Báthori Csaba

Mióta az eszemet tudom, kötődtem az éjszakához. A sötétséghez? Vágytam arra, olthatatlan, hogy elérhetetlen legyek. Reggel majd újra kinyílik a nagy szem, amely mindent lát, amit nem végeztem el sem másokkal szemben, sem önmagamban. Fenn a fényen védtelen az ember, lenn a vakvilágban oltalom ígérete lappang. Az éj kapujáról azt susogja egy csábító verssor-pár: „Sötéttel befele, csak önmagukra / figyelnek a zirr-zörrenő falombok”. Az éjszakában nem seb, hanem tápláló álom volt a magány utáni sóvárgás.
Akkor még egyedül senyvedtem. Vékony, törékeny jégnek tűnt a külvilág, csak a fénytelenség burkában bírtam sejtelemmel megközelíteni. Szabadulás, vízszintes érintetlenség, önemésztés, űrnek tébolyult fuvalma tartott fenn a sötétben. Önmagam nyugalmát, amelyet akkor még igazság hitével kereszteztem, csak az alkonyt követő széles ingoványban véltem elérni. Az éjszakában nem gondoltam arra, hogy meg kellene változtatnom a világot. Emberré akartam válni, és ahhoz csalhatatlan iránytű az éjszaka.
A vers így folytatódik: „nem holdfényholt égen van Dávid ujja, / hanem hol elbújt muzsikád kibontod”. Kis rozoga kalyibákban nőttem fel, egy rozsdás buszban laktam édesanyámmal, a szobánk sárgaföld padlója fölött is fű és ridegség szaga terjengett. Azt hittem órákra, hosszan, napokra, hetekre, hogy a napfényt nélkülöző időben szünetel a napközben folyton gyötrő ezer viszontagság. Tudtam, hogy nem élek életet. De azt is tudtam, hogy mihelyt egyedül maradok a sötéttel, fektemben, roppant békesség és reménység erősítheti kétségbeesett napjaimat. Én nemcsak belekotortam a sötétbe, hanem éreztem éjfél és hajnal között a csönd és a mozdulatlan némaság iránytűjét. Reménykedtem, hogy reggel nem folytatódik az idő. Imádtam a csendet, amely a fekete órák édestestvére. Sejtettem, már a kalyibák és a rozsdás busz korszakában, hogy a csend elmélyíti a világot. Ez még nem a szerelem, a vallomások, szenvedélyben felhevült testek, az önvizsgálat és önbüntetés, nem a kiérlelt, megmagasított csend korszaka volt, hanem a gyermeki riadtság megilletődött, zajtalan kushadása. Édesanyám nem szólt már hozzám, miután betakart. Miért ne élhetnék holnap is, roppant meg bennem a sóhaj.

Fotó: Molnár Ádám
(Az esszé teljes terjedelmében a Vigilia júliusi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés