Puskás Bernadett művészettörténésszel

- Terdik Szilveszter beszélgetése a Vigilia szeptemberi számában

Ha visszagondolunk a múlt több száz éves távlatába, akkor az a definíció, hogy az ikon kizárólag a bizánci rítus sajátja volna, érvényét veszti. A fára festett szentképek bizonyítottan jelen voltak a keresztény egyház életében legalább a 2. század végétől nemcsak Keleten, hanem Rómában is. Az imago, az eikon használatában való eltérés a bizánci képrombolás idején jelent meg, és Nagy Károly idején késztette önálló mérsékelt állásfoglalásra a Nyugatot a Libri Carolini megfogalmazásában. Neves, Krisztus-arcot és Máriát a gyermek Jézussal ábrázoló ikonokat és szentképeket őrzött meg az egyház napjainkra Rómában, a Sínai-hegyi Szent Katalin kolostorban és más zarándokhelyeken. Egyes ikonok már a középkorban Nyugatra kerülve váltak népszerűvé a zarándokok körében, ilyen az Abgár-legendából ismert ősi, úgynevezett Nem kézzel festett Krisztus arcot ábrázoló, 1200 körül festett, ószláv feliratú Sainte Face a laoni székesegyházban. Más ikonok másolataik és reprodukcióik révén erős aktuális jelentéssel a közelmúltban lettek közismertek, mint például a Taizéi közösség révén Barátság-ikonnak nevezett, Krisztust és Menászt ábrázoló 6. századi kopt enkausztika ikon.
Napjainkban az ikon közös ősi hagyományt, akár kapcsolódási pontot is jelenthet a keresztények között. Vonzereje egyszerre közérthető, megszólító mondanivalójában, másrészt állandó, ősi, mégis mindig korszerűnek ható vizuális formájában rejlik. Az ikonográfiai kánon, az ikon képi sémája ugyanis nemcsak jól leolvasható, de mindenkor újra aktualizálható, hiszen Krisztus, Mária, a szentek és a szentírási események ábrázolásainak típusai korántsem olyan merevek, mint ahogyan ezt a műkereskedésekben lépten-nyomon előforduló 19. századi ikonok tükrözik. Minden történeti korszak – Bizánc első századai, virágkora vagy a bukása utáni időszak – és a különféle földrajzi régiók – a Kaukázus, Észak-Afrika, a Balkán vagy a keleti szláv területek – részben eltérő, saját megfogalmazásba öltöztették a témákat. Így történik ez ma is a kortárs ikonfestészet révén, amelynek sokféle irányzata él egymás mellett. Ezekből kiválasztva azt, amelyik akár stílustól függetlenül is legjobban szólít meg, tudnak kapcsolódni az ikonhoz a Krisztus-hívők, saját érzésekkel, imáikkal. A nyugati festészet sokkal inkább saját korára reflektál, annak tapasztalataiból fogalmazza meg a szakrálist, a festők egyéni kifejezésformáinak ereje így nem feltétlenül képes századokon keresztül átívelni, hatni. Mégis ennek köréből is említhetünk – ha lehet így fogalmazni – ikonikus példákat, a Szent Ferenc-féle San Damiano-i croce dipinta számomra ilyen.

(Terdik Szilveszter Puskás Bernadett művészettörténésszel készített beszélgetése a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés