Mátyus Norbert

A 2021-es Dante-év jellemzőit összefoglalva azt mondhatom, hogy a Dante szövegei és alakja által inspirált mai művészi munkák – színházi előadások, képzőművészeti és zenei alkotások – legjellemzőbb vonása, hogy inspirációs forrásukat a „Pokol” nagy alakjainak és jeleneteinek újraírásában, adaptációjában lelik meg, és sokkal kevésbé figyelnek a másik két főrészre. Ami a tudományos recepciót illeti, ott a forrás- és utóélet-kutatás a legkurrensebb diszciplináris irány. Jól látható, hogy mennyire egyoldalú és limitált az utókor érdeklődése. Ám ez nagyon jól van így: a klasszikus alkotások éppen azért élnek a mában is, mert olyan oldalukat is képesek elénk tárni, amit saját korukban talán senki sem vett volna észre, sőt talán szerzőjük sem gondolt soha rájuk.
Honnan tudhatta volna Dante, hogy minket egyáltalán nem fog érdekelni, ő mit gondolt a fogadalom megváltoztathatóságának feltételrendszeréről? Egyetlen esszével, tanulmánnyal, illusztrációval vagy előadással sem találkoztam az egész Dante emlékévben, amely komolyan szóba hozta volna ezt a költő számára nyilvánvalóan életbevágó – három éneken át (Par. III–V.) napirenden tartott – kérdést. És viszont: honnan gondolhatta volna Dante, hogy amikor Mohamedet kettémetszve, kora gondolkodásával összhangban, egyszerűen a szakadást szítók közé behelyezi, azzal interpretációs, erkölcsi és politikai problémát okoz értelmezőinek.
Hogy mi nem osztjuk Dante politikai, morális és esztétikai nézeteit, az teljesen természetes. Nem osztjuk Szophoklész, Shakespeare, Goethe vagy Arany és Kosztolányi világképét sem. Ám abban mégis látok némi paradoxitást, hogy Dante esetében gondolkodásának és szövegeinek éppen azon jellemzőitől tekintünk el, amelyeket saját kora biztosan, de valószínűleg ő maga is a legfontosabbnak tartott. Hiszen az „Isteni színjáték” éppen arról szól, hogy miként lehet kijutni a Pokolból, és hogy nem szabad ott megrekedni. Továbbá nem kétséges ugyan, hogy Dante hatalmas – önmagát Homéroszhoz és Vergiliushoz mérő – költői öntudattal, bámulatos intertextus-szövedéket szőve és valóban lenyűgöző nyelvi leleményeséggel alkotja meg művét, de mondandójának erejét mégiscsak az ószövetségi próféták kompromisszummentessége, keresetlensége és a halaszthatatlan megtérésre hívása adja.
Talán ezért is éreztem az emlékév során egy-egy Dante-előadáson, -kiállításon és -konferencián úgy magam, mintha Dantét Jónás próféta szerepében látnám, akit – Babits szavaival – bevittek „egy nagy terembe”, ahol a nép sürgött-forgott, járt ki-be, Jónás-Dantét pedig „meg egy cifra oszlop / tetejébe tették, hogy szónokoljon / és jövendölje végét a világnak”.
De abban is biztos vagyok, hogy az a megértés és együttérzés, ami Dante részéről egykor kijárt a Pokolba bukott nagy alakoknak, az minket is megillet, és maga Dante, ott a paradicsomi fehér rózsában, messze fölülemelkedik korunknak ezen az apró értelmezői ellentmondásán.

Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír
(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés