Győrffy Ákos

Nem épült semmi

Mindig zavarban vagyok, ha valahol azt látom a nevem mellett, hogy zenész. Persze ugyanez a zavar akkor is jelentkezik, ha azt látom: költő, író. Mehetnék még tovább és azt is mondhatnám, hogy e nevezetes zavar már akkor is felbukkan olykor, ha a puszta nevemet látom leírva valahol. De eddig most nem mennék, noha ez utóbbi zavar mélyen összefügg az elsőként említett zavarral. Mindjárt az elején be kell vallanom, hogy nem vagyok zenész, noha zenével immár két évtizede foglalkozom kisebb-nagyobb intenzitással. Ez a zenével foglalkozás esetemben nem azt jelenti, hogy időközben elsajátítottam volna egy hangszer klasszikus megszólaltatásának műfogásait. Semmit sem sajátítottam el, ma éppen úgy nem tudok gitározni vagy zongorázni, mint húsz évvel ezelőtt. Furcsa módon leginkább nyolc-tíz éves korom környékén „értettem” a leginkább a zenéhez, akkor még kottát is tudtam olvasni, ismertem a hangok elhelyezkedését a furulyán. Azóta ez a kevéske tudásom is elveszett. Semmit sem tudok. A zene a legkorábbi emlékeimben is karakteresen jelen van már. Apám nagyon szerette a jazzt, volt egy szalagos magnója sercegő, interferenciáktól átjárt felvételekkel, amelyeket a Szabad Európa Rádióból vagy a Voice of America legendás jazz-műsorából vett fel a hatvanas és a hetvenes években. Ahogy ezt írom, valahonnan felbukkan egy név, Willis Conover neve, aki a Voice of America Jazz Hour című műsorát vezette évtizedeken át. Apámtól hallottam a nevét legalább harmincöt éve, azóta sem jutott eszembe. Gyerekkorom háttérzenéje volt Miles Davis, Bill Evans, Stan Getz vagy Oscar Peterson játéka. Hogy mennyire eltért ez a zenei atmoszféra a nyolcvanas évek elejének negédes sláger-világától, azt főleg akkor érzékeltem, amikor egy-egy barátom nálunk járt és egyáltalán nem értette, hogy mi az, ami a magnóból szól. Kínjukban röhögtek vagy úgy tettek, mintha nem hallanák, amit hallanak. Hamar el is terjedt, hogy az apám nem normális, ami annyiban tényleg nem állt messze a valóságtól, hogy az alkatából adódó erős introvertáltsága miatt eleve kilógott abból a nagyközségi közegből, amelyben életének jó részét töltötte. Jazz, erdő, William Faulkner könyvei, mindez egyáltalán nem illett bele abba a világba, amit alapvetően az igénytelenség és a műveletlenség uralt. Noha később engem is elnyelt a Poptarisznya című rádiós műsor címével fémjelzett zenei infernó, a mélyben mégis megmaradtak ezek a jobbára melankolikus zongorafutamok, szaxofonszólók és bőgőmenetek. Tudtam róluk, dolgoztak bennem. És már az elég volt, hogy ismertem a zenének olyan tartományait is, amelyekben egészen más szempontok az irányadók.

(Győrffy Ákos írását teljes terjedelmében a Vigilia júniusi számában olvashatják.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés