Jan-Heiner Tück: Az anti-ikon

Holbein halott Krisztusa kétszeresen is hatást váltott ki Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijből, az orosz íróból. Svájci tartózkodása során, 1867 augusztusában kifejezetten azért ment el a bázeli múzeumba, hogy megnézze a képet. Visszaemlékezéseiben felesége élénk színekkel számolt be arról, mennyire megrázta a halott Megváltó látványa. Másrészt „A félkegyelmű" című regényében (1868) is fontos szerepet játszik a festmény. E kettős (egyrészt Dosztojevszkij élettörténetében, másrészt irodalmi munkásságában kifejeződő) hatás pontosabb megértésének érdekében hasznos, ha először közelebbről megvizsgáljuk az orosz ortodoxia krisztusközpontú vallásosságát, amelyet a sajátosan keleti megváltástan határoz meg. E szótériológia értelmében Isten igéjének emberré válása a feltétele annak, hogy az ember átistenüljön. Az ortodox vallásosságnak a megváltó és üdvözítő Krisztus áll a középpontjában, azaz elsősorban nem az ember Jézus, aki magára veszi a földi életet, szenved és meghal. A megtestesült Fiú utánzása az átistenülés folyamata során a halandóság területéről az örök élet teljességébe viszi át az embert. Ebben a vallásosságban az élet és a halál fölött győzelmet arató Krisztus a legfontosabb, aki jelen van az Evangélium igéjében, de nemkülönben az egyházi liturgia misztériumaiban is. Krisztus uralja a – tiszteletben, de nem imádásban részesített – ikonok világát. A halál felett aratott húsvéti győzelemnek nagyobb jelentősége van Keleten, mint a passió emlékezetének. Ehhez képest tehát különösen is mást nyújt Holbein festménye, amely nemcsak Krisztus emberségét ábrázolja drasztikusan, de azt is, hogy meghalt. „Ebben jut tetőpontjára az emberré válás: arra a pontra, ahol kihuny a dicsőség a képen.” A színtelen holttest, oldalán a vérző sebbel, merev jobb kezén a stigmával, fehér lepedőn nyugszik: kihűlt, néma, halott. Visszaemlékezéseiben Anna Dosztojevszkaja (1846–1918) beszámol róla, milyen rendkívüli hatást gyakorolt férjére a kép.
Az idevágó szakasz így hangzik. „Genf felé utazva egy napot Bázelban töltöttünk, hogy az ottani múzeumban megnézzük azt a képet, amelyről valaki beszélt a férjemnek. Hans Holbeinnak ez a képe Krisztust ábrázolja, aki miután emberfölötti kínokat állott ki, s már levették a keresztfáról, most lassan elenyészik. Feldagadt arca tele van véres sebekkel, s az arckifejezése iszonyatos. Fjodor Mihajlovicsot lenyűgözte ez a kép, és sokáig állt előtte. Én nem bírtam sokáig nézni, olyan szörnyű hatással volt rám, s mivel egyébként se éreztem jól magam, átmentem egy másik terembe. Tizenöt-húsz perc múltán tértem vissza, és Fjodor Mihajlovics még mindig mozdulatlanul állott a kép előtt, s arcán ott volt az a rémült kifejezés, amelyet többször megfigyeltem epilepsziás rohamai első perceiben. Szép csendesen megfogtam a kezét, a szomszéd szobába vezettem, leültettem egy padra, s felkészültem, hogy erőt vesz rajta a roham, de szerencsére nem következett be. Fjodor Mihajlovics kissé megnyugodott, ám mielőtt elhagytuk volna a múzeumot, ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer megnézze a képet, amely annyira lenyűgözte.”

(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható, Görföl Tibor fordításában.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés