A Szentlélek misztériuma az ortodox teológiában

Nacsinák Gergely András

Ha meg is nyilatkozik a Szentlélek, jelenléte diszkrét jelenlét, mint egykor a pusztaságban az égszakadás-földindulás utáni csöndességben megszólaló „halk és szelíd hang” (1Kir 19,12). Talán éppen erről a szelídségről és tapintatról ismerhető fel – ez volna az Ő „arca”. A mindig-jelenlévő, aki mégis kész elillanni, habozás nélkül visszavonulni, ha a teremtmény szabadsága úgy kívánja. Megszokhattuk már, hogy a bukott világban mindig minden fordítva van, pontosabban szólva a bukás világában mi mindent fordítva látunk: gazdagságot látunk ott, ahol voltaképp szegénység van, és halált ott, ahol győzedelmeskedik az élet – a Kereszt esetében például. Az aszkézisben a nélkülözést vesszük észre a bőség helyett, és az utolsókban sem látjuk meg az elsőt. Ennek alapján bízvást állíthatjuk, hogy a legillékonyabbnak és legkevésbé megfoghatónak tűnő valóság lesz a legszilárdabb, köveknél mozdíthatatlanabbul maradandó: az, amin és amiből egyház épül. A legszelídebb egyúttal a leghatalmasabb erő.

Megszoktuk, hogy a láthatóbb, nyilvánvalóbb, értelmileg és testileg megfoghatóbb valóságot, Krisztust, a Fiút tartsuk szem előtt: az egyház nem más, mint Krisztus misztikus, feltámadott teste, a megújult világ, Isten Országának letéteményese. Csakhogy legalább ennyire jelen van benne a láthatatlan Lélek is, aki az egyház testét megeleveníti, holt, intézményi állapotából, az őt mindig fenyegető, üres kagylóhéj-mivoltából feltámasztja. Ezért is figyelmeztet Pál apostol aggodalommal telve: „A Lelket ki ne oltsátok!” (1Tessz 5,19).

(Az írás teljes terjedelemben a Vigilia májusi számában olvasható.)
Image

Vigilia Facebook oldala

Design by PrioriWeb

Copyright @2019 Vigilia Kiadó. Minden jog fenntartva.

Keresés