Az Úr házában lakozom hosszú ideje.
Falai vastagok, falai keskenyek. Jól-rosszul szigeteltek.
Át- és átjár rajtam az Isten hidege.

Az ajtó résein átszivárgó dohányfüst
beeszi, beissza magát a vakolatba, az ingembe,
belélegzi magát ritkuló hajamba.
Hordom magammal a szagot, becsületem, ameddig elérek.
Viszem a pórusaimban, s mint ajándékhoz,
ragaszkodom az elmúláshoz.

Kegyelemben ugyan nem szűkölködöm.
Ablakomból látszanak a füves legelők,
fülem hallja a csendes vizek csobogását.
Elfordítom fejem, elfordítom testem,
lehalkítom lelkem vidámságát.

Nem úgy tűnök el, mint fogaimból az ismerős anyagok.
Elvékonyodom, mint Zsákos Bilbó.
Lepárlom magam, elválasztom vizeim.
Szilárd lesz a bűn, a nevetés folyékony.

(Lapis József néhány verse a Vigilia áprilisi számában olvasható.)