„Sírt ásunk a szelekbe”

Paul Celan költészete rémisztő, távoli és tragikus, miközben mindennek az ellenkezője is ugyanúgy elmondható róla. Azon kevés költő egyike, aki a verseiben számolta fel önmagát. Ha következetesen és kitartóan elolvassuk a verseit, ösztönösen megrettenünk attól, ami elénk tárul. De valójában nem én ijedek meg, nem én hőkölök vissza, hanem az a lelki és szellemi konstrukció, amit azért épít fel minden egyes ember, hogy egyáltalán élni tudjon. Élni elég nehéz, életben maradni ebben a világban egyáltalán nem magától értetődő feladat. A civilizáció, a társadalom omladozó lakóparkjában egyre rémültebben keressük a még használható búvóhelyeket. De miközben keressük az odúinkat, kilátunk a kerítésen túlra, s amit odakint megpillantunk, attól menten megfagy bennünk a vér. Ezért inkább nem is nézünk arrafelé, de hiába, mert ami odakint van, arról úgysem tudjuk elfordítani a tekintetünket. Abból az anyagból vagyunk gyúrva, abból az odakintiből. Paul Celan egész életében a kerítésen kívül bolyongott, versei a kerítésen túli világról tudósítanak. A kerítésen kívül bolyongott, de közben erősen vágyott arra is, hogy idebent legyen. De idebent a számára nem volt hely. Vagy talán pontosabb úgy, ha azt mondom, hogy egyszerre volt a kerítésen kívül és belül. Tehát a senkiföldjén. Celan ennek a senkiföldjének a költője. Már-már nem emberi a hangja, vagy nagyon is, fokozhatatlanul, mélyen emberi.

(Az esszé teljes terjedelemben a Vigilia novemberi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés