A következők során „a hatalom megtéréséről” szeretnék beszélni, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy mindaz, amit az elmúlt tíz évben Ferenc pápa végbevitt, nem csupán az egyházi tekintély és az egyházkormányzat reformját jelenti, hanem annál mélyebbre hatol. Reformjai olyan átalakulási folyamat eredményeiként érnek be, amely az árral szemben halad, mert a hatalomról alkotott evangéliumi felfogáshoz tér vissza. Ferenc arra törekszik, hogy ismét szerephez jusson az egyházban a szeretetből végzett szolgálatban, a ministeriumban gyökerező hatalom, és ne a potestas, a jogi alapokon nyugvó tekintélyhez kapcsolódó hatalom legyen a mérvadó.

Ferenc pápa kezdettől ezt a célt tűzte ki maga elé, és már 2013-as beiktatási miséjén „bejelentette”, hiszen homíliájában pontosan arról beszélt, hogy a hiteles hatalom nem más, mint szolgálat. Ezt követően eltökélten és türelmesen haladt előre ezen az úton, arra törekedve, hogy meggyökereztesse ezt a fajta reformot az egyház életében, először a Vatikánban, majd a püspöki szinódusban, most pedig szinodális megtérésre híva az egész egyházat. Ez a három reformfolyamat napjainkban összeér egymással, és rendkívül heves ellenkezést vált ki, ami annak jele, hogy valóban hatást kezdenek kiváltani. Amit idén Rómában láthattunk (a januári lázadások), pontosan ezt jelzi. Megdöbbentő, hogy a tiltakozások maga a pápai kormányzás ellen irányulnak.

„Tapasztalatból szólok hozzátok: a hitnek köszönhetően találtam meg álmaim forrását, és azt az erőt, melyekkel [sic!] álmaimat meg tudom valósítani” – Ferenc pápa önvallomása rávilágít a hit és az álmok közötti szoros összefüggésre, amely meghatározza gondolkodásmódját, egyházértelmezését, és ebből eredően azt a küldetéstudatot, amely nem pusztán személyes spirituális vonást, egyéni specifikumot jelent, de kihat a katolicitás mind elvi, mind gyakorlati megragadásának mikéntjére is. Jelen írásunkban arra teszünk kísérletet, hogy feltérképezzük az álmok szerepét a pápa teológiájában, egyházfői megnyilatkozásaiban, s utunk végén eljussunk a „láthatatlan városba”, amely újfajta módon állítja elénk az egyházat és az emberiséget – önnön látható határain túl is.

1. Az álmodó Isten

Az álom mint az emberi psziché valósága természetesen csak analóg módon vonatkoztatható Istenre, aki nem alszik (vö. Zsolt 121,4). Az „Isten álma” szóösszetétel ezért nem szerepel a Bibliában, ám idővel mégis polgárjogot nyert lelkiségi és hittani irodalmunkban. Ugyan antropomorfizmus, mégis alkalmas annak kifejezésére, hogy a Mindenható már a teremtés konkrét aktusa előtt elgondolással, egyfajta személyes előképpel, „álommal” bírt mindarról, ami a teremtett világban, annak rendjében és történetében elénk tárul. „Minden gyermek öröktől fogva ott van Isten szívében, és fogantatása pillanatában megvalósul a Teremtő örök álma” (AL 168). Ez az álom pedig mindvégig ott él benne, még akkor is, ha a valóság csak torzultan, csorbult szépséggel képes visszaadni azt. „Isten álmáról” épp ezért fontos és értelmes beszélnünk, hiszen belehelyez minket egy sajátos dialektikus viszonyba. Ha – részben Kierkegaard nyomán – az egzisztenciális dialektika belső feszültségét az ember adott léte és lehetőség szerinti léte között tételezzük, akkor az „álom dialektikájában” ez a feszültség áthelyeződik a személyes spiritualitás szintjére, az önakaratú megvalósultságom és az Isten általi megálmodottságom közé.

Bevezető gondolatok a probléma jelentőségéről

A migráció, az országok és kontinensek közötti külső és belső mozgások okozta krízisek még mindig korunk egyik legsúlyosabb, komplex társadalmi problémáját jelentik. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának legutóbbi, 2022-es jelentése szerint az emberi vagy természeti konfliktusok miatt lakóhelyüket elhagyni kényszerültek száma, először a történelemben, átlépte a 100 millió főt (UN, 2022b), a vallási vagy világnézeti okból üldözöttek száma pedig a 400 millióhoz közelít (Open Doors, 2022). A menekültkérdés tehát napjaink kulcskérdése, és nincs olyan eleme, amely ne állna összefüggésben kritikus geopolitikai folyamatokkal: háborúkkal, emberi és természeti konfliktusokkal, terrorizmussal, globális klímaváltozással. Az International Crisis Group és az Uppsala Egyetem Conflict Data Programjának összegzése szerint a 2010 és 2022 közötti időszakban közel 80 országban zajlott (egy időben vagy némi eltéréssel) valamilyen belső, ember okozta konfliktus. De gondoljunk bele: ez a világ országainak nem sokkal kevesebb, mint a felét jelenti. Az élelmiszerbiztonság kérdésében ugyancsak negatív a rekord: majdnem egymilliárd embernek bizonytalan a másnapi étkezése, közel ötven százalékuk pedig akut élelmiszerbizonytalanságban él. A számok ebben a tekintetben egybecsengenek: ez a közel 500 millió ember mintegy 80 ország lakosságából tevődik össze.

Ez tehát a minket körülvevő világ realitása, amely talán csak a globális Északról tűnik békésnek. Vagy innen se: a 2015-ös menekültválság és az orosz–ukrán háború megmutatta, hogy a globális kihívások nagyon hamar lokálissá válhatnak. A probléma jelentőségénél fogva ezért újra és újra fel kell tennünk a kérdést: mit gondol a migrációs kihívásokról és mit tehet egy jobb világért a világ legnagyobb vallási közössége (kiemelten pedig annak centrális tere), amely közel 1,5 milliárd hívőt számlál?

Azután, hogy Proust 1919-ben a nagyregény Bimbózó lányok árnyékában című második kötetéért megkapta a Goncourt-díjat, köszönőlevelet intéz a zsűri egyik tagjához. A köszönőlevélben a vele szemben ellenséges – és az írót a „klerikális reakció” emberének feltüntető – újságcikkekre is kitér: „Egyszer sem voltam misén elsőáldozásom óta – írja –, de ennek is már jó harminc éve. […] Léon Daudet a megmondhatója, milyen lelkes Dreyfus-párti voltam, első könyvemből még a Cherche-Midi fegyházban raboskodó Picquart-nak is küldtem tiszteletpéldányt. Mondanom sem kell, eszem ágában sincs reagálni a vádaskodásra, amely szerint csak a klerikálisok meg a reakciósok támogatásának köszönhetem a rangos kitüntetést.”

A sajtó, látnivaló, 1919-ben még nagyon jól emlékezett rá, hogy Proust, másfél évtizeddel korábban, az 1905. december 9-i szeparációs törvény vitájában – Dreyfus-pártiság ide vagy oda – az egyházak meg az állam radikális szétválasztása ellen foglalt állást. Az író, nem sokkal azután, hogy Aristide Briand 1904 nyarán nyilvánosságra hozta a vitára bocsájtandó törvénytervezetet, 1904. augusztus 16-án a Le Figaro című napilap hasábjain A székesegyházak halála címen héthasábos cikket közöl a törvénytervezet ellen. Pedig a két elkötelezettség (vagyis a Dreyfus-pártiság meg a szeparáció-ellenesség) kölcsönösen kizárta egymást: a katolikus hívők jó része egyszerre ellenezte a szeparációt, és idegenkedett a hadsereg meg az igazságszolgáltatás tekintélyének megkérdőjelezésétől, míg a perújrafelvétel követelői (köztük az író közeli barátai) az egyházak meg az állam szétválasztásának is lelkes támogatói voltak.

A pápai apostoli utak (mióta a modern korban VI. Pál pápa megkezdte a sort) gyakran esnek kritika alá. Miért pont oda megy a pápa, ahova, miért pont annyi időt tölt ott, és miért éppen azt az embert látogatja meg? Nincs ez másképpen Ferenc pápával sem. 34. apostoli útján Pozsonyban, 2021. szeptember 13-án, hétfőn délután a város – emberi mérce szerint – egyik legjelentéktelenebb helyére látogatott: a peremvidékre, annak is a peremére, egy hajléktalanszállóra. Megtehette volna, hogy egy több száz fős intézményt keres fel, ő mégis úgy döntött, hogy azok közé megy el, akik a legnyomorultabbak, akiket a leginkább kirekeszt a jóléti társadalom. Nem hangzottak el ünnepi beszédek. A legrászorultabbak gondozásának helyet adó épületbe, ahol ágyaiknál a gondozottak várták, csak a szolgáló nővérek kísérték be a pápát. A sajtó munkatársai és a köszöntésére összesereglett emberek kint várakoztak. Így a félórás találkozás során, amely rejtve volt a kamerák elől, megmaradt a lényeg: a Szentatya által a gondozottak számára ajándékba adott idő és figyelem. Éppen ez az a két dolog, amiből sokszor nagyon keveset adunk egymásnak, és főleg azoknak, akikről a társadalom úgy vélekedik, hogy megérdemlik a sorsukat, mert elrontották az életüket.

Ferenc pápa Krisztus földi követeként megállt a hajléktalanok mellett, és figyelt rájuk. Nem tett mást, mint hogy szeretett, azzal a szeretettel, ami a krisztusi szeretet lényege, s amit sohasem tudunk megérdemelni, akármennyire jók vagyunk is. Ferenc pápa olyan embereket látogatott meg, akik úgy érezhették, korábban senki sem figyelt rájuk. Nem oldotta meg a helyzetüket, valószínűleg ma is hajléktalanok. De az élettől, az emberi közönytől, az elhagyottságtól sebzett szívükre jótékony balzsam került. A Szentatya apró gesztusai, a kézfogás, a szemkontaktus megmutatták, hogy csak kőről kőre, embertől emberig tudjuk együtt építeni Isten országát.

Sokan közbevethetik, hogy Ferenc pápa nem tökéletesen végzi a szolgálatát, hibázni is szokott. Igazuk van. Ő maga is elismeri ezt, sőt bocsánatot is tud kérni. És minden alkalommal, amikor teheti, azt kéri: ne felejtsünk el imádkozni érte. Úgy gondolom, ha nem is tökéletesen, de teljesen éli meg szolgálatát. És önazonosan. Ferenc pápa gyermeki lelkülettel, a jelent megélve van köztünk az egyházban, a világban, apró lépéseket megtéve, ezzel is rámutatva Mesterére. Hála legyen érte!

Ferenc pápa üzenetének és cselekvésének mely pontjait tartja a legfontosabbnak?

Nem tudom néhány szóban összefoglalni Ferenc rendkívül összetett üzenetét. De talán azt mondanám, hogy az Evangélium középponti jelentősége a legfontosabb Ferencnél, aki magát az Evangéliumot akarja továbbadni és kifejezni. Ebből fakad az a meggyőződése, hogy az egyháznak missziós természetűnek kell lennie, olyan egyháznak, amely kilép az emberek közé. Vegyük csak Evangelii gaudium kezdetű apostoli buzdítását, amellyel missziós forradalmat akart útra indítani az egyházban, s a világban végzett evangelizációs küldetésének megfelelő formába akarta önteni az egyházat. Szintén fontos megemlítenünk a szegények kérdését, amellyel sokat foglalkozik. Meggyőződése szerint a szegények alkotják az egyház középpontját, és krisztológiai horizonton értelmezi a szegényeket, a Máté-evangélium 25. fejezetében szereplő végidei példabeszéd szerint. És a sor még hosszan folytatható lenne.

E ponton azonban meg kell állnunk, és le kell szögeznünk valamit. Ferenc üzenete erőteljes ellenállásba ütközött, mégpedig kezdettől fogva. Miből fakad ez az ellenállás? Talán szerepet játszott benne a Benedek pápához képest megállapítható stílusváltás, amelyet látva sokan Benedek üzenetét kezdték mérvadónak tartani. A jelenségnek azonban mélyebbre nyúlnak a gyökerei. Az egyház a világ megannyi részén a fáradtság jeleit mutatja, és ami még fontosabb: a klérus számos helyütt semmiféle változást nem akart. Mert minden pápa, aki változtat a dolgokon, azt kéri az egyháztól, hogy változzon meg. Ezért állítható, hogy a katolikusok nem lehetnek tradicionalisták, hiszen olyan hagyomány közegében élnek, amely nyitott a jövőre. Az egyháznak szinkronban kell lennie a pápával, mert ez adja meg a történelemben élő egyház fejlődésének dinamikáját. VI. Pál egyháza úgy növekedett tovább, hogy folytonos volt II. János Pál egyházával: ebben teljesedett ki. És azt sem szabad hinnünk, hogy XVI. Benedek pápasága nem hozott változást II. János Pál pápaságához képest. A katolikus dinamikának pontosan ez a lényege: az egyháznak növekednie kell a történelemben, és a pápával együtt kell növekednie. Rendkívül fontos ez a történelmi folyamat, amely a katolicizmus történelmi hűségének és életerejének záloga. Ferenc komoly ellenállásba ütközött. Néhányan azzal vádolják, hogy túl gyorsan és elhamarkodottan hozott meg bizonyos döntéseket. Én úgy gondolom, hogy a katolikusoknak, a püspököknek, a papoknak azt a kérdést kell feltenniük maguknak: mennyire tettük magunkévá a pápa üzenetét? Mert nemcsak a történelmünk tesz minket katolikussá, hanem azért is vagyunk katolikusok, mert kézzelfoghatóan és érzelmileg közösségben vagyunk a pápával: a mindenkori pápával.

A pápát meglepte, amivel Afrikában találkozott, de az afrikaiak is meglepődtek ettől a pápától, aki nyomornegyedekbe megy el, arcon csókolja az embereket, és hagyja, hogy őt is arcon csókolják, aki egy autóban utazik egy muszlim imámmal és felebarátainak nevezi a nyomornegyedek lakóit. Ferenc pápát meglepte az az örömteli és ünnepélyes hangulat, amely Afrikában fogadta, még a szegények körében is, akiknek (mint később fogalmazott) „üres a hasuk”. Sok-sok afrikai, aki milliószámra tolongott, hogy lássa a pápát, meghatódott attól, hogy a pápa örömtől ragyogva, szeretettel és gyengéden lépett kapcsolatba velük, s ugyanígy kereste fel azokat a helyeket, ahol a legszegényebbek élnek. Afrikát a pápa a remény földrészének nevezte, Baguit pedig, a Közép-Afrikai Köztársaság fővárosát egyenesen „a világ lelki fővárosának” mondta. Ferenc egyértelmű üzenetet intézett mindenkihez: „Afrika a kizsákmányolás vértanúja”, „Afrika más hatalmak áldozata”, noha „talán a világ leggazdagabb földrésze”.

Ferenc pápa reményt hirdető üzenete és sok más pápa, teológus, történész Afrika számára reményt vizionáló meggyőződése bátorságot önt számos afrikai kereszténybe ahhoz, hogy újult erővel és derűlátón elfogadják azt, amit Isten Afrikának szán. A nehéz körülmények ellenére ugyanis Isten bátorító meglepetései bukkannak fel a hit és a közösség új távlataiban, abban az új Afrikában, amelyet nap mint nap megérint Isten keze a keresztények tanúságtétele révén. A keresztény tanúságtétel a társadalom átalakulását is elindította, s azok az egyházak és helyi közösségek jelentik a motorját, amelyek alulról szerveződve társadalmi szolidaritást tudnak megvalósítani, s így a remény alternatív közegét alakítják ki.