Amióta van ember, van beszélő ember, van természetfelettiben hívő ember, azóta él a meggyőződés is, hogy „Isten beszél”, hogy vannak (és lehetnek!) olyanok, akiknek hiteles tapasztalata, hogy Isten szólt hozzájuk – és azóta tesz kísérletet az ember arra, hogy az Isten-tapasztalatot nyelvileg dekódolja.

Elméletleg könnyen kezelhető esetnek látszik azt állítani, hogy bizonyos mondatok-üzenetek garantáltan közvetlenül magától Istentől származnak, így mentesül az ember az értelmezés fáradságos és kockázatos munkájától. Az isteni megnyilatkozást diktálásként felfogó elképzelés alól azonban legkésőbb a modern valláskutatás kihúzta a talajt: az Istenre hivatkozások magát Isten szavát devalváló sokasága és tartalmaik olykor összebékíthetetlen különbözősége legfeljebb egy megbízhatatlanul szeszélyes, önmagában meghasonlott, a végső princípium-szerepre alkalmatlan istenségre volna direkt módon visszavezethető. Bár a kereszténység történetében is jelen volt hosszabb-rövidebb ideig ez a szemlélet, amelynek a feladása egyébként valóban fenyegethet az „Isten szava” tekintélyének erodálásával, mostanra (a katolikus egyházban a II. Vatikáni zsinaton hivatalosan is) elfogadott, deklarált álláspont, hogy az emberrel kommunikáló Isten szava az emberi nyelv közvetítésével jut el az emberhez, így az üzenete tartalma feltárásának legitim, sőt kívánatos, sőt kötelező módja a nyelvi közlésként kezelés, a nyelvi közlés értelmezésének immanens szabályai szerinti „feldolgozás” – ezt teszi a zsinat utáni biblikus vagy fundamentális teológia, és jó illusztrációja ennek például az evangélikus teológus Klaas Huizing megközelítése, aki annak tulajdonítja az Evangélium újjáteremtő, új életet adó erejét, hogy megfelelően, sikeresen él a szépírás, az irodalom stiláris eszközeivel.

(A teljes írás a Vigilia novemberi, „Emberi nyelv, Isten nyelve” tematikájú számában olvasható.)