2022 augusztusa óta kiemelkedő jelentőségű keresztény gondolkodók egész sora távozott közülünk. Ez nemcsak azért fájdalmas, mert nem nyújtanak többé aktuális támpontokat a tájékozódáshoz, de azért is, mert úgy tűnik, hogy az űrt, amelyet maguk után hagynak, együttesen sem tudják kitölteni azok, akiket maguk mögött hagynak. A legnagyobb figyelem katolikus körökben nyilvánvalóan XVI. Benedek halálára irányult. Egészen biztos, hogy a II. Vatikáni zsinat hiteles értelmezésének szempontjából még évtizedekig mérvadóak lesznek a zsinati teológiáról írt elemzései, ahogyan azok a figyelmeztetései sem évülnek el egyhamar, melyek szerint az egyház nem foglalkozhat elsődlegesen önmagával, hiszen ezzel elárulná a küldetését. Joggal ad okot büszkeségre a Vigilia valamennyi munkatársa számára, hogy a Joseph Ratzingerről írt egyetlen magyar könyv szerzője éppen Lukács László, aki évtizedeken át fáradhatatlanul irányította a folyóirat munkáját.

Latin-Amerika esetében az „egység” és „különbözőség” hangsúlyozása általánosan elfogadott és használatos toposznak számít, melynek létjogosultságát nehéz lenne tagadni. A közös vonások kiemelése már Simon Bolívarnak, a térség meghatározó politikusának is központi gondolata volt, ennek jegyében fogant politikai hagyatéka, Nagy-Kolumbia (Gran Colombia), amely magába foglalta Venezuela, Kolumbia, Panama, Ecuador, Peru és Bolívia területét. A közösség, az összetartozás érzésének egyik legalapvetőbb eszköze maga a spanyol nyelv, amely Mexikótól Patagóniáig és a Nagy-Antillák egy részén ugyanaz, még ha helyi dialektusokkal, sajátos szókészlettel tarkított is. Ebben a spanyol nyelvű tengerben csupán néhány más nyelven beszélő szigetet különböztethetünk meg: egy nagyobb portugál nyelvű foltot, Dél-Amerika területének majdnem a felét kitevő Brazíliát, és az Antillákon néhány más nyelvet (például angol, francia, holland) beszélő szigeteteket. A nyelv értelemszerűen maga után vonja a közös, a spanyol vagy luzitán kultúrából történő táplálkozást, így pedig a gyarmatosítók mindenhol ugyanazt a kulturális örökséget tették hozzá a helyi hagyományokhoz. Mindezek ellenére Latin-Amerika országainak történetét csak részben lehet egységben láttatni, hiszen különböző karakterű és sajátos kulturájú szubrégiókra osztható fel a térség. Az Andok vidéke teljesen más fölrajzi környezetet és autochton kulturális örökséget mondhat magáénak, mint a maja-felföld vagy éppen a Karib-térség spanyol nyelvű szigetei. Ennek ellenére, mindegyik régió Latin-Amerika fogalmába integrálható, éppen ezért elsőként érdemes röviden tisztázni, hogy pontosan mit is értünk Latin-Amerika fogalmán.

A figyelmes magyar olvasó talán először Walter Kasper bíboros Ferenc pápáról írt rövid bevezető könyvében találkozhatott a „népi teológia” (teología del pueblo) kifejezéssel, amely a latin-amerikai úgynevezett felszabadítási teológia egyik irányzatát jelöli. A római keresztény egységtitkárság egykori vezetője másokkal egyetértésben úgy véli, hogy ez a máig eleven argentin teológiai stílus Róma jelenlegi püspökének gondolkodását és lelkipásztori vízióját alapvetően meghatározza (sok más egyéb hatás mellett). A „nép argentin teológiája” elnevezés Juan Luis Segundo uruguayi jezsuita teológustól származik, de önálló arculattal bíró irányzatként határozta azt meg Gustavo Gutiérrez perui teológus is, akinek neve egybeforrott a felszabadítási teológia hagyományával. A latin-amerikai népek nyomorúságára és a társadalmi igazságtalanságok megfékezésére tekintő felszabadítási teológiai reflexió immáron több mint fél évszázados múltja nem volt feszültségektől mentes, éppen ezért kritikus megismerése sem egyszerű feladat. A hazai teológiai szaklapokban Patsch Ferenctől több ízben is olvashattunk már a felszabadítási teológia történetéről, módszeréről, hangsúlyairól és irányzatairól. Puskás Attila is napjaink teológiai gondolkodását meghatározó fontos tényezőként említette a latin-amerikai felszabadítási teológia maradandó vívmányait. A Ferenc pápára közvetlenebb módon hatással lévő nép teológiájának rövid bemutatását éppen a „teológiai iskola” egyik kortárs tagjának, Carlos María Galli argentin teológusnak a tolmácsolásában ismerhetjük meg, aki 2014 óta tagja a Nemzetközi Teológia Bizottságnak. Nemrégiben pedig Gárdonyi Máté összegezte a nép teológiájának körvonalait – hogy csak a legfontosabb magyar nyelven is elérhető referenciákat említsük.

Jelen tanulmány oly módon szeretne hozzájárulni ehhez a recepciós folyamathoz, hogy az eddig talán kevésbé érintett aspektusokat helyezi elemzése középpontjába. Elsőként a nép teológiájának kontextusát, módszerét, valamint a latin-amerikai felszabadítási teológiához fűződő viszonyát foglalom össze, majd röviden ismertetem három argentin teológus – Rafael Tello, Lucio Gera és Juan Carlos Scannone – életművének vonatkozó munkásságát, amelyek meghatározták a nép teológiájának alapvető profilját. Végül néhány példa bemutatásával azt szemléltetem, hogy az argentin teológia ezen irányzatának alapelvei hogyan jutnak szóhoz Ferenc pápa eddigi tanítóhivatali megnyilatkozásaiban.

A Medellínben megrendezett második latin-amerikai püspökkari konferencia mérföldkövet jelentett a latin-amerikai és az egyetemes egyházi gondolkodásban. Ezt bizonyítja, hogy forradalmat hívott életre, nemcsak vallási, de társadalmi és politikai értelemben is. Majd idővel és térrel dacolva eljutott egészen napjainkig, igaz, hol meseszerű, hol torzult visszhangjain keresztül, de mindig mint nagy jelentőségű esemény kerül szóba. Mint minden történelmi esemény, Medellín is két szemszögből vagy kiindulópontból értelmezhető.

Az egyik lehetőség, hogy a jelenből a múlt felé haladunk, hogy dokumentumaiból új fényt merítsünk mai egyházi életünk számára. De az olvasó számára hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy ezeknek a gondolatoknak egy része már nem annyira aktuális. Az akkori forradalom többek között olyan oktatási modellre, életfelfogásra, fiatalságra, társadalmi kihívásokra válaszolt, amelyek ma már nem érvényesek.

A másik lehetséges perspektíva, hogy a múltba utazunk, és a történelemtudomány eszközeivel közelítjük meg Medellínt a múlttól az esemény pillanatáig. Ha ezt az utat választjuk, akkor választ kapunk arra a kérdésre, hogy Medellín miért jelentett mérföldkövet Latin-Amerikában, és a válasz az, hogy a forradalma miatt. Forradalmon pedig azt kell értenünk, hogy új teológiát, új krisztológiát, új módszertant indított útra. Medellín „nagysága” nemcsak abban áll, hogy a kor teológiája szempontjából releváns és innovatív kérdéseket dolgozott fel (például a szegények, a fiatalok és a vallásosság kérdését), amelyek szó szerint ma már természetesen nem mindenben relevánsak. Medellín a lelkisége miatt nagy, és ami megújításra vár, éppen a lelkiség. Medellín kihívásai számunkra a lelkiségében vannak. Ezért a következő során azt vizsgáljuk meg, melyek a medellíni lelkiség jellemzői, és belőle kiindulva megnézzük, hogyan lehet ma is képviselni ezt a lelkiséget.

A 20. században a spanyol-amerikai irodalom a korábbinál jóval nagyobb érettségre és nemzetközi ismertségre tett szert. Közhely megemlíteni az argentin, kolumbiai, perui vagy mexikói írók hatalmas, korábban elképzelhetetlen ismertségét. Mivel azonban mindez ennyire nyilvánvaló, félő, hogy megfeledkezünk arról a döntő tényről, hogy a növekedés szükséges előfeltétele volt a kulturális modernitásba való belépés, vagy más szóval, Octavio Paz találó kifejezésével élve, a „szakítás hagyományának” elmélyítése. Az úgynevezett modernizmustól kezdve a spanyol-amerikai író valóban magáévá teszi a szellem egyetemes, minden művészeti, filozófiai, történetírói, tudományos, politikai és vallási szférát érintő válságát. Az irodalmi élet szekularizációja a 20. század elején kezd nyilvánvalóvá válni, és egy mindmáig tartó folyamatot jelent.

Természetesen ennek okai egy konkrétabb és azt közvetlenül megelőző helyzetre vezethetők vissza. Az ibér-amerikai egyház 19. századi számos problémája magyarázza a kozmopolita és modern irodalom, valamint a leginkább magatartási kódexekre és a gyarmatiság által meghatározott társadalmi és mentális struktúrákra összpontosító társadalmi valóság közötti szakítást. A kisszámú papság képzetlensége, egyes rezsimek katolikusellenessége, köztársasági patronátusok létezése, a protestantizmust időnként előnyben részesítő politika, a világi oktatás és az erős katolikus pártok hiánya a század nagy részében – csak néhány tényező, amelyek hozzájárultak ehhez a helyzethez. Idővel kialakult egy, az egyháznak hátat fordító értelmiségi réteg, mely a század utolsó évtizedeitől kezdve vezető szerepet játszott a modernizmusban és a majdani avantgárd művészeti irányzatokban. A tanult rétegek oktatását az európai agnosztikus és antiklerikális liberalizmus táplálta.

Jóllehet utaltam már e képek szekularista eredetére, világossá kell tennem, hogy szövetük sok rétegből áll, és hogy vannak árnyalatok és színek, amelyek megtörik a feltételezett általános egyformaságot. Tény, hogy a latin-amerikai egyház a 20. század eleje óta újra teret nyer a közéletben. A latin-amerikai püspökök 1899-es plenáris zsinatától kezdve az egyház tudatára ébred befolyásának és összetartó erejének. Katolikus egyetemek jönnek létre, számos kollégiumot alapítanak, nő a szeminaristák száma, nagy sikert aratnak az eucharisztikus kongresszusok, továbbá katolikus szakszervezetek és egyesületek robbannak be a színre, és így tovább. Ez arra késztet bennünket, hogy az egyházról alkotott képet a katolikus hitet valló írók – nem többségi, de jelentős – szerepének szempontjából is megvizsgáljuk. Pontosan itt kezdjük, az egyház jelenlétével a kortárs spanyol-amerikai irodalmi világban.

„A Primero sueñóval [Első álom] új szenvedély jelenik meg [hispán] költészetünk történetében: a tudás vágya” – jegyzi meg Octavio Paz Sor Juana Inés de la Cruzról szóló lenyűgöző és rendkívül átgondolt monográfiájában, majd később hozzáteszi: „A vakmerőség átalakul daccá, lázadássá: a megismerés aktusa egyfajta ellenszegülés”. Számtalanszor megállapították már, hogy Sor Juana szintetizáló költeményét a mexikói és latin-amerikai barokk egyik csúcspontjaként tarthatjuk számon a spanyol nyelvű irodalomban. A mű 1692-ben jelent meg, de „feltehetőleg 1685 körül íródott, amikor [a szerző] a negyvenhez közeledett: a vers egy érett nő igaz vallomása”. Egyetérthetünk továbbá a Primero sueño azon értelmezésével, miszerint a mű valóban egy misztikus élményről számol be, de egyúttal a hagyományokkal való szakításként, a határok átlépésének megtestesüléseként is tételeződik.

Az isteni jelenlét misztikus élményének első ábrázolásai a spanyol nyelvű irodalomban a középkorból származnak, mégpedig a muszlim hagyományból (szúfizmus) táplálkoznak, és Raimundo Lulio (Ramon Llull), 13–14. századi katalán költő-teológusnak köszönhetően váltak ismertté. A kasztíliai misztika csúcspontja azonban a 16. században köszöntött be: Ávilai Szent Teréz és Keresztes Szent János, akik mindketten a karmelita rend tagjai, az általunk egyetemes misztikaként ismert műfaj legnevesebb spanyol képviselői. Az alábbiakban elhajózom a földgolyó másik féltekéjére, Spanyolország gyarmataira, felidézni egy másik, nem kevésbé jelentős apáca-szerző költői teljesítményét Mexikóban. Sor Juana Inés de la Cruz a gyarmati barokk kései szakaszának költőnője, a teréziánus költészet örököse. Ávilai Szent Teréz A belső várkastély című misztikus „tapasztalása” összehasonlítható Sor Juana egyedülálló költeményével, a Primero sueñóval, aki egyúttal „olyan költői formát vezet be, amellyel beírja magát a modernség középpontjába”. Maga Octavio Paz kapcsolja össze Sor Juana versét a 20. század avantgárd műveivel: Vicente Huidobro Altazor o el viaje en paracaídas [Fenn-héja, avagy utazás ejtőernyővel] című poémájával (1931), José Gorostiza Vég nélküli halál (1939) című művével vagy Napköve (1957) című saját alkotásával.

Bár a spanyol-amerikai irodalom Scholz László szerint már a huszadik század első felében is „kortársa a világnak” (a chilei avantgárd Vicente Huidobrótól a mexikói Kafkáig, Juan Rulfóig, az argentin egzisztencialista Ernesto Sabatóig vagy a már a század közepén hibátlan posztmodern szövegeket gyártó Jorge Luis Borgesig), a nem-spanyol ajkú közönség jó része leginkább egy politikai eseménynek, egy Franco-rendszerből kikülönülő városnak és egy kimerülő irodalmi tendenciának köszönheti, hogy közelebbről is megismerkedhetett képviselőivel.

A politikai esemény Fidel Castro 1959-es kubai forradalma volt, mely a hatvanas években hatalmas reményekkel, nagy lendülettel és rajongásra alkalmas kulcsfigurákkal (Che Guevara) igyekezett ötvözni és a gyakorlatba is átültetni Karl Marx és José Martí munkásságát, felhelyezve Kubát és Latin-Amerikát a világ hírolvasóinak térképére. A város Barcelona, mely nemcsak a boom legfőbb anyafiguráját (a kulcsszereplők közös ügynökét, a haláláig hat Nobel-díjast képviselő Carmen Balcellst) és központi kiadóját (a Seix Barralt) szolgáltatta, de a hatvanas-hetvenes évek fordulójára a híresen frankofil spanyol-amerikai irodalom második otthonává is vált – az 1967-ben ideköltöző Gabriel García Márquezt hamarosan olyanok követték, mint José Donoso vagy Mario Vargas Llosa. A Párizsból Barcelonába költöző Vargas Llosa útja ugyanakkor kicsiben leképezi a korabeli irodalom trendjeinek mozgásirányát is: Scholz joggal fogalmaz úgy, hogy a noveau roman kimerülésével támadó űrt a spanyol-amerikai újpróza „késedelem nélkül be tudta tölteni”. Mindeközben persze egységes poétikáról a boom esetében nem beszélhetünk: a legszűkebben vett képviselői is széles skálán mozognak a hagyományos realizmustól a fantasztikumon át a kísérleti irodalomig.

Bár a boom csúcsidőszakának hagyományosan a hatvanas éveket tartják (a Száz év magánytól A város és a kutyákig, az Artemio Cruz halálától a Sántaiskoláig), a szerzőihez való viszonyulás és a spanyol-amerikai márkavédjeggyé váló mágikus realizmus sikere egészen a kilencvenes évekig meghatározza a térség irodalmának imázsát. Mindez természetesen nem egyezett az irodalmilag nyilvánvalóan heterogén térség magáról alkotott képével: az egzotizmus elvárását ugyanis sokan inkább béklyónak érzékelték.

Ferenc pápa 2018. október 14-én szentté avatta Óscar Arnulfo Romero y Galdámezt (1917–1980), San Salvador érsekét, akit 1980. március 24-én szentmise bemutatása közben lőttek le. Óscar Romero a szociális igazságtalanság és az erőszak ellen szót emelve egy politikai konfliktus kellős közepén vállalta az érseki szolgálatot. A katonai kormányzat és a baloldali felkelők között ez a konfliktus végül polgárháborúhoz vezetett San Salvadorban. Jóllehet a gyilkosságért senkit soha felelősségre nem vontak, egy ENSZ által létrehozott igazságügyi bizottság megállapította, hogy politikai motiváció állt a leszámolás mögött. A gyilkosságot a hadsereg rendelte el, az a hadsereg, amely összejátszott az ország gazdasági oligarcháival a hatalom megtartása érdekében. Romerót 1977-ben nevezték ki salvadori érsekké, akit akkor mélyen megérintett barátja és paptársa, a bázisközösségeket létrehozó jezsuita Rutilio Grande meggyilkolása, melynek következtében a társadalmi kérdésekben konzervatívnak tartott érsek a katonai kormányzat heves kritikusává vált. Grande nem vállalt politikai szerepet, egyszerűen csak a népért, az emberekért dolgozott. Meggyilkolása felnyitotta Romero szemét arra, hogy a hatalom milyen messzire elmehet az egyes helyzetekben, elviselhetetlenségig fokozva ezzel az igazságtalanságot. Miközben a felszabadítás teológiájának képviselői lelkesedtek Romeróért, ő maga kevéssé a teológiai irányzat hatására, mint inkább mély szolidaritástól vezetve ragaszkodott a társadalmi igazságosságról és a periférián élők megsegítéséről szóló keresztény erkölcsi elvekhez. A szegényekben Krisztus inkarnációját látta. Igazságosabb törvényeket és társadalmi reformokat követelt, miközben sokat merített az Opus Deiben kibontakozó, a mindennapi munka megszenteléséről és a világban megélt életszentségről szóló lelkiségből. 2019-ben a salvadori érsek, José Luis Escobar Alas egyenesen arra kérte a pápát, hogy Romerót nyilvánítsa egyházdoktorrá, miközben Latin-Amerika egyházai egész Amerika védőszentjének kezdték nevezni őt. Romerót nagy tisztelet övezi egyes anglikán és lutheránus közösségekben, ahol helyet kapott az egyházi naptárban is. Szobra megtalálható a londoni Westminster Abbey nyugati kapuján.