Amikor Thomas Reese SJ, az America akkori főszerkesztője megkért, hogy írjak arról, miben különbözik az egyház első és második évezrede, könnyűnek találtam a feladatot. Egy dologban ugyanis markánsan eltért egymástól a két korszak: abban, hogy a második évezred egyházában a pápák központi szerepet töltöttek be. A pápák ugyanis olyan hatalmat gyakoroltak és olyan szerepet játszottak, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb volt, mint az előző századokban.

Ezt a jelenséget jobb híján az egyház pápaivá válásának nevezhetjük. Bocsánatot kérek e fogalmi újításért, de olyannyira találónak tartom, hogy kitartok mellette. Nagyon röviden: a nyugati egyház pápaivá vált, a katolikusok pedig pápahívők lettek. A fejlődés folytán így egy kizárólagosan felülről lefelé irányuló és hierarchikusabb egyházi struktúra jelent meg, szemben a korábbi, zsinati és kollegiálisabb móddal. Ez a folyamat egészen a közelmúltig, leginkább a II. Vatikáni zsinatig és Ferenc pápáig megkérdőjelezhetetlen maradt.

A pápaivá válás folyamatának okai sokrétűek, összetettek és elválaszthatatlanul összefonódtak a nyugati társadalom-, politika- és kultúrtörténet általános fejlődésével. Még olyan látszólag egymástól független jelenségek is szerepet játszottak, mint a 20. században a rádió, a televízió és a repülőgép feltalálása.

Mindazonáltal a folyamat néhány legfontosabb és legjellemzőbb lépése maguknak a pápáknak a közvetlen intézkedéseiből fakadt, ők voltak valójában e változás legfontosabb szereplői. Három olyan nagyobb horderejű pápai elképzelést figyelhetünk meg, amely a legnagyobb mértékben hatott e változásra: a világi uralkodók letételére, Krisztus helytartóságára, valamint a tévedhetetlen tanítói hatalomra való igény.

(A teljes írás a Vigilia májusi számában olvasható, Varga Szabolcs bevezetőjével és fordításában.)