Vörös István beszélgetése Markó Bélával


Újabban nem merném azt állítani, hogy 1989 minden szempontból korszakhatár volt az életünkben, mert látnom kell, hogy az emberi társadalomnak vannak korokon és rendszereken átnyúló törvényszerűségei. Azt hittük például, hogy az irodalomnak más a funkciója egy zsarnoki rendszerben, mint a demokráciában. Nos, ez azért valamivel bonyolultabb. Bármilyen rendszerben bele kellene szólni abba, ami körülöttünk zajlik, az íróknak is, másoknak is. De tény, hogy a kisebbségi író kénytelen-kelletlen afféle közösségi mindenesként is működik. Pótolni próbálja a politikát, ami természetesen lehetetlen, de egy olyan rezsimben, amelyben sem újságcikkekben, sem nyilvános gyűlésen nem lehet elmondani, hogy mi a baj, a képes beszédnek hihetetlenül megnövekszik a jelentősége. Ilyen helyzetben a költő könnyen elhiszi, nem is alaptalanul, hogy Petőfi utódának néptribünként kell megnyilatkoznia. A romániai magyar költőkre is jellemző volt ez az attitűd, de ettől még érvényes versek születtek, sőt, maradandó életművek Székely Jánostól Kányádi Sándorig, és még sorolhatnám.
Az is lehet, hogy éppen ez az irodalomfelfogás tette igazán eredetivé az erdélyi magyar irodalmat. Sajátosan nyelvközpontú és ugyanakkor mégis erősen moralizáló irodalmat műveltek errefelé. Az is tény, hogy kivéve Lászlóffy Aladárék avantgárdnak mondható ars poeticáját, egészen a hetvenes évekig viszonylag konzervatívabb volt az erdélyi magyar líra. A kisebbségi helyzetből ered ez is, féltjük az identitásunkat. Aztán a hetvenes években valójában az én generációm ismerte fel igazán, hogy a költészetben az addigi szabályok lebontása a társadalmi konvenció-rombolásnak, a korlátok ledöntésének a modellje lehet. Attól kezdve valóban lépést tart az erdélyi líra a magyar költészet egészével, de a legjobbaknál továbbra is megmaradt Dsida Jenő vagy Áprily Lajos jellegzetesen transzilván kép- és formavilága. A kommunizmusban, különösen a Ceaușescu-rendszerben erőnek erejével le akartak választani minket a magyar kultúra egészéről, még az iskolában is külön évfolyamon kellett tanítani a huszadik századi magyar irodalmat, és külön a romániai magyar irodalmat. Ettől megcsömörlötten, régen minden adandó alkalommal hangsúlyoztam, hogy egyetlen magyar irodalom van, vagy legalábbis erre kell törekedni. Tulajdonképpen így gondolom továbbra is, de ma már azt is látom, hogy mégis vannak köztünk különbségek, és ez teljesen érthető, ez nem szegényít, hanem gazdagít minket. Ettől még egymásra jobban hasonlítunk, mint más nemzetek íróira. Ugyanazt a nyelvet használjuk, ugyanazt a múltat próbáljuk megérteni, és ez éppen elegendő ahhoz, hogy egységes magyar irodalomról beszélhessünk. Ma egyébként sem a regionális elkülönülés az igazi probléma, hanem ismét az számít, sajnos, hogy ki miként viszonyul az éppen uralkodó ideológiához.

Fotó: Rab Zoltán
(A teljes beszélgetés a Vigilia januári számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés