Ígéret az állandóságra – a stabilitási fogadalom

„Ki a szerzetes? Akit szerzetesi ruhában temetnek el.” A szerzetesi anekdotakincsből merített meghatározás frappánsan világít rá arra, hogy az életünk legmélyebb rétegét érintő döntéseink valódiságára csak az üthet pecsétet, ha mindhalálig kitartunk mellettük. A szerzetesi létformához mint keresztény életállapothoz hozzátartozik az egész életre szóló elköteleződés. Az egyházjog szerint szerzetes úgy lehet valaki, ha egy közösségben élethosszig tartó fogadalmat tesz az evangéliumi tanácsokra, az engedelmességre, tisztaságra és szegénységre. A Szent Benedek Reguláját követő monasztikus hagyományban azonban, mely a „klasszikus” szerzetesi fogadalmak kialakulásánál jóval korábbra nyúlik vissza, a szerzetes az engedelmesség mellett két másik dolgot kell, hogy megígérjen: stabilitást és a magyarra nehezen fordítható, a latin conversatio morum szóösszetétellel meghatározott „erényes életvezetést”, „szerzetesi életalakítást”. Pusztán a szavak szintjén is megállapítható, hogy a benedeki fogadalmak arra hívják a tanítványt, hogy a naponta őt megszólító és mindig új utakra hívó isteni Igére hallgatva (oboedientia) egy életen át folyamatosan alakuljon (conversatio), de mindezt stabilan, úgy, hogy közben valamiben – a folyamatban való megmaradásban – állandóságot, változatlanságot ígér.
Stabilitást ígérni paradox dolog. Az állandóságra, a belső biztonságra persze mindannyian vágyunk. De ma, amikor a – koronavírus által erősen megnyirbált – mobilitás a legfőbb értékek közé tartozik, s amikor önazonosságunk szabad meghatározásának vagy megváltoztatásának lehetőségét sokan személyiségi jognak tekintik, egy olyan ünnepélyes ígéret, mely a jövőre vonatkoztatva látszólag lemond a változtatás lehetőségéről, sokaknak inkább ijesztő, mint vonzó: mintha a pszichés stabilitást, a belső biztonságot ma éppen a kilépés, a választás és a változtatás lehetősége garantálná. Az életre szóló elköteleződés egyre ritkább, a nehézségek, a lehetőségek beszűkülése menekülésre késztet: kórházlelkész ismerősünk elmondása szerint a harmincas, negyvenes éveikben járó daganatos betegek jó része a kezelés alatt nemcsak életerejét és szakmai beágyazottságát, hanem házastársát vagy élettársát is elveszíti. Tízéves magiszteri szolgálatom alapján húsz szerzetesség iránt komolyabban érdeklődő fiatalból kettő lép be a monostorba és egy jut el az ünnepélyes fogadalomig. Manapság arra vállalkozni, hogy ugyanazon a helyen, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazon életszabályok szerint éljünk évtizedeken át, őrültségnek, szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnik. S mégis, érett szerzetesekkel találkozva, akik fogadalmukat megtartva kitartottak a „monasztikus folyamatban”, megtapasztalható az a belső béke és derű, az istenkapcsolatnak az a mélysége és egyszerűsége, ami a stabilitást vonzóvá, vállalhatóvá teszi. Mindezek fényében talán nem haszontalan alaposabban szemügyre venni azt, amit a monasztikus hagyomány stabilitáson ért: megérteni, hogy mit is fogad az, aki ma stabilitást fogad, és milyen üzenete, gyümölcse lehet mindennek mások számára életállapottól függetlenül.

Fotó: Békés Bence
(Baán Izsák írása teljes terjedelmében a Vigilia április számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés