Valójában olyan egyházról álmodom, mint amilyen világról: az lenne gyönyörű, ha az egész társadalom bizonyos értelemben egyház lenne. Nem azért, mert minden intézmény egyházi vagy vallásos lenne, sőt talán nem is mindenki lenne vallásgyakorló, de legalábbis bizonyosan sokféle vallási hagyomány örökösei és követői élnének együtt, és mindenki között élne az a szeretet, befogadás, tisztelet, ami érezhetővé teszi Isten jelenlétét. A közjóért dolgozna minden egyesület, párt, közösség. A nézetkülönbségek csak gazdagítanák a megoldási lehetőségek tárházát, és a közös döntéssel kialakuló törvényeket mindenki magáénak érezné. Egy ilyen világban az egyház – mint intézmény – az emberek közösségét, a társadalmat úgy szolgálná, hogy a lelki hajtóerőt biztosítaná, teret adna a mindenképpen szükséges kiengesztelődésnek, felajánlaná a kereszténység minden lelki kincsét, és az vehetne belőlük, aki szeretne. Az egyház akár le is mondhatna az intézményei fenntartásáról, mert az állami vagy magánintézmények éppen úgy a krisztusi szeretetet közvetítenék, de akár meg is tarthatná őket, mert senki nem érezné magát bennük idegenül, akkor sem, ha nem keresztény. „Aranyvárosról álmodom, / ahol az isteni kidomborodik, ragyogva, fényesen, / az emberi pedig a hátteret adja, / árnyékba vonul, / hogy jobban előtűnjék ez a ragyogás” (Chiara Lubich).
Amikor a Fokoláre mozgalommal találkoztam, meglepett és nagyon imponált (16 éves voltam), hogy ebben a közösségben a papok is csak egyszerű tagok. Voltam például olyan közösségi együttléten, ahol kiscsoportokba voltunk osztva, a kiscsoportokba beosztva a rendezvényen részt vevő papok is, de a csoportvezetők nem ők voltak. A mozgalom hierarchiája független attól, hogy valaki pap-e vagy világi, sőt a vezetést jellemzően világiak végzik. Ott értettem meg, hogy az egyház nem egy szervezet, hanem egy család, ahol különböző feladatú, szerepű emberek élnek együtt. A valósághoz persze hozzátartozik, hogy aztán olykor ugyanezek a papok saját templomuk közegében már sokkal paposabban viselkedtek – jelezve számomra, hogy ennek az új, családias egyháznak a születése nem egyszerűen egy döntés kérdése, hanem lassú kultúraváltás eredménye lehet.
Addig is azonban arról álmodom, hogy mindenki, aki az egyházhoz tartozónak érzi magát, éljen bármilyen hivatásban, járjon életének bármely szakaszán, elengedhetetlenül fontos résznek tekintené önmagát, és tudná, hogy nélküle az egyház nem lehet az, aminek lennie kell. Úgy érezné, hogy az egyház a családja, aminek látja hibáit, és mindent meg kell tennie ezek kijavításáért, de a szeretete iránta még nagyobb és erősebb.

(A teljes írás a Vigilia áprilisi, „Álom és valóság” tematikájú számában olvasható.)