ki a célig, addig, hogy ott áll kezében a késsel, ha nem kap előtte biztos ígéretet az Atyától és kegyelmet a kitartásra. Avilai Szent Teréz ezt úgy írja le az Istenbe szerelmes lélek kapcsán, hogy Isten megsebezte szerelmével a lelket, és azután különböző megpróbáltatásoknak teszi ki, s hagyja, hogy a vágy a Vele való egyesülésre egyre jobban erősödjön a lélekben. „[…] a léleknek ugyancsak szüksége volt arra a kóstolóra, amit belőle kapott, mert különben nem lett volna képes mindazt elviselni, ami rá vár.”

„Többnyire közömbösen vesszük tudomásul egy-egy közismert személyiség halálhírét, hiszen szinte minden napra jut az ilyesmiből. Olyanok esetében, akik régebb óta eltűntek a nyilvánosság elől, de hosszú öregkort értek meg, netán elröppen a »Nem is tudtam, hogy még él« megjegyzés is. Olyankor riadunk csak meg, ha egy-egy tömegkatasztrófáról érkezik hír, főleg, ha az a közelünkben történik. Igazán félelmetes és megrendítő valósággá azonban csak akkor válik a halál, amikor magunknak kell szembenéznünk vele: akár saját »végső óránk« közeledtével, akár szeretteinkért aggódva, rettegve attól, hogy elveszíthetjük őket. Ahogy Babits Mihály jajdul fel, amikor megtudja: a rák megtámadta a szervezetét: »Ó jaj, meg kell halni, meg kell halni!« (Lukács László: A halál: az élet tanítója. Vigilia 75 [2010/11], 805.).

Ezeket a kemény, de igaz mondatokat Lukács László atya írta le korábban a Vigiliában. Nincs értelme magyarázni, ez az élet, a távozás, a feledés kíméletlen törvénye, és tükrözi saját felületességünket is, miként vagyunk érzéketlenek mások halálára.

Lukács László atya számos adományai közül fényes ajándékai közé tartozott hosszú életen át élő hite és intelligenciája. Hosszú évtizedek testvéri, baráti és munkatársi kapcsolatában ez a megajándékozottsága kézenfekvő valóság és tapasztalat volt számomra, és azt gondolom, hogy sokaknak, akik vele bármilyen kapcsolatban voltak. Ezt a hitet és beérett, bölcs intelligenciáját tapasztaltam utolsó találkozásunk során és hozzám írt utolsó levele alapján is. 2022 őszén meglátogattam. Hogy barátom gyöngeségével vissza ne éljek, egy órára terveztem a látogatást, kurta egy órában tekintettük át közös múltunkat és azt is, hogy – szerinte – még mit kellene tennem. Örömteli közös emlékezés volt annak a tudatában is, hogy mindketten tudtuk: búcsúzunk. A találkozás után egy-két hónapra érkezett levele. A megszólítás után a kétszerkettő józanságával és egyszerűségével ezt írja: „Kérlek, ne döbbenj meg e levél olvastán. Egészségi állapotom ugyan elég rossz, de közvetlen halálveszély nem áll fenn. Mégis igyekszem mindent úgy elrendezni, hogy halálom esetén egyértelmű legyen, kinek mi a teendője, s így minél kevesebb gondot okozzak környezetemnek.” Ezt követően leírta, miként gondolta temetését, majd ezzel a pár sorral zárta amúgy sem hosszú levelét. „Asztrik, nagyon köszönök neked mindent, sok mindent csináltunk együtt, de az eredményeknél fontosabb volt számomra az a barátság, amely összekötött bennünket. Remélem, Te jól vagy, bár fölötted is múlnak az évek, igaz, egy évtized késéssel. A régi szeretettel ölel, Laci.”

Lehet, hogy az elmúlt bő húsz évben volt néhány olyan időszak, amikor a Nyugat Oroszországgal szemben tanúsított nagylelkűbb és megfontoltabb viszonyulása az orosz geopolitikai érdekek pozitív felmérése iránt mutatott fokozottabb készséggel együtt esetleg gátat szabhatott volna annak a katasztrófának, amelynek ma tanúi vagyunk. Lehetetlen megmondani. Jelenleg azonban az Oroszország „vértanúságáról” szőtt narratíva diadalmaskodik, amelynek értelmében mindenki mást már előre meg kell büntetni azért, mert istenkáromló szenvedéssel akarja sújtani a Russzkij mir krisztushordozó népét, mégpedig azért, mert gyűlöli, hogy az oroszok hűségesek maradtak az isteni rendhez. Ennek a narratívának meg kell birkóznia néhány olyan realitással, amely igencsak komoly gondokat okoz neki. Ukrajnát például határozottan az orosz világ részének, az orosz területeket beragyogó ortodox világosság forrásának tartja, ám azt feltételezi, hogy Ukrajna eladta magát az idegeneknek, s ezért meg kell menteni önmagától. Ennek értelmében Ukrajna elkövette azt a végzetes hibát, hogy úgy vélte, az ortodoxia megőrzése társadalmi és ideológiai pluralizmus mellett is lehetséges. Kirill patriarcha megszállottan emlegeti az ukrán városokban tartott melegfelvonulásokat, ami annak a jele, hogy attól fél, az ortodoxia pragmatikus békét köthet a tőle idegen modernitással, mintha ez a fajta fegyverszünet eleve elárulná a kinyilatkoztatott igazságot. Az ideológusok szempontjából csak ront a helyzeten az a kétségbevonhatatlan tény, hogy az ortodox vallásgyakorlás mértéke Ukrajnában számszerűen nagyobb, mint Oroszország jelentős részén: ettől csak még fontosabbnak tűnik, hogy megmentsék az orosz hit bölcsőjét és a sebezhető (ukrán) orosz hívőket a nyugati romlástól, mert ez a szent terület nem válhat megszállt kiszögelléssé az egész világ Oroszország ellen vívott háborújának keretei között.

Az isteni természetű Ige megtestesülését megvalló keresztény hitnek kezdettől fogva komoly ellenvetésekkel kellett szembenéznie. A „testben eljött és a testben lévő Istenről” szóló beszéd botrányosnak hatott. A keletkezetlen, örök, tökéletes, változatlan, egyszerű természetű Isten hogyan szállhat alá a keletkezett, időbeliségnek alávetett, gyenge, változékony, összetettségben fennálló emberi természetbe, sőt emberi testbe? Ez lehetetlennek és Istenhez méltatlannak látszott. Ebben a helyzetben a 2. századi apologétáknak a megtestesülés csorbítatlan igazságáért két oldalon is síkra kellett szállniuk az olcsó és hamis „megoldások” ellenében. A doketizmus képviselőivel szemben határozottan állították, hogy Krisztusnak a mi emberi testünkhöz hasonló, valóságos emberi teste volt. A pogány világból érkező kritikákra válaszolva hangsúlyozták, hogy a megtestesülés során nem változott meg az Ige isteni természete, nem lett rosszabbá, s nem veszítette el eredeti tökéletességeit.

A megtestesülés igazságával szembeni kritikák sorában újabb ellenvetésként jelentkezett az isteni természet végtelenségét és az emberi természet korlátozottságát egymással szembeállító nézet. Nüsszai Gergely Nagy kateketikus beszédében ezt így adja vissza: „Ezzel állnak elő: az emberi természet kicsiny és korlátozott, az isteni természet határtalan. Hogyan fogadhatná magába a kicsi a végtelen nagyot?” Minden bizonnyal nem véletlen, hogy éppen Nüssza püspöke említi az isteni végtelenség és az emberi végesség ellentétére alapozott kritikát, hiszen Gergely volt az, aki Eunomiosz ellen folytatott vitájában következetesen az isteni természet értelmezésének vezéreszméjévé tette meg a végtelenség és a határtalanság (apeirosz, aorisztosz) isteni attribútumát, s a keresztény teológia történetében elsőként döntő ontológiai és ismeretelméleti jelentőséget tulajdonított az isteni végtelenségnek. Gondolkodásában a végtelen/véges fogalompárnak ugyanolyan döntő szerepe van, mint az ariánusok elleni viták során már a korábbi szentháromsági teológia (Athanasziosz) által kidolgozott teremtetlen/teremtett, vagy a keletkezetlen/keletkezett fogalompárnak; mindegyik Isten és a világ közötti alapvető ontológiai különbséget fejezi ki. A végtelen/véges ontológiai különbsége miatt Isten lényege, vagyis az, ahogyan Isten önmagában van, felfoghatatlan marad az ember számára.

Amikor Roberto Bolaño Távoli csillag című kisregényében alteregójával, Arturo B-vel íratja meg azt a könyvet, amelyet az olvasó a kezében tart, azt mondja a narrátor: „[n]ekem mindössze annyi volt a szerepem, hogy időnként italt hoztam, belenéztem egy-egy könyvbe és vitatkoztam Arturóval meg Pierre Menard egyre élőbb kísértetével, hogy kell-e annyi ismétlés”. A bolañói szöveguniverzumban megtalálható számos borgesi intertextus, a városi labirintusok, a megkettőződő szereplők – Carlos Wieder és Alberto Ruiz-Tagle, a hol egyforma, hol meg épp egymással ellentétes Garmendia ikrek, Hans Ritter és Benno von Archimboldi – vajon kívül vannak-e vagy belül, részei-e még (vagy már) a borgesi végtelennek? És része-e ennek a végtelennek az argentin Ricardo Piglia eltűnt városa? Hát Darvasi László lojangi kutyái, a világirodalom megannyi „borgesi”-nek mondott prózaműve? Van-e a végtelennek kezdőpontja, vannak-e határai?

Borges végtelenje beférhetne akár két vaskos könyvtábla közé, mondjuk úgy, mint a Homokkönyv című elbeszélésben, amelyet Guillermo Martínez argentin író-matematikus a nulla és egy között található számok univerzumának példájaként említ, ahol – csakúgy, mint a novellabeli homokkönyvben – két szomszédos szám, két szomszédos könyvlap között mindig találhatunk egy újabbat. Martínez úgy értelmezi, hogy a könyv elülső borítója lenne a nulla, a hátsó pedig az egy, a kötet megszámlálhatatlan oldala pedig mindazok a törtek, amelyek e két szám közé beékelődnek. Ha a Homokkönyv analógiáját használom a borgesi végtelenről való gondolkodáshoz, akkor határait az életmű kezdő- és végpontja, első és utolsó oldala között, tehát szigorúan a Borges által írott lapokon kell keresnem. Erről a végtelenről Ana María Barrenechea már 1956-ban részletes tanulmányt írt, amelyben sorra veszi az argentin szerző olyan írásait, amelyben a végtelen valamelyik aspektusáról esik szó. A tanulmány legérdekesebb része a borgesi nyelvhez kapcsolódik: Barrenechea összegyűjti azokat a szavakat (jobbára melléknevek, jelzők tartoznak ide), amelyekhez a végtelenség asszociációja kapcsolódik a borgesi életműben. Listáján szerepel a többi közt a tágas (vasto), messzi (remoto), hatalmas (enorme), óriási (desaforado), halhatatlan (inmortal), tág (dilatado), szakadatlan (incesante), mély (profundo), utolsó–utolsó előtti (último–penúltimo), elveszett (perdido, extraviado), fáradt (cansado, fatigado), vagy épp a szédítő (vertiginoso).

Jól föladtam magamnak a leckét, amikor Gergely Ágnes Rekviem egy mézmadárért (1984) című versét választottam. Egyre kevésbé értem, hogy miről beszél, és egyre szebbnek, lenyűgözőbbnek tartom, ahogyan beszél. A versek címe általában jelzi a költemény tárgyát, de vajon így van-e ez itt is? A mézmadár a lexikon szerint veréb méretű, szép színes madár, főleg Ausztráliában és Óceániában honos. Nektárt nyalogat a virágokból, és monogám párkapcsolatban él. A vers azonban nem őróla szól, a mézmadár itt metafora vagy allegória, talán valakinek a megnevezése, megjelenítése. Vagy elfedése. Nem is szerepel a madár egészen az utolsóelőtti versszakig (csak a szárnya a 2/2. sorban), de benne van a címben, ami eléggé hangsúlyossá teszi a jelenlétét. Vagy inkább a hiányát, hiszen ez a vers rekviem: gyászmise, amit halottakért mondanak. A negyedik szakaszban háromszor szerepel a „vég” szó, és – ami sajátos módon még fenyegetőbb – a hetedik-nyolcadik szakaszban négyszer szerepel az „élhetsz”.

A vers csábító, hosszú és titokzatos. Azt írja: „Megtagadom az Ómagyar Mária-siralmat”. Ez tragikus hangvételű, súlyos mondat (mint egyébként minden „Megtagadom a…” kezdetű kijelentés). Mit tagad meg a költő voltaképpen? A Mária-siralom a legrégebbi fönnmaradt magyar nyelvű költemény, ha tetszik, minden magyar versek ősanyja: megtagadja tehát a magyar költői hagyományt, a magyar költészetet? Ahogyan Thomas Mann visszavonta Beethoven IX. Szimfóniáját? (Mann egy regényalakja szájába adja a mondatot, de attól még az övé a gondolat.) Vagy korántsem erről van szó, és Gergely Ágnes a fiát sirató anya gyászát, ezen keresztül minden női gyász fájdalmát vonja vissza? Teszi ezt egy olyan versben, melynek címében a Rekviem szerepel, s amely eddig a pontig valakinek – egy társnak? barátnak? férjnek? – elvesztését látszott kerülgetni. De aztán fordul a kocka: a Beszélő a saját haláláról beszél a Megszólítottnak: „Élsz? s én meghaltam?” – és az utolsó felszólító módú ige: „Ne sirass el.” Ki az, akiről kérdezi, hogy meghalt-e? A mézmadár? A Megszólított? A Beszélő?

Dicsőítés – a kontempláció gyermeke

Minden hívő ember olykor-olykor elgondolkodik azon, vajon mi vár majd rá a mennyben. Jézusnak az Evangéliumban adott válasza szerint úgy fogunk majd ott „lenni”, mint „Isten angyalai a mennyben” (Mt 22,30), akik, a Biblia utolsó irata, a Jelenések könyve jövendölésében szünet nélkül dicsérik-dicsőítik Istent (4,8).

A dicséret/dicsőítés az emberek egymás közti kommunikációjában mindig a viszonosság elvén működik: ha megdicsérünk valakit, dicséretünk egy vele átélt pozitív tapasztalat hatására születik meg, és minél erősebb bennünk e tapasztalat hatása, annál intenzívebb és gyakoribb az emiatt érzett öröm kifejezése, vagyis a dicséret. A dicséret-dicsőítés forrása tehát valami jónak, szépnek, értékesnek a felfedezése, felismerése, és az ettől való megérintettség.

Az angyalok szünet nélküli istendicsérete mögött Isten végtelen és csodálandó látványának élménye áll, hiszen „ők mindig látják a mennyei Atya arcát” (Mt 18,10), és „arcának dicsőségét szemlélve szüntelenül dicsérik őt”. A szentmise liturgiájának imént idézett mondatában az angyalok „dicsőséget” látnak/szemlélnek Istenben (a szöveg latin eredetijében: vultus tui gloriam contemplantes), és erre válaszolják szünet nélküli dicsőítésüket (te incessanter glorificant). A dicséret-dicsőítés tehát a szemlélődés, a kontempláció gyümölcse, amelyről az angyali léten gondolkodva értjük meg, hogy elsősorban nem egy imamód, hanem sokkal inkább egy habitus, mentalitás, élet- és létmód.