Ayhan Gökhan

Pázmáneum, utolsó megálló. A helyszínen tett látogatást döbbenet kíséri, mint a betonon szimbolikus rést hasított folyó, a tiszta forrás útja, a testemen végighömpölygő megdöbbenést egy tiszta, korty víz útjához hasonlítom. A Pázmáneum nem szakrális tér, soha nem volt az, a katolikus névjegy alatt üresség fogadott, mint a két apostolt a sír. Az előadó falán felirat figyelmeztet, saját felelősségemre tartózkodhatom az intézmény területén, az esetleges balesetekért az üzemeltetőt nem terheli semmilyen felelősség. Felelősséggel tartozom az emlékezésért, az emlékezés a baleset. Nem folyik a szobrok könnye. A pilisi ég a sötétedés szabályaival ellentétes irányban nő. Én az erdőt választom, a gallyak világa hoz megnyugvást, köszön egy fiú érkezőben az erdőből, megszokhatatlan ütemben rázkódik flóra és fauna szerkezete a közeli autóforgalomtól, az ég mérgezett hajszálere a földig hatol. Eltávolít, nincs.

(Ayhan Gökhan néhány prózaverse a Vigilia májusi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés