Az ember és a kutya

Topál József etológus egy különleges barátságról


A kutya és az ember közös története több tízezer évvel ezelőtt kezdődött. Bár pontosan nem ismerjük a kutyák domesztikációjának minden egyes lépését, a kutya kialakulása valószínűleg egy olyan, több ezer évig tartó folyamattal indult el, amelynek során az emberi csoportok közelében élő farkasfalkák egyedei közül fokozatosan kiszelektálódtak azok az egyedek, amelyek kevésbé féltek az embertől. Ezek képesek voltak az emberekhez egyre közelebb húzódni, és ebből azután komoly hasznot is húztak (az ember közelében bizonyos védettséget élveztek és könnyebben jutottak élelemhez az ember környezetében fellelhető ételmaradék formájában). Az egymás mellett élés „melléktermékeként” a kutya ősének alkalma nyílt arra, hogy fokozatosan megtanulja értelmezni az emberek jelzéseit, így az élelemszerzés mégegyszerűbbé vált.

E történet kulcsfontosságú eleme az, hogy a két faj (tehát a kutyává váló farkas és az ember) egyre szorosabb összefonódását az tette lehetővé, hogy a kutyában olyan genetikai változások jelentek meg, amelyek alapvetően átformálták a társas viselkedési készségeit és az emberrel való kapcsolatteremtő készségét. Ezt tükrözi például az, hogy a kutya, az állatvilágot tekintve példátlanul jól megérti az emberi jelzéseket, meglepően jól kommunikál az emberrel, és ennek köszönhetően sajátosan komplex társas kapcsolat alakul ki kettejük között. Ezek a tulajdonságok teszik számunkra különlegessé a kutyát, és ezek a tulajdonságok azok, amelyek sok esetben azt a benyomást keltik az emberben, hogy a kutya „gyerekszerűen” viselkedik. Az elmúlt bő két évtized kutatásai egyértelműen igazolták, hogy feltűnő párhuzamok vannak az ember és a kutya társas készségei és motivációs rendszere között. Ennek egyik markáns megnyilvánulása például az, hogy a kutya – hasonlóan a pár hónapos csecsemőhöz – vonzónak találja, ezért keresi az olyan társas ingereket, mint például az emberrel való szemkontaktus. Az emberi arc és szemek felé irányuló kitüntetett figyelem (ahogy a csecsemőnél is) nem tanult készség a kutyában, hanem már pár hetes életkorban spontán megjelenő reakció. Ez azért is különös, mert az állatvilágban a másik (különösen egy idegen fajhoz tartozó egyed) szemébe nézés veszélyes vállalkozás, általában fenyegetést, kihívást jelent, és gyakran vált ki agresszív reakciót a másikból. Egy védtelen pár hetes kölyök részéről éppen ezért nagyon meglepő, hogy kifejezetten keresi a környezetében az emberi arcot, azt szívesen nézi, és készségesen teremt szemkontaktust az emberrel.

(Részlet a Vigilia szeptemberi számában megjelent beszélgetésből.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés