Mióta elolvastam Borbély Szilárd nagy sokára (eredetiben is) kiadott, töredékben maradt regényét, a Kafka fiát, azóta vágyom vissza a Svatopluk Čech hídra. S ezzel együtt persze Prágába, a három évvel korábbi augusztusba, amikor Zével a Letnára igyekeztem a hídon át. A regény olvasása közben a legutóbbi, a koronabolondéria és eszement tiltások által a lehetséges jövőből a múltba száműzött prágai napok idéződtek fel bennem – még akkor is, ha Borbély fikciója Kafkáról szól, s száz évvel korábban játszódik. A regényben szereplő, a Hajóhoz címzett ház, amelyben Kafka lakott, a mai Pařížská, avagy akkoriban a Niklasstrasse utca utolsó, új építésű bérpalota gyakori színhely – azt a szót használom, amelybe lépten-nyomon bele lehet botlani a szakirodalomban (s Borbélynál). A regény több passzusában is találkozunk a helyszín leírásával, pontosabban annak részletezésével, hogy mit lát Kafka az ablakból. Az egyik folytatatlan s befejezetlen fejezetben Borbély a híd történetét is bevonja az életrajzi elbeszélés keretei közé: „A hidat egy évvel az után adták át, hogy Kafkáék átköltöztek a Zeltnergasséról. […] Amikor a hidat 1908-ban átadták a forgalomnak, a prágaiak kíváncsi serege átvonult megszemlélni ezt a jeles eseményt, ahol a birodalmi és a cseh kormányzat, valamint az egyházi előkelőségek feltűnésére lehetett számítani, a népünnepély után a Josephsplatz környéke elnéptelenedett, és átadta helyét a gazdag belváros békés ritmusának. A hídon a teherszállító kocsik esténként haladtak át, vagy a kora hajnali órákban. A környező boltok és vendéglők diszkréten intézték az ügyeket. A híd ívlámpái pedig minden szürkület után felizzottak, az estebéd után a gyomruk nyugtalanságával küzdő jóllakott polgárok sétáltak át rajta meg vissza. Csak vasárnap délutánonként pezsdült meg az élet, amikor a heti kimenőjüket kapták meg a polgári családoknál lakó szolgálólányok, akik ilyenkor kisétáltak, szendén lesütve szemüket, de közben figyelve a szintén kimenős katonákat és mesterlegényeket, akik flört, futó kaland vagy épp házasodás céljából mustrálták a leányokat” (69–70.).

A fikció tárgyilagos hangvétele akár egy várostörténeti munkába is beillhetne – ha nem lenne ilyen mívesen metszett. A várostörténet szimfonikus prozódiája helyett itt apró mozzanatokból felskiccelt életképet kapunk. Nem valószínű azonban, hogy Borbély Szilárd Prága törtnetét tárgyaló munkákat böngészett, A prágai hidak könyvét biztosan nem olvasta, hiszen nem fordították csehről más nyelvre. Nem mintha szüksége lett volna a hidak könyvére. A Borbélyt inspiráló leírás előképét nem találtam meg a Kafka-szövegekben sem, pedig találkozunk a környékre utaló helyszíni leírásokkal a levelekben csakúgy, mint a Naplókban.

(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható.)