A számomra leghitelesebbnek tűnő emberképet Pilinszky János alkotta meg. Elsősorban azért, mert Jézus Krisztushoz képest semmi újat nem állított. Másodsorban azért, mert – éppen az előbbiek miatt – tévedhetetlen. Ezért aztán számomra Pilinszky János mindenekelőtt a 20. század egyik legjelesebb magyar gondolkodója, még pontosabban: tudósa. „Nemcsak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet” – írta. Azt gyanítjuk, maga Isten is valamiképpen ezt a módszert alkalmazza, amikor teremtményét és annak viselt dolgait számba veszi. Az ember kezében még sincs jó helyen a szeretet: „Soha annyi csalást, igazságtalanságot és kegyetlenséget nem követtek el, mint éppen e három szó [igazság, igazságosság, szeretet] jegyében és nevében”. Miért? „Mivel embernek lenni, a tragikus fogalmazásban úgy is mondhatnánk, annyit tesz, mint élni és – visszaélni. Az érzékelhető világban visszaélésre csakis az ember képes. Fák, madarak, kövek soha.” Fák? Madarak? Kövek? Hol? Körülöttem egymást érik az automaták, a félig (testben) ember félig (mentálisan) robot lények. Ez az ember, a valamikori emberhez hasonlóan „a legszabatosabban megfogalmazott igazságot is kifacsarja”. Mi volna hát a reményünk? „Lapozzuk fel az Evangéliumot” – ajánlja a költő. A reményünk az, hogy az igazság nem törvény, nem jog. Az igazság: Jézus Krisztus. Az ítélet pedig az Övé. És a szeretet? Az emberi szeretet annyiban a Szeretet, amennyiben krisztusi. Minden más formája valami egyéb.

(Iancu Laura teljes válasza idei körkérdésünkre – „Száz éve született Pilinszky János” – a Vigilia decemberi számában olvasható.)