Az éjszaka imádsága

Az ember mindenségbe helyezettségéről alkotott tapasztalata talán a legközvetlenebbül az égitestek járásának szemlélésében, a napszakok váltakozásának átélésében érhető tetten. Nappal és éjszaka, fény és sötétség egymásra következése olyan természetes metaforát nyújtanak az ember saját életútjának, a világhoz, a fentebb valókhoz, önmagához fűződő viszonyának elbeszélésére, ami az egyes napszakokat önmagukban egyfajta szakralitással ruházza fel. Az égitesteket, napot, holdat, csillagokat, bolygókat ezért is látja az ókori ember a kozmosz isteni erővel felruházott, az ember sorsának mintázatát meghatározó szereplőinek. Hatalmas, kérlelhetetlen mozgásaikat, együttállásaikat megfigyelni, kiszámítani tudjuk ugyan, de hatással lenni rájuk nem bírunk: így lesznek az égitestek a kiszolgáltatott emberi sors vetítővásznaivá, s az ember végzetét ezeknek a felsőbb erőknek a személytelen kezében tudja.
A sötétség és a fény váltakozása pedig emlékezteti az embert arra a véget nem érő küzdelemre, ami benne és körülötte zajlik jó és gonosz között, s amelynek kimenetelét oly bizonytalannak tapasztalja, s még az istenek világában és kozmikus méretekben sem tud végeredményt hirdetni. A horizonton eltűnő nappal a remény is alábbhagy és felébrednek a félelmek az „éjjeli rémtől”, a „homályban lopódzó dögvésztől” (Zsolt 90,5–6), a pusztulás törvényen kívüli hatalmaitól. Apró, pislákoló lámpásokkal küzd az ember ezekkel az árnyakkal, amelyek esti meggyújtása örömkiáltásokat csal a jelenlévők ajkára – Üdvözlégy jó fény! –, mert legalább egy kis szűk fénykörben elűzik az éjszaka rossz rémét. A pirkadat első sugarai viszont új reményt adnak, hogy a gigászi küzdelemben legalább ezen az éjjelen a jó kerekedett felül.

(Az írás teljes terjedelmében a Vigilia júliusi számában olvasható.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés