Júniusi számunkból ajánljuk

Robert Lax és az ártatlanság költészete


„Lassú hajó / nyugodt folyó / csendes kikötés” – ez a három sor került Robert Lax sírjára, és senki nem mondhatja, hogy nem találó módon. Sok évnek kellett azonban eltelnie, mire eltalált ahhoz a nyugalomhoz és magányhoz, amelyet keresett. Megtalálnia azért is volt nehéz, mert nem néma csöndre és nem emberektől távoli egyedüllétre vágyott, és soha nem volt magányos abban az értelemben, hogy ne lettek volna körülötte mások: az amerikai irodalom nagy remetéje volt, de társaságkedvelő remetéje, aki soha nem tudott beilleszkedni az amerikai társadalom körülményei közé, idővel taszította a zajos New York és zsúfolt környéke, ahol az ifjúságát töltötte, de élete minden magányos korszakában emberek vették körül. 1962-ben, negyvenhétéves korában végleg letelepedett Görögországban, ám nagyrészt azért, mert elbűvölték a keleti szigeteken élő emberek.
Soha nem kritizált senkit, nem mondott rosszat senkiről, hanem egészen egyszerűen kezdett élni az „egyszerű” emberek között, folyamatosan figyelt, és leírta a megfigyeléseit, s a béke ajánlatával igyekezett jelen lenni azok körében, akik lelki vagy fizikai szükséget szenvedtek. Az egészben nem volt semmi mesterkélt, semmi művi, nem alkotta meg a magány elméletét és nem verte nagy dobra az életkörülményeit: nem kiáltotta folyamatosan világgá, mennyire egyedül szeretne lenni, mint legjobb barátja, Thomas Merton, nem törekedett szentségre, mert a létezés szentsége volt az otthona, nem küszködött a kimondhatatlansággal és nem fürdőzött saját különlegességének tudatában, mint trappista barátja, hanem élt, figyelt és írt. „Amit el tudsz / mondani / el fog / mondódni / ne aggódj / ki aggódik? / csak annyit / mondok / neked: / ne.”

(Az írás teljes terjedelemben a Vigilia júniusi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés