Tóth Beáta: Megismerni és hinni?

A szeretet emberlétünk egyetemes őstapasztalatai közé tartozik, teljes természetességgel szövi át életünk minden dimenzióját. Mibenléte szinte nem is szorul magyarázatra, ösztönösen tudjuk, érezzük, mikor valódi és mikor tettetett, felszabadító vagy manipulatív. Amikor mégis a fogalmak síkján kíséreljük megragadni ezt az alapvető tapasztalatot, ugyanabba a nehézségbe ütközünk, amelyet Szent Ágoston az idő fogalmával kapcsolatban fogalmazott meg: ha nem kérdezik tőlünk, tudjuk, hogy mi, ha azonban kérdezőnek kell megmagyarázni, akkor rádöbbenünk, hogy mégsem tudjuk. A keresztény teológia kétezer éves történetét tekinthetjük úgy is, mint a szeretet valóságának egyre teljesebb, azonban sohasem kimerítő megértésére tett kísérletek sorozatát, amelynek gyökerénél elsősorban nem bölcseleti érdeklődés húzódik meg, hanem egy, az Ószövetségben elkezdődő és az Újszövetségben kiteljesedő tapasztalat, Isten szeretetét kinyilvánító események sorozata, amely értelmezést kíván, s mindeközben át is alakítja a benne részesülőket.
De vajon az ezen alapuló keresztény felfogás mindenestül különbözik-e a közös emberi őstapasztalattól? Azzal szemben állva fogalmazódik-e meg? Van-e az emberi szeretet összetett valóságának olyan vonása, amelynek nincs helye a keresztény gyakorlatban és gondolkodásmódban? A szeretetnek van-e olyan kitüntetett formája, amely kizárólagos modellül szolgálhat a keresztény megértés számára? Magasabb rendű-e a kölcsönösséget és viszonzást kizáró, önzetlenül csak adni akaró, a saját javát semmibe vevő, érzelmektől független, heroikus szeretet a vágyódó, örömet, boldogságot és viszonzást kereső szeretetnél? Egyáltalán értékeli-e eléggé a keresztény teológia a szeretet emberi jelenségét, vagy túl gyorsan akar túllépni rajta, hogy Isten minden értelmet meghaladó szeretetéről beszélhessen? Ez utóbbi kérdést a közelmúltban Jean-Luc Marion vetette fel a szerelem/szeretet fenomenológiai vizsgálata során, azt állítva, hogy bár a teológia ismeri a jelenséget, „talán túl sokat is tud róla ahhoz, hogy ne a saját értelmezését erőltesse rá az én esetemre, vagyis, hogy ne közvetlenül a Passió alapján akarja bagatellizálni az én szenvedélyeimet – túl gyorsan akar a végére járni a dolognak, és ezért sem a szerelem fenomenalitásához, sem annak immanens értelméhez nem tud közel férkőzni”. Marion felvetése mindenképpen elgondolkodtató, s kétségtelenül van benne igazság, másrészt azonban arra is ösztönöz, hogy a keresztény teológia újra számba vegye saját hagyományát, a szeretetről való reflexió gazdagságát és kiaknázatlan területeit.

(Tóth Beáta írása teljes terjedelmében a Vigilia márciusi számában olvasható.)

Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés