Tereza Worowska: Látni, ami eltörött

A könyörtelen őszinteség, amellyel a Harmonia caelestisben, és főleg a Javított kiadásban félrevonja a kulisszát, és megmutatja a családi valóságot, nem fér bele a diszkréció általánosan elfogadott kánonjába. De nemcsak az apja személyére és bűnére tér ki, hiszen maga a szerző is kegyetlenül felfedi „lelke legsötétebb zugait”. A könyvnek ez a nagy értéke egyúttal a legkomolyabb nehézséget is jelentett számomra. A fordító ugyanis kénytelen érzelmileg azonosulni a szerzővel, akit fölfelé és lefelé dobálnak az emóciók nagy intenzitású amplitúdóval, miközben neki hideg fejjel kell kalkulálnia, melyik szinonimát válassza, milyen legyen a mondat szórendje, hogy elérje a kívánt hatását. Bizonyos passzusokat nem tudtam lefordítani belső tiltakozás nélkül. Többször föltettem magamnak a kérdést: én vajon hogyan reagálnék, mit tennék, ha kiderülne, hogy az én apám…? Ettől a kérdéstől nincs mód elmenekülni, fölteszi azt magának az olvasó is, s annál inkább a fordító, aki sokkal tovább időzik a szöveggel. Különösen drámai volt a számomra ebből a szempontból a második dosszié utolsó része – rettenetes Anti-litánia, borzalmas főnevek és melléknevek áradata, amellyel az ember elérkezik a falig: mit lehet még kibírni, és mit már nem.
Mindebből következik, hogy a Javított kiadás olvasása az aktuális politikai események kontextusában – ahogyan kezdetben óhajtotta a lengyel kiadó szerkesztőnője – értelmetlen lett volna, a könyvnek ugyanis sokkal több köze van egy antik görög tragédiához, mint a könyvpiac legforróbb leleplezéséhez. A tudás, amit ad, a kérdések, amelyeket feltesz, túl vannak a jelenen, és nem veszítenek érvényességükből bármilyen időkben.
Mit tanultam ebből a könyvből? Elsősorban együttérzést. Megértést a saját hiányosságaimmal szemben, a lelki erőm elégtelen teljesítménye láttán. Annak megértését is, milyen bonyolult az erő és a gyengeség viszonya az emberben, és mennyire nem egyértelmű néha a felelősség kérdése. De a relativizmus elvetését is megtanultam. Mert a teljes együttérzés állapotában is marad fogalmunk a jóról és a rosszról, és meg tudjuk őket különböztetni egymástól. Az árulást, a becsapást felebarátunk részéről minden bizonnyal nevezhetjük rossznak. És mégis, e könyv után nincs mód sarkon fordulva hátat mutatni a besúgónak; nem is arról van szó, hogy felmentsük őt vagy bocsássuk meg neki, hanem hogy megértsük, ez is az emberi természet része, amellyel számolnunk kell, másokban, de akár magunkban is.
Egy ember élettörténete sokkal árnyaltabban mutatja meg a jót és a rosszat, mint ahogyan tárgyalják őket a büntető törvénykönyvek vagy a katekizmus. Ilyen sorsok után nem akarózik könnyen ítélkezni, kategorikus álláspontot képviselni; inkább alázatosan meghajolni az ember lényének feltárhatatlan titka előtt.

(Tereza Worowska teljes írása a Vigilia novemberi számában olvasható.)

Novemberi számunk megjelenését a Wacław Felczak Alapítvány támogatta.

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés