Lackfi János: A hétmilliárd szempár zsoltára

Az első gondolatom, Uram,
hogy hova hívtál most engemet,
és hogy pont minek,
hogy én nem vagyok egy ilyen
szép fényes izé,
egy minden ízében összerendezett
statikai mestermű vagy micsoda,
én nem vagyok ám kigyúrva,
sem szanaszéjjel pingálva
minden bőrnégyzetcentiméteren,
mint egy tetovált izomember,
bennem ugyan hol van meg az ég felé nyilazó
toronysisak diadalmas céltudatossága…
Uram, te látod zsákutcáimat,
diadalmas porig égéseimet,
nagyszabású megsemmisüléseimet,
csiricsáré különútvonalaimat,
maszekolásaimat büdös sikátorokban,
arckereséseimet megbuggyant tócsák
tükrében, Uram, te ismersz engemet,
hogyan hozhattál ide,
egy turista-látványossághoz,
a sohanemvolt középkor újraálmodott,
3D-s képeskönyvéhez?
Te látod, hogy elég egy apró
kedélyváltozás, és már inogni kezdek,
te látod, elég a balsors egyetlen
nyílhegyének, tövisének, kaktusztüskéjének,
csaláncsípésének érintése, máris
a dísztelenebbik felemet mutatom,
csupa sértettség vagyok és indulat
és panasz és könny és hiszti,
te látod, hogy erőm úgy elhagy
egyik pillanatról a másikra,
összenyaklom, mint a marhavelő,
mint a kuktában órákig főzött spárgaszár.
Az nem lehet, Uram, hogy te másként látsz
engem, mint én magamat,
az nem lehet, Uram, hogy közelebb vagy hozzám,
mint én magamhoz,
vagyis hát lehetni lehet,
te vagy az, akinek a lehetetlen is lehetőség,
sőt, ott kezdődik igazán az isteni lehetőség,
ahol az emberi véget ér,
vagyis munkaköröd valódi terepe
a lehetetlenben határolható körül,
de én ezt akkor sem értem.
Bólintasz, Uram, pontosan érted,
hogy én pontosan miért nem értem,
az értésed is ott kezdődik,
ahol az enyém véget ér,
pontosabban hétmilliárd pár szemmel
vizslatod ez a földgolyóbist,
plusz a saját tekinteteddel látod
egészen máshogy ezt a hétmilliárd sorsot,
s közben pontosan úgy is,
ahogy ők látják magukat.
Látsz engem putrinak, mint én magamat,
s látsz engem katedrálisnak,
mint ahogy én sosem magamat,
hiszen legmerészebb elképzeléseimben is csak
közepesen lepukkant kaszinónak álmodom
azt, ki vagyok, lehamuzott bársonnyal,
letöredezett körmű dizőzökkel,
kamufényekkel, kamupezsgővel,
kamujókedvvel, kamusnájdigsággal:
ejj, cicca, esszem asszta csókos szád…
Hát most idetetted magadat, Uram,
jól idetettél engemet önmagam elé,
tornyosuljak megfejthetetlenül,
megemészthetetlenül nagyszabású
születésnapi tortaként,
és kitárod a kaput, befelé tágasabb,
csak lassan, térről térre deríthetem fel
ezt az épületet, aki lettem a szemedben,
míg megpróbáltam otthonosra berendezni
kis koszos szeparéimat, és nem sejtettem,
hogy kupolák boltozatosodnak
silány kis álmennyezeteim felett.

(A vers a Vigilia februári számában jelent meg.
Folyóiratunkra előfizethetnek, és az egyes számokat is megvásárolhatják a honlapunkon: https://vigilia.hu/shop/index.php?route=product/category&path=60_65)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés