Milyen egyházról álmodom?

Arra a kérdésre, hogy milyen egyházról álmodom, egy óhajtó mondat fogalmazódik meg bennem: Bárcsak úgy élnénk az egyházat, amilyennek Isten megálmodta! Tehát inkább ez a kérdés foglalkoztat: Milyen egyházról álmodik Isten? Hiszek benne, hogy az erre való választ rábízta egyházára, és az egyháznak megvan a készsége, képessége és bölcsessége hozzá, hogy ezt az álmot megsejtesse a hívőkkel. Találóan utalnak erre az álomra a II. Vatikáni zsinat Lumen gentium kezdetű dokumentumának első sorai, amelyek hosszú hívő hagyományt (utalok itt például a mysterium lunae, a hold misztériumának az egyházatyák által kifejtett gondolatára) foglalnak össze: Az egyház lényege abból áll, hogy arcán mintegy Krisztus fényét ragyogtassa fel a világban. Ez azt jelenti, hogy mindegyikünk, minden hívő hivatása és küldetése abban teljesedik be, hogy azon a helyen, ahová rendeltetett, Krisztus felfoghatatlan szeretetét, Isten irántunk kinyilvánított irgalmát láthatóan felragyogtassa.
A Lumen gentium ebben az összefüggésben „mintegy szentségnek” nevezi az egyházat, és meg is magyarázza, hogy ez azt jelenti, hogy az egyház „jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberi nem egységének”. Az egyháznak eme szentség jellegű meghatározásával egyben az egyházról való álom megvalósításának reális keretei válnak explicit nyilvánvalóvá: evilágban, de nem evilágból. Mint ahogy az egyén nem mentesül evilági problémaitól és nem szabadul meg természet adta korlátaitól, akármennyire is elkötelezett hívő, úgy az egyház sem akkor tudja önmagát, illetve Istennek róla alkotott álmát megvalósítani, ha kivonulna az evilágból. Sőt, ezzel hűtlenné válna isteni mesteréhez. Az egyháznak világhoz való viszonyában is a krisztusi fénynek kell tükröződnie, ha az egyház saját lényét akarja kinyilvánítani. Ahogyan Krisztus emberré, testté lett e világban, úgy az egyháznak is vállalnia kell az inkarnációs alapbeállítottságot. Az evilágból való menekülés, illetve elzárkózás és az evilághoz való hozzásimulás, illetve egybeolvadás két véglete között található az az út, amely az egyházé, ha Krisztus megtestesülésének titkát szeretné láthatóvá, érezhetővé tenni az emberek számára. Ahogyan Krisztus kivétel és előítélet nélkül odafordult az emberekhez, szegényhez és gazdaghoz, beteghez és egészségeshez, nyomorba jutotthoz és sikereshez, mert minden emberben megismerte az isteni képmást, úgy az egyház számára sem létezik fehér folt: minden, ami emberi, ott a helye az egyháznak. Elsőként a karitatív tevékenységet asszociálják az egyházzal, de ezen túlmenően van küldetése az egyháznak. Minden hívőnek az a feladata, hogy azon a helyen, ahová rendeltetett, az evilági ügyeket az Evangélium szellemében alakítsa, legyen az politika, kultúra, gazdaság, tudomány, társadalmi élet… Ezzel vesz részt Isten megtestesülésének titkában és teljesíti be az egyház szentségi jellegét.

(A teljes írás a Vigilia áprilisi, „Álom és valóság” tematikájú számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés