Megszűrődik, de átmegy

Szilasi László és a rácsok


A ragályból én elsősorban és majdnem kizárólag azt érzékeltem, hogy néhány szerettem rácsok mögé került. Dél-Amerikából hazatérő felnőtt lányom önkéntes karanténra ítélte magát: két hétig egy belvárosi polgári ház harmadik emeletén lakott, a folyosói rácsozat mindvégig közénk állt. Meglepett ez az akadály, nem voltunk felkészülve rá. Átdugtuk rajta az ellátás szükségszerű elemeit, az irigy fém mégis ott maradt a helyén. Rács: majdnem olyan rossz a sajtója, mint a patkányoknak. Teljes joggal. Nehéz túlemelkedni ezen az értelmezésen. És az is nagyon fájt, hogy a szüleimet bezárták a száz kilométerrel arrébb lévő szociális otthonukba. Közénk állt ott is a rács. Mi az utcán, ők odabent. Mindenki maszkban, még egymás arcát sem láthattuk a figyelő kamerák alatt. Nem akarták a nyakunkba varrni egyre tehetetlenebbé váló önmagukat. Mosnak, főznek, takarítanak utánuk, igazi úri élet volt ez nekik. És most, hirtelen, mégis börtönbe kerültek. Ez volt az akkori önértelmezésük. Átadtuk a csomagunkat az ápolószemélyzetnek. Aztán eljöttünk. Sokáig bámultam ezeket a rácsokat. Akkor is bámultam őket, amikor nem voltam előttük-mögöttük. A szegedi és békéscsabai, a belvárosi és a külvárosi rácsokat. Próbáltam megérteni, hogy voltaképpen miért vannak ott. Járványügyi utasításra, természetesen. De ezen felül van-e még valamiféle funkciójuk. Végül arra jutottam, hogy a rács nem csupán bezár és elválaszt, de meg is szűri a dolgokat. Hoznék én mindent nekik, de a túlságosan nagy doboz nem fér át a réseken. Nem fér át a kisebb doboz sem. Szét kell szedni. Külön adom be az almát, a sajtot, a sült tököt, a vörösbort. És így van ez, talán, a szavainkkal is. Az idő kevés, már figyelnek a megfigyelésre oktatott szomszédok és ápolók. Beszélj keveset. Csak a lényeget. Csak a lényegnek a lényegét. Keresd a kivonatokat, keresd a sűrítményeket. Azokat próbáld meg átnyomni a réseken, a hézagokon, az üresen hagyott helyeken, át, a szeretteidnek. A mostani járvány, úgy gondolom, azt tanította meg nekünk, azt az ismerős tudást, hogy úgy kell beszélnünk, mintha nem volna időnk, mintha helyünk se volna, és az ápolt körmünkre kellene odaszorítanunk életünk és szeretetünk dióhéj-történetét, mákszem betűkkel; megszűrődik, de átmegy.

(A Vigilia karácsonyi körkérdésére adott válasz teljes terjedelmében a folyóirat decemberi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés