A művészet a hiánnyal és az ünneppel veszi kezdetét. Valami hiányzik. A puszta köznap nem elég. Támaszkodnia kell az ünnepre. Ez kiegyenlíti a hétköznap hibáit; azt, hogy nem lehet az életet tartósan magasra hangolni. A puszta élet nem elegendő. Azon túlmenőre gondolok, mint ami éppen itt van és ahogyan van. Megpróbálom megjavítani, kiegészíteni. Hiányosságának felismerése nyomán kiküszöböléséről gondolkodom. Ezek a javítások, fokozások funkcionálisak és dekoratívak. A funkció puszta mivoltában is hiányos és a díszítés vágyát kelti.

Az emberről hiányzó szőrmét ruházat egyenlíti ki. A prém- vagy szövetdarabokat összevarrják. A végesség és a fércmű, a szegélyek, a varrás hiányosságai díszítik és ezáltal elrejtik, szinte láthatatlanná teszik. Az ornamens ennek dekoratív végtelenséget kölcsönöz. A terítő azonban mindig túl rövid. Valami mindig kilóg. Az elfedés csupaszságról, hiányról és hibáról árulkodik. (…)

Ádám és Éva esznek a Tudás fájáról, látják, hogy mezítelenek és csupaszságukat fügefalevelekkel fedik be. Isten azonban ruhát készít nekik állatbőrből (Ter 3,21), amikor kiűzi őket a Paradicsomból egy verítékkel és fájdalommal teli világba. „Ismeretes – írja Hamann –, hogy a mózesi történetnek és isteni elbeszélésnek ebben a csekély körülményében prófétikus vigasz és kinyilatkoztatás rejlik, amit egy keresztény érezhet, míg egy szabadgondolkodó nem.” Az irhából készült öltözet az ígéret, amit a Messiás mint Isten Báránya, az áldozati bárány teljesít be. Aki Krisztusba keresztelkedett, írja Szent Pál, az magához és magára öltötte őt (Gal 3,27; 2Kor 5,4), kereszténnyé vált. Aki ilyen, az szeretetszolgálatot vállal és az Úr szolgálója lesz a hegyen vagy a völgyben (Máriahegyen vagy Máriavölgyben). Mindegy hol. Mert Isten leereszkedése a világ nyomorúságába átfordítja a magasat és az alacsonyt, és egymásba fordítja őket. Az alacsony a magasat magába fogadja.

(A teljes esszé a Vigilia novemberi számában olvasható.)